Jelige: „Garadna19” – Rajzolj valamit

Már hetek óta forgatta a fejében a gondolatot, hogy iskolába menet beszökik és szétnéz egy kicsit a botanikus kertben, ami úgy félúton volt a lakásuk és a suli között. Reggel jó korán ébredt, és gyorsan felöltözött. Kiírta az üzenőfalra, hogy nulladik órára ment (ami nem volt igaz, de ha számonkérik, gondolta, majd azt mondja, hogy ezen a héten felcserélődtek a napok) közben hallotta az apukáját a fürdőszobában készülődni. Az anyukája, aki persze pontosan tudta az órarendet, még nem ébredt fel. Ivott egy pohár tejet, és hogy ne tűnjön el teljesen észrevétlenül, bekiáltott a fürdőszobába: Szia apu! Elindultam suliba! Nulladik óránk lesz! Az apukája frissen borotvált feje, egy kis áll alatti vágással megjelent a fürdőszoba ajtajában és egy „Ja, úgy! Értem.” -mel válaszolt nem túl meggyőzően. Akkor vigyázz magadra! -tette még hozzá, miközben ő kiviharzott az ajtón, s szinte futva indult várva várt célja felé.

 Az utcán már javában zajlott a szokásos reggeli keringő, hangfoszlányok úszkáltak a levegőben, emberek kisebb-nagyobb csoportjai rajzottak a különféle tömegközlekedési járművek körül, mások gyalogátkelők zöld jelzésére vártak türelmetlenül, de határozottan, csak néhányuk szemében tűnt fel időnként egy halvány, fakósárga lámpa, s az agy kérges falára idézőjelbe tett mondatok festődtek fel alig kivehetően, megkérdőjelezve ennek a reggeli zajos-lázas tülekedésnek az értelmét.

 Gyorsan haladt, már feltűntek a kert hatalmas kerítésének oszlopai, a szíve minden lépéssel erősebben dobogott. Korábban járt már itt az osztállyal egy biológia órán, de akkor nem érezte jól magát, zavarta a sok látogató, a különféle iskolás csoportok zajongása, és nem keltette fel az érdeklődését semmi, főképpen talán a biológia tanárnő miatt, akit a személyes problémáinak folyamatosan zúgó darázsfészke nyughatatlan, szeszélyes, magas fejhangon sipítozó, nehezen megszerethető tanárrá tett. Akkor csak egy pillanatra suhant át az agyán, milyen jó lenne teljesen egyedül lenni itt, ebben a hatalmas parkban.

 Azon az első látogatáson valamiért felfigyelt egy, a kert eldugottabb, a karbantartó épületekhez közeli részén lévő kisebb kapura, amin látszott, hogy nem az eredeti kerítésrendszer része, valószínűleg később épült, hogy a kisebb-nagyobb teherszállítmányok könnyebben és zavartalanabbul elérjék a kiszolgáló épületeket. Hosszan gyalogolt a magas kőfal mellett, míg végül csak rábukkant a keresett szakaszra. Ez a kerítésrész a kapuval jóval alacsonyabb volt az eredetinél, s nem túl gyakran használhatták, mert a növényzet már elkezdte benőni. Nem látott senkit, egyedül egy messzebb álló, kerti melléképületből szivárgott egy kevéske narancssárgás fény. Átemelte a hátizsákját, majd egy ügyes mozdulattal, fürgén átlendítette magát a kerítésen. Ötösöm van tornából, gondolta közben büszkén. Ahogy behuppant a puha fűbe, szinte azonnal megcsapta a kert szaga, s attól a pillanattól már el is kezdődött a varázslat. Egy csapásra elnémult az utcazaj, a növények csendesen lélegezve éltették a friss, koraőszi reggelt. Álldogált egy ideig lenyűgözve, mintegy tiszteletben tartva ezt a harmóniát, várva valamiféle jelet, engedélyt, hogy indulhasson. A fák és bokrok hajlongani kezdtek egy fuvallattól, s az egyik ösvényt be-bevilágította a magas fák és a reggeli fény árnyjátéka. Mintha valaki egy zseblámpát villogtatna kissé rendszertelenül egy irányból. Elindult hát ezen az ösvényen, amúgy sem emlékezve a kert elrendezésére. Egy labirintus előtt találta magát, amit örökzöld sövényből nyírtak. Eszébe jutott egy nagy album francia kastélyok parkjaival, amit a nagymamájánál lapozgatott pár hónapja, amíg várta, hogy kisüljön a lekváros bukta, abban voltak ilyen hatalmas sövények. Nem volt kedve kipróbálni, egyedül nem lehet túl mulatságos, gondolta. Észrevette, hogy az ösvény enyhén emelkedve megkerüli a labirintust, elérve egy magaslatot, ahonnan már átláthatóvá vált az egész rendszer. Milyen jó dolog! - gondolta, ha valaki eltéved, csak felkiabál a dombon állókra és azok útbaigazítják. Kivéve persze, ha egyedül van a kertben.

