– Én vagyok, itt vagyok – lép a pulthoz a jóvágású srác, kezében kérdőn–vádlón a sorszámcetlit morzsolgatva.

– Kidobhatja, nincsen már szükség rá.

Két szűken mért kukakereső pillantásnyi kell a nyomott arcú lánynak, hogy levegye a szemét a képernyőről és zavarba jöjjön.

– Bocsánat, adja csak ide, majd én elintézem! Miben segíthetek?

– Szóval, arról lenne szó…

– Bocsánat, foglaljon helyet! Folytassa kérem!

– Tehát az van, hogy kaptam egy durva számlát – folytatja egy ideges belégzés után. Nem gond, ha tegeződünk, ugye? Furcsa lenne, nem.

– Sajnos a szabályzat nem engedi nekem, de neked, Önnek természetesen jogában áll.

– Szóval már megfejtettem mi volt. Olaszországból telefonáltam haza, előtte olvastam, hogy jan. 15–től megszűnik az EU–s roaming, szóval teljesen nyugodt voltam. A barátom persze mondta egyből, hogy az jún 15., de úgyis csak egy percet beszéltünk. Amikor letette az ágyra dobtam a telefonom, és kimentem a szobából helyrerakni a sícuccokat. Aztán már vacsora után akadt kezembe a mobil, és akkor láttam, hogy még mindig megy a hívás. Tizennyolcezer forint. Nem értem, letette a másik fél, és...

– Szabad az ügyfélazonosító kódját?

– Nem tudom, honnan tudnám? Inotai Sebestyén, 30–3578914. Így nem lehet keresni?!

– Hogyne, így is lehet. Pillanat.

Az ügymenetet kissé lassítja a képernyőről egyre rövidebb időközönként az ügyfélre kalandozó tekintet.

–Igen, amit én látok a rendszerben, hogy 2017. február hó 19–én 17.43–kor kezdeményezett egy két és fél órás roaminghívást egy 20–as számra.

–20–4987625…

–Ezt mi természetesen adatvédelmi okokból nem láthatjuk – mosolyogja félszegen. Mindenesetre csak azt tudom mondani, kedves Sebestyén, hogy a hívások számlázása a fogadó fél fogadásától a hívás megszakításáig tartó időtartam alapján történik.

–Ez remek hír. Elhoztam a screenshotot a fogadó fél telefonjáról. Pillanat. Itt van. Itt a számom, hívás ideje 1 perc 16 másodperc.

–Látom. Én mindent elhiszek nekÖnnek, de sajnos nem látszik, hogy melyik számhoz tartozik ez a képernyőkép.

–Van videóm, mutatom. Nézd! Az az én telefonom. Felhívom a 20–4987625 számot, ez a másik telefon, kicseng. Leteszem, megnyitja a híváselőzményt. Látszik, hogy ez az én számom. Legörget. Na, itt van a februári hívás. 1 perc 16 másodperc.

–Értem. Mindjárt meglátom, mit tehetek.

Feláll, körbenézne, de nem lát ki a paravántól. Kalitkájából kipottyanva szárnyaszegetten kering két–három teljesen felesleges kis kört.

–Inotai Sebestyén, ugye? – csipogja a biztonságba visszabújó szarka az összeszemezgetett csecsebecséi felett.

A srác olyan gyorsabban biccent megerősítőn, minthogy a furcsállás kicsapódna a homlokára. A lány továbbimbolyog. Először lepattan egy headsetes férfi helyzetet kurtán felmérő vállrándításáról, majd végül kávéját a műkörmével keverő kolleganőjében lel segítségre. Az ügyfél felmérése után élénk diskurálásba kezdenek az ügyfélszolgálatos kódexnek megfelelően folyamatos érdeklődést fenntartva tíz méterről is.

–Itt vagyok. Minden bizonnyal el tudjuk fogadni ezt a közvetett igazolást, amit a videón mutatott, de sajnos itt nekünk erre nincs felhatalmazásunk. Ahhoz el kéne küldeni a központi ügyfélszolgálat címére, pontosan leírva a problémát.

–Csodás, köszönöm. Tehát akkor a semmit tudtuk ennyi ideig intézni?!

–Nem egészen. Sajnos hiába küldené is el nekik, és esne pozitív elbírálás alá, a hívás megszakításának a hívó fél általi megszakítás számít.

A lemondó fejcsóválás két frissen belépő ügyfelet űz vissza az utcára a bejáratból.

–De…

–Igen?!

–Rendszerhibára hivatkozva tudok annullálni egy hívást.

–Miért is nem ezzel kezdtük, ne haragudj?

–Mert ezután lehet, hogy a karbantartó részlegünk egy rövid kérdőív kitöltését fogja kérni, hogy biztosítani tudják, hogy a hiba a jövőben nem fordul elő.

–Tíz perc alatt ritkán keresek tizennyolcezret…

–Akkor megfelel Önnek ez az eljárás?

–Természetszerűleg – szól a cinikusan komolykodó válasz.

