Jelige: DeSade – A kukkoló

Ha lenne egy hozzám hasonlóknak kialakított csoport az anonim alkoholisták mintájára, akkor új tagként, röstelkedve a következő bemutatkozó-szöveggel kellene a többiek elé állnom: XY vagyok, patológiás kukkoló. Na nem mintha a nevem XY lenne, ezt a trükköt csak a névtelenségem érdekében alkalmaztam. De ha már itt tartunk, akkor hadd jelentsem ki előre a félreértések elkerülése végett azt is, hogy személyem nem egyezik a novella szerzőjével, vagyis ő soha, semmilyen körülmények között nem vetemedne kukkolásra, csakis én.

Szóval XY vagyok, patológiás kukkoló, amely tényre az utóbbi időszak történései ébresztettek rá, mégpedig a nem túl távoli ködös Albionban, pontosabban annak fővárosában, Londonban. Ha az ember túl sok időt tölt a rokonai körében, előbb-utóbb megjelennek rajta az őrültség tünetei, ez köztudott tény, és hát pontosan ez történt velem is. Vagyis én őket okolom a betegségem kialakulásáért, ugyanakkor az én szerepem sem elhanyagolható ebben, hisz többnyire szabad elhatározásból – de mégis inkább a párom unszolására – egyeztem bele az utazásba. Kényelmes ember lévén, mindez ellentmondott alaptermészetemnek, de abban a pillanatban valamiért úgy voltam vele, hogy uzsgyi, gyerünk, így hát kisvártatva egy londoni felhőkarcoló huszonötödik szintjén találtam magam a zajos rokonaim kényelmetlen közelségében.

Némi magányra vágyva léptem először az egyik ablakhoz, ahonnan tökéletes rálátás nyílt valamelyik szomszédos lakóépületre. Szabad szemmel nem lehetett látni sok mindent, azt semmiféleképpen sem, hogy valaki ne adj isten kukkolna, így aztán ideális helyszíne volt annak, aki – ismétlem, ne adj isten – éppen erre az elítélendő cselekedetre adta volna a fejét.

– Ha szabad szemmel nem lehetett belátni a lakásokba, akkor meg mégis hogyan kukkoltál? – tennék fel nekem sokan a kérdést, mire én egyszerűen ezt felelném:

– Ne aggódjatok, én is érzem az iménti megállapításomban az ellentmondást. Ennek feloldását viszont egy jobb kezem magaságában lévő, aranytálcán nyugvó, arasznyinál valamivel magasabb, fekete műanyagtárgy szolgáltatta. Egészen nehéznek is mondható, de nem annyira, hogy ne lehessen huzamosabb ideig kézben tartani. Tizenkétszeres nagyítás, 10 milliméteres lencsék. Ha nem esett le volna az olvasónak, hogy mi ez, hát megmondom én: egy távcső. Nem túl drága, semmi különös, egy egészen szokványos távcső. Na nem mintha annyira értenék a távcsövekhez, nekem mindenesetre egészen hétköznapinak tűnt.

A betegségem szikrája ekkor ébredt fel először bennem. Már attól, ahogy ránéztem a távcsőre, elöntött egyfajta bizsergető melegség. Visszatekintve úgy vélem, hogy a találkozásunk előre meg volt írva. Valaki valahol valamiért eldöntötte, hogy mi bizony ezen a fatális napon fogunk összefutni, ami egészen pontosan így is történt.

Miután a szememhez emeltem a kukkert, ama szikrából bizony láng lett. Ugyan még nem láttam semmit, mert ahhoz először be kellett állítani a fókusztávolságot, mégis remegtem az izgalomtól. Egyszerűen annak a tudata, hogy éppen egy szociálisan el nem fogadott cselekedetre készültem, felajzáshoz hasonlatos állapotba hozott.

Időbe telt, míg elegendő bátorságot gyűjtöttem ahhoz, hogy élesítsem a képet, mert lényem egy része ösztönösen tiltakozott ellene. Ilyen vagyok alapjában véve, egy törvénytisztelő polgár, akin olykor mégis felülkerekedik a vállán ülő kisördög, így aztán ujjaim már-már rutinos mozdulatokkal kezdték el csavargatni a tárcsát, amivel végül sikerült beállítanom a fókusztávolságot.

