Pinceétterem, egy langyos kora tavaszi este. Bágyadt világítás, félhomály mímel diszkrét atmoszférát. Modern zene lengedez, s most nem zavar, hogy test nélküli és üres. Sört iszom vodkával. Nem érdekel ezúttal, látnak-e így, mit szólnak, esetleg iszákosnak tűnök. Jól esik. Egyébként is, rajtam kívül senki sincs itt egyelőre. Anikóval találkozom hamarosan, mert bérletünk van a szimfónikusok mediterrán műsorára. Vacsorát rendelek. Bisztró tál, mint mindig. Fáradtan bámészkodok, s hunyorogva, vaksin nézem az italkínálatot a téglás falak félsötétjében. Hiába, nincs ma már olcsó hely - állapítom meg sokadjára, de nem érkezem mindezt továbbgondolni, mert sietve, hanyagul kigombolt kabáttal érkezik Anikó. Összeér a szemünk. Egymásra mosolygunk, s az asztalhoz viharzik, velem szembe. Kihúzza a széket, leül, fáradtan piheg, de megered a nyelve. Munkából rohant.

– Mit iszol? – kérdezem

– Pohár sör, Unicum.

– Nehéz nap,

Szeme karikás, de mosolyog, lassan kienged. Tenyerével átnyúl, s az asztalon pihentetett kezemen végigsimít.

– Nem tudom, meddig lehet ezt csinálni. – kezdi – cég, magán és a gyerekek. Kutyafáradt vagyok.

 Felállok, a pulthoz indulok, de a pincér elébem siet, s így, menet közben rendelek.

– Pohár sör, plusz négy cent uncsi, és lesz egy korsó is még.

Udvariasan biccent, s gyors léptekkel a pult felé távozik. Visszaülök.

– Mára lazíts. – próbálom nyugtatni.

– Érzem, hogy vége van. – folytatja – Reménytelen. Egymás után állnak fel az emberek. Nem sokáig húzzuk már. A János is látja.  Ma közölte velem, ha jobbat talál, megy. Beszélni fogok a Bélával, addig maradok, amíg János.

– Te tudod. Régóta mondom ezt, dönts végre.  Állj le, lassíts!

– Jönni fog egy csaj, átveszi a HR-t, övé lesz a recruitment. Én csak a stratégiával akarok foglalkozni, a kettő együtt nem megy. Azt szeretném, hogy használják, amire képes vagyok, az interjúztatás többé nem fér bele. Az luxus. Különben megszakadok. A Béla is tudja.

– Sokszor beszéltünk már erről. Nem akarom elmondani a véleményem századjára. – vágom oda színlelt flegmasággal.

– Fontos nekem, hogy ne hagyjam ott csak úgy a céget. Jó a csapat, és olyan hatszáz ember munkájáért, sorsáért vagyok felelős. Rajtam is múlik, érted?

– Mit ad neked ez a cég? Megbecsül? Szerintem csak elvár. kihasznál, aztán a szemétre dob. De senki más nem dönthet helyetted. Persze tudom, a pénz és a nemzetköziség. No meg a nyelvismeret kamatoztatása…..

– És ne felejtsd, a rengeteg belé fektetett munka. – érvel harciasan.

– Kiégsz így.

– Az biztos. Érzem.

A nagy fatál észrevétlen kerül az asztalra annyira belemelegszünk, de végül vacsorázni kezdünk. Lassan, bizsergetőn jár át az ital. A hivatalnoki lét hétköznapi gondolat-pokla oldódik benne most kellemes-könnyűn. Hosszú percek múlnak néma falatozással, zsibbadozva, mire újra megszólal.

– Olyan méltatlan, ahogy élünk.

– Mire gondolsz, - kérdezem elkomorulva.

– Arra, hogy kilóg a belünk.

– Sajnos úgy tűnik, nincs más út egyelőre. Tudtuk, hogy ez ilyen lesz, „bélkilógós”.

– Nincs időnk semmire, egymásra se. – néz búsan.

– Itt a ma este, erre gondoljunk. – mondom csöndesen, és egy mosolyt erőltetek felé.

– Soványka néhány óra. De persze, örülök. – mosolyog ő is fáradtan.

– Induljunk lassan. - sürgetem gyengéden.

– Ja, idő van.

Nehezen bontunk asztalt. Túl kellemes volt egymással szemben, aléltan, hacsak félórára is. Pillanatok múltán lépcsőn loholunk felfelé, s az estbe kiérvén a sétálóutca csillogása köszönt. Finom, márciusi légáram legyint arcon. Fogom a kezét, szinte húzom. Alig van már időnk. El is késünk, bérletes helyünk, mire odaérünk foglalt, de a szolgálatkész személyzet pótszékeket hoz szélre. És kezdődik. Hosszú hullámos hajú zenész lép a zenekar elé. Kezében gitár, szemében tűz, lelkünkben lelkes, szelíd áhítat.