–Akkor most annullálom a hívást. Öt munkanapon belül kiküldésre kerül a javított számla, ami már nem tartalmazza ezt a hívást. Ennek a számlának befizetésére kérjük.

–Na most, én már befizettem az eredeti számlát. Akkor hogy lesz ez? Gondolom nyilván levonják a jövő haviból.

–Mikor kötött velünk szerződést?

–Tessék?

–Mikor kötötte a szerződését?

–Nem tudom, két–három éve, fontos ez? Nem látja a rendszerben?

–Nem tudja pontosan, de 1995 után, ugye?

–Születés, szerződés. Klasszikus sorrend!

–Akkor sajnos az Általános Szerződési Feltételekben benne van, hogy a befizetett számlával elismeri a rendszerhibákat, amivel esetlegesen a szolgáltató fél az Ön kárára tévedett.

–De itt nem rendszerhibáról beszélünk, hanem hibás rendszerről. Arra nem tér ki a szerződésem?

A szemét lesütő lány tesze–tosza látványa akár szánakozást is ébreszthetne benne. Sebit csak tehetetlenségének csúf tükörképe piszkálja.

–Tehát azért bűnhődöm, mert rendesen fizetem a számlát, ugye? Mert nem jövök egyből rimánkodni, ha valami furcsa? Mert azt hiszem, hogy el lehet intézni egy problémát, amikor rákerül a sor?

–Teljesen megértem, de sajnos nem tudok mit tenni – súgja a megszeppent lány, és zavarában legbiztonságosabb rutinjához fordul. A fiókja felső fiókjából elővesz egy kínai feliratú zacskót, és kicsi zörgés után kivesz belőle egy roppanós, kagyló alakú sütit. Ahogy kettéharapja, egy génkezeltvadcseresznye–piros csepp kerül a mutatóujja hegyére. Mielőtt azonban megmentené magának, önzetlenül a srác felé nyújtja a molekuláris ízélményt.

– Próbáld meg! Mi úgy tartjuk, hogy szerencsét hoz. Valamit a körforgásban tartasz, ami majdnem kiesett belőle…

*

– Szia, bocsi, lassan ment az egész délelőtt. Rendeltél már?

– Igen. Már nagyon kellett, azt hittem, szétesik a fejem. Nem gond, ugye?

– Dehogy, már hogy lenne gond. Lehúznak a laktózmentesért?

– Azt hiszem, de tudod, hogy…

– Tudom, persze, nem fontos. Hogy vagy, Katám?

– Hát, igazából semmi különös.

– Csak?! – mondatja Sebivel a hosszú lábszárakra puhán leejtett kecses kézfej.

– Nem írt vissza még mindig a Regőczi. Két nap alatt olvasnia kellett pedig.

– Már elküldted? Hogy írtad végül?

– Végül is csak a lényeget: hogy érdekelne engem is, amit kutatnak, szívesen csatlakoznék, meg hogy főleg a svéd királyi családba tudnám magam beleásni, ami sok adalékkal meg nézőponttal szolgálna…

– Az irigységeset nem is írtad? Pedig az biztos tetszik neki.

– Lehet, hogy hülyeség az egész…

– Akkor majd megmondja ő. Melyik részében nem vagy biztos?

– Hogy tényleg pszichológiai hatása lenne az irigyeltségnek. Illetve valami biztos van. De ha ezt ki lehetne mutatni, akkor csak lenne valami nyoma a szakirodalomban.

– Múltkor meg azt mondtad, hogy végre találtál valamit.

– Persze, de azt nem így csinálták. Meg ha lehetne is valami érdekeset találni, akkor se tudod kizárni, hogy nem a velük született hírnév miatt van.

– És ha megpróbálnád híres, de nem irigyelt, meg nem híresekkel összevetni?

– Hát igen, valami ilyen lesz, csak nem ír vissza.

A rendeléssel megérkező pincér éppen addig áll mozdulatlan az asztal mellett, amíg Kata végre rá nem néz. Ahogy kepeszkedve próbál a dicstelen fókuszban maradni, a kávé a többfelé figyelni képtelen férfiak tézisét igazolva indul hódító útjára a körasztal világtérképén. Sebi egyik kezével Kata telefonját, a másikkal a saját kabátját menti villámgyorsan. Amíg a felszolgáló zavartan elsiet rongyért, gyakorlottan mérik fel a károkat. A telefont megnyugodva nyújtja Katának, amikor a lány a kabát hajtókáján felfedez egy aggasztó foltot:

– Te nem úsztad meg…

–  Mutasd!

A pici pacát körmével megkaparva nem tudja eltünteni, és rövid vizsgálódás után visszanyújtja Katának:

– Szerinted milyen színű?

– Barna.

– Persze, de azon belül. A lányok ezt jobban látják, nem?

– Meglepődnél ám, nálad nem igazán.

– Oké, akkor csak a szépek – kacsint Sebi – Szóval részletesebben?

Kata a vizsgálathoz közelebb húzza a férfikabátot, ami az illatcsokor ölelésétől szinte életre duzzad.