A legelső. A legelső mindig olyan különleges. Másoknak bizonyára az is, az én esetemben viszont az első lakás egészen jellegtelennek bizonyult. Egy ebédlőasztalra nyílt rálátásom, semmi különös, még egy ízléstelen asztalterítőt sem tettek rá, amin adott esetben megbotránkozhattam volna. Ennek ellenére eksztatikus állapotba kerültem. Egy ideig legalábbis, mert idővel az izgalom csillapodni kezdett, én pedig kétségbeesetten igyekeztem visszahozni azzal, hogy egymás után cikáztam a lakások között, hátha sikerül találnom valakit, akinek beleleshetek az életébe.

Aznap estéről csak egyetlen egy lakásra emlékszem tisztán. Feltehetőleg azért, mert ez volt az egyetlen, amiben lényegében történt is valami említésre méltó. Itt hadd jegyezzem meg, hogy ez nem holmi B-kategóriás film. Vagyis senki se számítson gyilkosságra vagy egy nőnek öltözött férfira, aki négykézláb takarít, miközben az úrnője rá-rácsap a csipkébe bújtatott szőrös hátsójára, mert semmi ilyesmi nem történt. Tudom, hogy az effajta őszinteség nem kedvez a történetszövésnek, hisz aláássa a feszültséggel teli várakozást, ugyanakkor – mint mondottam – alapjában véve rendes ember vagyok, és ebbe az őszinteség is beletartozik.

Ama nevezetes lakásban mindenesetre egy házibuli zajlott. Vagy tízen lehettek összesen, fiúk-lányok vegyesen, a hangulat pedig kezdett tetőfokára hágni, ami annyiban merült ki, hogy már a fiúk is olyan állapotba kerültek, hogy táncolni merészkedtek. Na nem a lányokkal, hanem egymással, de nem úgy, ahogy a kedves olvasó azt szeretné, hanem csak barátian. Vagyis rugózott a lábuk, miközben beszélgettek. Feltehetőleg a fociról.

Vártam, kitartóan vártam. Talán összejön valaki valakivel, talán tévedtem, és az olvasónak igaza van, vagyis a két férfi nem is barátként táncolt egymással, de ha ez nem is, akkor legalább valaki hányjon már oda a nappali közepére, vagy ejtsen már el egy nyamvadt poharat! Könyörgéseim sajnos süket fülekre találtak, így aztán kénytelen voltam bedobni a törölközőt, elvégre nem állhattam ott a rokonlátogatás teljes ideje alatt, még ha legszívesebben pontosan ezt is tettem volna. Reményekkel telve feküdtem le aznap este abban bízva, hogy a következő este majd csillapítani tudja az újonnan ébredt éhségemet.

 Minden várakozásommal ellentétben azonban a második este talán még nyomtalanabbul múlt el, mint az előző. Egy férfi telefonált az egyik apartmanban, persze talpig felöltözve, egy nő az ebédlőasztalánál ülve dolgozott szorgosan, a laptopja mellé készített kávé nyilván nem borult rá a gépre, ahogy a harmadik lakásban, ahol éppen főztek, a tűzhely sem gyulladt ki. Semmilyen izgalomban nem volt részem aznap este, viszont elfogott egy furcsa érzés. Akkor még nem tudtam, hogy pontosan mi, mindenesetre egy ökölnagyságú valami volt a gyomorszájam tájékán.

A harmadik este végre történt valami, sajnos leginkább velem, mint bárki mással. Hangsúlyozom, ez egy megtörtént eset, vagyis továbbra is arra kérnék mindenkit, hogy zabolázza meg fantáziáját. Főleg azért, mert aminek részese voltam, abban nem volt semmi megbotránkoztató. Egy melegítőbe öltözött férfit láttam ugyanis, aki pattogatott kukoricát zabált, miközben tévézett. Az épület tartóoszlopa eltakarta a készüléket, de az abból származó sápadt fény meg-megvilágította hősünket. Minden eseménytelenül zajlott, míg nem valami olyasminek lettem szemtanúja, ami minden olyannal megesett már, aki valaha nassolt már a tévé előtt. Vagyis az egyik szem pattogatott kukorica elszabadult a férfi kezéből, és eltűnt a kanapé párnái között.