 Továbbsétált és egy kráterszerűen kiteljesedő területhez ért. Nem túl mélyen fekvő talaját vastag, aprószemű kavicsréteg borította, középső részén pedig hatalmas, oszlopszerű, faragatlan kövek álltak. Kb. 5-6 m magas volt mindegyik, öt közülük laza kört alkotott, mintegy bezárva a hatodikat a kör közepére. Oldalaikat kisebb-nagyobb foltokban zuzmók és mohák díszítették érdekes rajzolataikkal. Ámulatba ejtette a mély kavicsba már látszólag mindörökké belesüppedt kőtömböknek ez a csendes, erőt sugárzó magabiztossága. A kiszögeléseikkel, bemélyedéseikkel, íveikkel, a moha- és zuzmófoltjaikkal, az egymáshoz való közelségükkel és távolságukkal – úgy érezte - egy megingathatalan és örökké fennálló egységet sugalltak.

 Lassan kinyújtotta a kezét és jobb keze mutatóujjával megérintette az egyik követ, elindult, és ujját a köveken tartva, mintegy láthatatlan, és egyenetlen csíkot húzva rajtuk többször is körbesétálta-körberajzolta az együttest, beleértve a kövek közötti teret is. Azután belépett a középső területre és hátát a középpontban található kőnek támasztva leguggolt. Egy darabig csak guggolt, lehunyta a szemét és úgy érezte, mintha a kövek nagyon halkan, igen halkan -olyan halkan, hogy e felismerés épphogy csak valódi legyen és ne zavarja, vagy ijessze meg őt- lélegeznek. Hallgatta őket, közben időnként ki-kinyitotta a szemét és felpillantott a szürkésfehér égboltra, ahol lomhán, alig észrevehetően tologatták egymást látszólag céltalanul a gomolygó felhők. Szürke-cirmos kismacskák jutottak eszébe róluk.