– Olyan, mint a rég megalvadt vér.

– Ugye, hogy pirosas?

– Picit, talán, igen.

– Akkor szerintem nem a kávé. Most jövök az ügyfélszolgálatról, tudod, ezzel a roaming üggyel.

– Tényleg, hogy ment?

– Sehogy. Nevetséges az egész.

– De visszaadják?

– Nem, mondom, hogy nem. Mindegy, ezen nem vagyok hajlandó idegeskedni. De azért hihetetlen, micsoda tolvajbanda! –rázza feldúltan a fejét.

– De mondd már, mi volt?

– Mindegy is. Azt akartam mondani, hogy szerintem az ügyfélszolgálatos kente össze – háromszor gyorsan söpörte műundorral végig a foltot.

– Hogy érted, hogy összekente?

– Elővett valami kínai ragacsot. Pont ilyen piros színű volt. Bizarr volt az egész. Csak így kerülhetett oda. Tudom, hogy felkaptam a kávé elől.

– Ha egy alkalmazott foltot ejtett a ruhádon, akkor hivatkozz erre, így méltányosságból elintézik a számlád.

– Dehogy intézik, az a baj, hogy már befizettem.

– Akkor kárpótolnak. Nem azt mondtad, hogy aljas kufárok? Csikarj ki belőlük valamit!

– Ne hülyéskedj, olyan nevetséges. Odamegyek, hogy foltos a dzsekim?

– Persze. Náluk történt, nem?

– De.

– Gyere, menjünk vissza!

*

Az üzletben hiába keresik a nyomott arcú lányt. Az ostobán vihogó műkörmös szerint “pont most járt le a műszakja”.

– Figyelj, Kata, hagyjuk ezt! Úgysem lesz semmi, nem is kell a hülye pénzük.

Sebi mindig is nehezen adta fel a jóllakott, ráérős szemlélődést ilyen késő délután.

– Ahogy gondolod – biccent Kata.

Az utcára kilépve Sebi lassú léptekkel indul el, míg mögötte Kata szokása szerint leáll a táskájában turkálni valami halaszthatatlanul felesleges bigyót. Ahogy nem az átlagos késéssel szegődik nyomába, Sebi megáll, de odalépnek hozzá a gyorskajálda fullasztó kiadóablaka felől.

– Szia! Még délelőtt voltál nálam az ügyfélszolgálaton, nem zavarok? Sajnálom, hogy nem tudtuk elintézni az ügyedet.

– Szia, emlékszem, persze. Hülye egy rendszer, az biztos, valamit kéne vele csinálni. De nem te tehetsz róla.

– Miről nem tehetsz? Szia, Kata vagyok!

Kata látványa letör benne egy szelepet, arcába pír szelel.

– Szia – a megtört mozdulat miatt már a tenyere is ázott, mire megrázza a felé nyújtott kezet.

– Tehát miről nem tehetsz? – kérdik kerek Kata szemek.

– Kata, ő az ügyfélszolgálatos – kezdi nyugtató hangnemében Sebi, de Katát továbbfújja a szél:

– Szóval ő tette tönkre a dzsekid?

– Istenem, milyen dzsekit? – töpörödik egyre kisebbre a gyanúsított.

– Mindegy, nem fontos.

– De, Sebi, igenis fontos. Mutasd csak meg a foltot!

– Kata, ne csináld ezt – irgalmazna Sebi, de közben már fordítja a hajtóka foltját a fény felé.

– Ezt állítólag te pirosragacsoztad ide.

– Biztos?

– Hogy lenne egy piros folt pont itt szerinted? – sújt le Kata.

– Nem tudom – mondja a teljesen összezavarodott lány – nagyon sajnálom.

Ahogy torz mozdulattal lehajtja fejét, és Kata profilból látja a lányt, hirtelen minden feszültsége feloldódik, és gálánsan hegyes orral, kedves hangon mindegyezi le a helyzetet, majd egy határozott lépéssel elindul a zebra felé.

Az összetört lány utánuk szól:

– Kifizetem. Tényleg biztos én voltam.

– Szó sincs róla –mondja Sebi– ez egy drága kabát. Majd behajtom, nem is látszik.

– Kifizetem a számlát. Amivel ma bejöttél.

– Már miért fizetnéd ki, nem is tartozik ide.

– De! Mi tehetünk róla. Igazságtalan, hogy téged érjen kár.

– Igazságtalan, de nincs közöd hozzá.

– Elrontottam a kabátodat is. Hadd fizessem ki!

– Nem kell, tényleg!

– Nem én fizetem, – hazudja – majd holnap megoldom, hogy tőlük jöjjön a pénz. Csak vedd el, itt van.

– De csak a téves számlát – mondja Sebi, a kivízszintezett festmény, majd Kata után indul, hogy elvigye egy cukrászdába.

A nyomott arcú lány a félreértett mosolyt még mindig idült arccal viszonozva lép vissza a sajtburgert és kis krumplit zörgető papírzacskóért.