Ahogy a férfi kétségbeesetten matatott utána, a tegnap még csak ökölnagyságú valami növekedésnek indult bennem, és kitöltötte a rendelkezésére álló teret, vagyis az én esetemben a teljes lényemet. Mostanra már elég naggyá vált ahhoz, hogy meg tudjam nevezni, és hát pontosan így is tettem. Paradox módon ürességgel lettem csordultig tele, már ha ennek van bármi értelme is.

El akartam menekülni az életem elől, de nem volt hová, mert mások élete legalább olyan unalmas, mint az enyém. Ez a felismerés pedig olyannyira felzaklatott, hogy könny szökött a szemembe, amelyek körül feltehetőleg már ott éktelenkedtek a távcső hagyta piros körök a sok kukkolástól.

Valamiért azután kezdtem vágyakozni, hogy valaki kukkoljon már, nézze végig életem képsorait, olvassa el a történetemet, és ne tegye félre, mert túl unalmasnak vagy kissé esetlenül megírtnak találja. Így hát – ha már eddig eljutottál – ne hagyd abba! Ígérem, megéri. Annyira ismersz már, hogy tudd, hogy őszinte vagyok.

Ha már úgyis félbeszakadt a történet, engedd meg, hogy megjegyezzek még valamit. Tudni illik nem olyan egyszerű eldönteni, hogy ki a perverzebb, a kukkoló maga, vagy az, aki a kukkolót kukkolja. Mert a kukkolás mint tevékenység nem sokban különbözik bármilyen regény vagy ­– a mi estünkben – novella elolvasásától. Hisz mi mást csinálna ilyenkor az ember, mint kérdezés nélkül betekint valaki más életébe, jelen esetben az enyémbe. Így hát mindenki kukkoló, aki ezt olvassa. Feltehetőleg némi felüdülés reményében érkeztél ide, mert ahogy én is akkor, menekültem az életem elől.

Miután visszatettem a távcsövet az aranytálcára, minden erőmmel azon voltam, hogy kitöröljem a látottakat, de ahogy az lenni szokott az emlékekkel, minél jobban igyekeztem, azok annál inkább belém ivódtak. Visszaültem hát a többiekhez kártyázni, válaszoltam, ha kérdeztek, olykor belekortyoltam a boromba, nevettem, amikor valaki elsütött egy viccet, de a hátralévő közösen eltöltött időben többnyire mégis inkább szótlan maradtam.

A lelkiállapotom javult valamelyest az elkövetkező napokban, de egészen rendbe azóta sem jött, és feltehetőleg nem is fog. Továbbra is átkozottul üresnek érzem magam, de mindehhez kezdek már hozzászokni. Valamelyest legalább is.

De hogy ne hagyjam az olvasót egy amolyan „Ez most mégis mi a fenének kellett!” utóízzel a szájában, hadd meséljek el egy rövid esetet. Nem sokkal a hazatérésünk után végignéztem, ahogy a Deák téri metrólejáró mögött egy nő orális kényeztetésben részesít egy férfit. Vagyis hazudtam, amikor azt merészeltem sugallni, hogy mindenkinek az élete egyformán unalmas volna. Bizonyára nem mindenkié, az enyém viszont annál inkább.

És most következzék a csattanó, mert nemcsak ebben hazudtam ám, kedves barátom, hanem abban is, hogy megéri végigolvasni eme művet, hisz valljuk be, nem érte meg. Még nekem se, mindenesetre elértem a célom, mert végül itt maradtál, nem? Úgy érzed, hogy becsaptalak? Mi mást mondhatnék erre, mint hogy mégis mit vártál egy kukkolótól?