 Egy idő után felállt, átcsúszott a kövek között és felballagott a kráter peremére. Egy vízesés tetején találta magát, a meredek szélén fűzfából font kerítésféle igyekezett biztonságot sugallani. Keskeny, nem túl bővizű zuhatag volt, a szabadesést épphogy elkerülve, meredeken bucskázott alá különböző méretű, sima kövekkel szegélyezett, enyhén kanyargó medrében. A szerpentinszerű ösvény nem túl messze tőle vezetett lefelé, és egy kis tavacska partjára ért, amibe a kis vízesés is belecsobogott. A tó partján egy szomorú változatú, lecsüngő ágú fa állt, vese alakú leveleitől megterhelt ágai szinte beborították a vízfelületet. Átbújva az ágfüggönyön a törzséhez lépett, átölelte és körbenézett. Egy élő, fényáteresztő, világoszöld színű, szabályos harangban találta magát, aminek – úgy érezte - a nyelvébe kapaszkodik, s mely, ha kilendülne, a selymesen hullámzó harang falának puha szőnyegébe ütközne. Kibújt a fa alól és ismét körbenézett. Enyhén lejtett az út, lassan kinyílt a táj. Átvágott egy széles, lankás mezőn, amiben csak pár fiatal fácska állt és távolabb megpillantotta a nagy tavat a kert közepén. Erre a tóra emlékezett. Egy cölöphíd vezetett át rajta, kisebb kiszögellésekkel, ahol egy-egy pihenőpad volt elhelyezve. Elindult a fahídon, jobbra-balra vízililiomok borították a vízfelületet. Hirtelen észrevette, hogy a híd közepe táján az egyik pihenőnél van valaki. Döbbenten és ijedten állt meg. Biztos volt benne, hogy egy kerti alkalmazott az, s most lebukik, hogy beszökött, kezdődik a hercehurca, iskola, szülők értesítése, büntetések kavarogtak a fejében. De az illető nem mozdult és nem is szólt hozzá. Bátortalanul elindult felé, s most már világosan látta ki az. Egy idős néni ült egy tolókocsiban, közel a híd korlátjához, fején sárga-kék csíkos vastag kötöttsapkában. Felnézett, meglátta őt, s intett, hogy lépjen közelebb. Úgy tűnt, mintha a segítségét kérné valamiben. Az egész jelenet nagyon különös volt. Közelebb lépett, s már egészen ott állt előtte, amikor a néni egy világoskék zsírkrétát nyújtott felé. Rajzolj valamit! -mondta teljes természetességgel és a korlátra mutatott.

 A fakorlát oldalát különféle jobban vagy kevésbé jobban kivitelezett rajzok borították több méteren át. Békák, kígyók, dinoszauruszok, szimbolikus jelek, nap, víz, hullámok, emberre emlékeztető figurák. A korlát tetejére rajzolj, ott még van hely, azt én nem érem fel - tette még hozzá. Váratlan és megmagyarázhatatlan volt az egész szituáció. Ki ez a néni? És mit keres ilyen korán a botanikus kertben, amikor még zárva van? Eltévedt, bennragadt az előző napról? Szellemileg zavarodott? Beteg? Viselkedése alapján úgy tűnt, tudja mit csinál, s ruházata sem árult el semmi rendellenességet róla. Hirtelen azt válaszolta: Nem tudok jól rajzolni! - ez egyébként igaz is volt. Nem baj- mondta a néni, csak rajzolj valamit! Hát jó, -válaszolta, akkor rajzolok madarakat! Azzal a korláthoz lépett és a legegyszerűbb madárformából - amit minden gyerek ismer, s ami igazából két befejezetlen félkörív összekapcsolva- néhányat a korlát tetejére pingált kissé zavartan, továbbra is kutatva az agyában a jelenlegi helyzetre adandó magyarázatot. Akarsz még több színt? -szakította félbe gondolatait a néni és az ölére mutatott. Az ölében egy hatalmas, kinyitott zsírkrétatartó volt, rengeteg különféle színű krétát tartalmazott, amik szép csöndesen várakoztak a helyükön. Kiválasztott még egy sárgát, azzal is rajzolt pár hasonlóan egyszerű madarat, majd visszahelyezve a krétát a néni ölébe, és kissé zavartan annyit hebegett: Sajnos most már mennem kell, mert elkések az iskolából, a viszontlátásra! A néni rezzenéstelen arccal fogadta a választ és a többihez visszatérő rajzeszközt, nem válaszolt, csak kissé utánafordította a fejét, ahogy a híd másik vége felé indult. A legrövidebb úton elérte a jól látható nagy kerítést, és a vonalát futólépésben követve, mintegy 10 perces gyaloglás után visszatért ahhoz a szakaszhoz, ahol bejutott a kertbe. Az utcán már megélénkült a forgalom, megvárta amíg három munkásruhás férfi hangosan nevetgélve elhalad a járdán, majd ugyanúgy ahogy korábban, először a hátizsákját, majd magát lendítette át a kerítésen, s futásnak eredt az iskola felé.