Amelie bizonytalanul lépett a kapu elé. Nem értette, mi is történik vele pontosan. A vakító fény miatt könnybe lábadt a szeme. Hunyorogva nézte amint a nagy, hatalmas kapu megmoccan és nyílni kezd.

A lány közben hátra lépett, nem mintha útban lett volna. Egy idős, ősz szakállú ember állt a kapu túloldalán. Amelie sosem látta az öregurat, mégis úgy érezte, ismeri valahonnan.

A szakálla alól kivillant egy halvány mosoly, szemei ragyogtak, olyan fiatalos pajkossággal.

– Gyere, lépj közelebb! - szólt érces, mégis bársonyos hangján az öreg.

Amelie közelebb lépett, bár a bizalmat még némileg távol érezte.

– Hol vagyok? – kérdezte.

– Megérkeztél végre – szólt a válasz, és az öreg a leány vállára tette a kezét.

– Hány éves is vagy? – nézett mélyen Amelie szemébe az öreg.

– Nyolc. Illetve… lettem volna a nyáron – mondta, és lehajtotta a fejét.

– Akkor a nyáron az leszel! – szólt az öreg, megfogta a lány két kezét és rá kacsintott.

– Hol vagyok? - hangzott újra a kérdés.

– Mindent megtudsz, hamarosan – válaszolt az öreg és könnyed mozdulattal becsukta a nagy kaput.

Amelie körbe nézett. Egy szikrázó rétet látott maga előtt, amit beborított milliónyi mezei virág.

– Imádom a virágokat. De csak ha földben van, a vágott virág, halott virág – mondta, és fordult az öreg irányába.

– Itt nincsenek vágott virágok, sem halottak – szólt harsányan az öreg, széttárta kezét és az magasba nézett.

– Itt az a boldogság van, amit vártál! – folytatta, majd leguggolt a lány elé.

– Mi ez a kezeden? – kérdezte az öreg és a lány karjára nézett.

– A tűk nyomai – mondta Amelie és megsimította saját karját. – De már nem fáj. Az utóbbi időben már nem is éreztem. Állítólag kihalnak az érző idegek, ezért nem éreztem – folytatta tudományos hangvétellel a lány.

– Értem – szólt az öreg és sétált tovább Amelievel.

– Itt nincsenek tűk, itt nem kell félned semmitől – mondta, majd megállt.

A lány ránézett az öregre.

– Akkor én most…

– Igen! – vágott közbe az öreg – Te most itt vagy, megérkeztél.

A lány könnycsatornái megteltek és megindultak.

– Meghaltam? Én akkor most meghaltam? – kérdezte Amelie elcsukló hangon, és a tenyerét nézte.

– Nem, nem haltál meg! Most élsz csak igazán! – mondta az öreg harsányan, és a lány elé guggolt ismét.

– Most már jó helyen vagy. Végre azt kapod, amit érdemelsz – tagolta halkan a lány arcába.

A lány zavartan nézett újból körül. – Akkor ilyen a mennyország?

– Végül is, igen. Így is mondhatjuk – válaszolt az öreg, majd a lány kezét megfogva tovább sétált.

– Mivel érdemeltem ki, hogy ide kerüljek? – kérdezte Amelie.

– Meglátod – mondta az öreg, miközben egy nagy világos színű villa elé értek.

A villaszerű épület összes ablaka tárva nyitva volt, a függönyöket lengette a nyári meleg szellő. Az ablakokon keresztül halk zongora dallam szűrődött ki. A muzsika középes ritmusú volt, megnyugtató, de nem melankolikus.

– Gyere beljebb! – szólalt meg az öreg és benyitott az épületbe.

 Amelie közelebb lépett az ajtó küszöbéhez és benézett. Szemöldökét csodálkozóan felhúzta és picit kinyitotta a száját.

A villa belseje, mint egy mesebeli palota tárult elé. Az égig érő belmagasságából óriási kristály csillárok lógtak, a falakat színes gyermekrajzok borították be.

A helység tele élettel, gyerekek, nők, férfiak beszélgettek kedélyesen egymással.

A szaladgáló gyerekseregből egy kisfiú megállt az ajtó előtt és elkiáltotta magát:

– Egy újabb túlélő! – és rámutatott Ameliere.

Hirtelen csend lett. Mindenki megállt és Ameliere szegezte tekintetét.

– Túlélő? – kérdezte Amelie és a tömeget nézte, válasz után kutatva. Az emberek nem szóltak, csak nézték őt.

Egy középkori abroncsos szoknyát viselő nő lépett ki a mozdulatlan sorból.

– Igen, túlélő vagy! Aki túlélte a földi életet – szólalt meg, és közelebb lépett a lányhoz.

– Értem. Túlélni, egy halottnak… - suttogta halkan Amelie, és a nő nyakában lévő brosúrát nézte.

– És ti? Ti miért vagytok itt? – nézett körbe a lány a többieket kémlelve.

– Mi is hozzád hasonló életen vagyunk túl, mint te. Mi is megszenvedtük az életet. - mondta a nő és Amelie kezét simította.

– Nem hinném. - mondta a lány. - Ti is túl vagytok több kemoterápián? Ti is végig hánytátok szüleitek ölét? Ti is láttátok a felnőtt orvosok szemében a tehetetlenséget? - fakadt ki a lány és a földre térdelve, tenyerével takarta el könnytől homályos szemét.

Az asszony körbe nézett, majd leguggolt Ameliehez és megsimította újból a kezét.

– Én születésem óta vak voltam. Így éltem le ötvenöt évet – mondta, és elvette a lány kezét az arcától.

– Hogyan? - nézett a nő szemeibe a lány. De akkor…  most látsz?

– Igen! - mosolygott a nő - Itt megkapsz mindent, amit az életben nem kaptál meg. Itt mindenki boldog, aki eddig boldogtalan volt. A beteg gyerekek, a csupa szív emberek, akiket bántottak, a vakok, bénák, süketek. Azok, akik egész életükben egy tolószékben képzelegtek, hogy milyen lehet szaladni, ugrálni!

Azok, akiket azért gyilkoltak meg, mert jót akartak, és nem önös szándékaikat tartották szem előtt. Azok, akik másokért hősi halált haltak, mind itt vannak!

A lány körülnézett. Mindenki boldognak tűnt. Mindenki valami megmagyarázhatatlan nyugalmat árasztott magából.

Az egyik kisgyerek odalépett Ameliehez.

– Én is beteg voltam, mint te. De hál' istennek nem sokáig voltam oda lent. Csak a szüleimet sajnálom - mondta a vékony hangú fiúcska.

Amelie végre megértette. Mindenki, aki a földön szenvedett, a túlvilágon megkapja azt, amit a földi élet elvett tőle.

– Na, gyere! - szólt a nő és felállította a lányt. A lány rámosolygott, és elindult vele a többiek irányába.

Egy pillanatra visszanézett arra a nagykapura, amin bejött.

– Apu, anyu! Remélem, tudjátok, hogy jó helyen vagyok! - gondolta, majd kézen fogta az asszonyt és elsétált.