 Ez tehát a kegyelem mára – fut át rajtam a gondolat. Zene, révület, egymás közelsége. Egyszerre mély, pillanatnyi. Minden szürkeség feloldása, átmeneti színkavalkád, mely időparányokra másnak mutatja a hétköznapit. Latin dallamok, s a véráram széthordta, ellassult eufória okoz ünnepszagú látomást, nyugodt, mégis hevült pillanatokat. Éhes szemekkel, hangokra szomjazva ülünk. Elernyednek lázas gondolataink. Az izgalmas gitárfutamok katartikus erővel hatnak. Ujjongva bökdössük egymást- Régről ismert melódia ring, s a tenger türkiz-babéros szabadságát, sós selymét sodorja lágyan át a nagy koncerttermen. Söpör most minden hétköznapi apró autokráciát, gőgös akarnokságot. A közönség – látjuk – dél felől érkező érzelmek píneái közt andalog. 

 Anikó vállamra hajol. Tudom, felejt. Eloldja épp magáról a nap málhazsákját. 

– Milyen ritka, hogy csak így lehetünk. – sóhajtja. Gyönyörű, érzed?

– A tengerhez kell mennünk nyáron. – ragad el a hév. 

– Talán megoldható két éjszaka Fiumében. – mondja. Tudod, a monarchia hangulata, s persze a tenger. Majd megnézem a szállodai árakat. 

– Délebbre is jó lenne. Persze nincs idő, s főleg nincs pénz. – józanodom kelletlenül.

A közönség, ezalatt fészkelődni kezd. Szünet kezdődik, kimegyünk. Cigarettára gyújtok, majd még egyre, s tovább beszélgetünk. Anikó szinte táncra perdül, olyan boldog. Gyermeki lelkesedéssel fordul felém, cigit kér, bár nem dohányzik, oldottan ötletel, feledve mindent, mi aznap történt vele:  a céget, a magánt, a félőrült rohanást, a matéria reménytelen szürkeségét. 

 És egyáltalán, nincs ma már szürkeség. Nincs most már délelőtt, s szítt agyú délután. Katarzis van és élni akarás, újra. Magunkra találtunk. Együtt röpülünk. Kellene még valami ital - gondolom, s cinkos, bűntudatos hanglejtéssel ki is mondom. 

– Odabent van büfé, ott biztosan kapsz. - mondja, s szemében látom: ért, ismer, szeret.

– Te, ......bármit?

– Én már nem kérek. Megyek vissza, majd gyere.

Fauré Pavane-ját játssza a zenekar, mire beesek. Gyorsan körbepillantok. Mintha többen lennének. Mindenesetre örülök a percnek, a kövéren, gömbölyűen gomolygó zenének, Anikónak, s annak a vastag korty vodkának, melyet az imént hajtottam föl. Nem baj az alkohol, nem baj a cigaretta, ringatom gőgös, fatalista daccal hízlalt gondolataim, nem baj, hisz a pillanatot szolgálja, s a konok matériát fegyverezi le. Azt pedig le kell győzni. Lehetőleg minden nap. Különben vége, egyszer csak majd nem megy tovább. Mert pótolni kell azt, amit szigorú, fogvicsorító anyag-nappalok eltagadnak tőlünk. Pótolnunk kell belső zenénket. Anikót nézem, s tudom, töltekezik ő is. 

A hullámos hajú gitáros most, mint karmester varázsol. saját művet vezényel. A görög mitológiából merít. Egy-egy tétel után szóban egészíti ki, enyhén tört, de mindenképp szimpatikus magyarsággal zenébe öltött görögségét. Fiatalos mosollyal fogadja a hálás tapsorkánt. 

– Micsoda élet. Szabad, alkotó. - súgom Anikónak.

– Érted, Drága? Erről beszélünk. Így érdemes, és csak így. Minden más önbecsapás. A cég, a hivatal, minden.

– És holnap kezdődik majd újra az egész,...... hiába tehát. Ez a pillanat is önbecsapás, nem? - nézek rá kérdőn, gondolataim mélyén keresgélve.

– Ez talán az egyetlen menekülés, lelkünk, szellemünk menthető, bármiben is vagyunk. Így, ebben az irányban. Táplálkozva, ebből merítve. És szigorúan csak ebből. 

Időközben véget ért a koncert, és a "főhős" vastapstól ölelve, zilált hajjal távozik. Szedelőzködünk mi is. Hazaérve még visszahallgatjuk az előadott zenei darabok némelyikét.  Beszélgetünk, s érzem, szűnik a varázs. Ködképpé válik a koncertterem, s a holnap gondja lassan ezer tompa alakot ölt ismét. Hiába tehát. Ő már alszik, én az ágy szélén ülve az órát nézem. Késő van. - fut át rajtam a fojtó felismerés. Talán túl késő.......