Jelige: Tündér – A festő

Borult, szeles idő volt. Az eső bármelyik pillanatban elkezdhette szokásos dolgát: A zuhogást. De a festőnk mégis reménykedett.

   A művészi szobájában ült, egy régi, már-már alig lábon álló széken. A szobát belengte a festék szag és a festő erős parfümjének illata. A szobában több lámpa is égett, hogy minden irányból fény vetüljön az épp készülő alkotásra. Több ezer kép terítette be a padlót és már a falak is alig látszottak ki az égig érő festmények mögül. A plafonon látszott, hogy a fal halványsárga lehetett régebben. Néhány helyen kilátszott a padló, de azon is elterült pár festékfolt. Mondani sem kell, hogy nem igen takarítottak itt mostanában. Ha a sarkokat nem takarnák műremekek, akkor megpillanthatnánk néhány pókhálót, porcicát és talán még halott bogarakat is. De a kosz és rendetlenség egyáltalán nem zavarta a festőnket. Annál inkább az időjárás.

    Görnyedten ült a székén, a kötényén festékfoltokkal és kezében egy ecsettel. Kétségbeesett arccal nézett ki az ablakon. A tenger hiába csapkodta a homokos partot, hiába mutatta meg, hogy milyen magasra tudja őt röpíteni a szél, a festő nem őt akarta lefesteni. De akkor mégis mit akar? Miért bámul ki az ablakon, várva, hogy hátha meglátja azt az alakot, azt a jelenetet, amit a vásznon újra életre tudna kelteni? Azt bizony ő sem tudja.

    A szoba közepén, a lámpafényben egy üres vászon állt. Fehér volt, már amennyire fehérnek látszott a sok sárga fény közepette. Senki nem nyúlt hozzá csak letették az állványra, de még egy ötletszikra sem közelítette meg. Körvonalak sem voltak rajta, csak állt a szoba közepén egymaga ürességében és várta, hogy a festő felpattanjon a székről és egy új kép reményében elkezdjen festeni. De erre kicsi volt az esély.

    A festőnknek nem jött az ihlet. Képtelen volt eldönteni, hogy mit festhetne. Talán egy arcképet? Netán egy állatot?  Részletet a Bibliából? Csodaszép tájképet, egy erdőről, egy mezőről, egy patak partról, egy erdei kis házról vagy talán mégis megfesthetné a magasba nyúló hullámokat? Ki tudja. A festőnk biztosan nem.

    Az ihlettelenségét a zord időnek titulálta. Várta, hogy mikor süt már ki a nap és mikor tűnnek el a sötét felhők az égről. De ez csak halovány remény maradt, mivel az eső abban a percben elkezdett zuhogni, ahogy a festő fejében megjelent a csodaszép napsütéses kép. Azt, a festéktelen mindenségit!”, csapott a térdére mérgesen. Most először szólalt meg amióta bejött a szobába. Általában szokott beszélni, beszél magához, a képekhez, az ecsethez és néha-néha az ablakban ülő cinkéhez is.

    A cinke csak akkor pihen meg az ablakon, amikor süt a nap. Ha hideg van vagy esik az eső elbújik, de nem tudni, hogy hova. Amikor itt van, mindig meglepi festőnket egy új füttyszóval, hogy inspirálni tudja őt a festés közben. De sajnos ez már több, mint két hete történt meg utoljára.

    Az időjárás elég esős volt mostanában, így a cinke nem mutatkozott. Az időjárás nem csak a madárkára volt hatással, hanem a festőnkre is. Mióta ilyen az idő egyetlen egy kép sem született a festő ecsetje által. A festőnk csak boldog, napsütéses képeket készített és ez volt jellemző a stílusát is. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem tudna most is ragyogó, napos képeket készíteni, csak azt, hogy nem szereti a fénytelen, esős időt, így ez a festészetére is kihat.  Annyi mesés, fényes képet festett már, hogy elképzelni sem tudja, hogy a rossz időről készítsen egyet. Több ötlet is körvonalazódott a fejében, de ahányszor kinézett az ablakon és rászánta magát, hogy nem is lenne olyan rossz egy más stílust is kipróbálni, az ötlet amilyen gyorsan jött olyan gyorsan ment is és emlékezni már nem emlékezett. Hiába próbált festeni egy sötét képet, egyszerűen képtelen volt. A sok ragyogás után az elméje megtagadta a szomorú, zord képeket.

    A festőnk még mindig görnyedve bámult ki, a most már szakadó esőbe. A hullámok továbbra is próbálkoztak, de mind hiába volt. Azon gondolkodott, hogy miért is képtelen festeni. Mi a baja a fénytelen képekkel és miért nem képes ilyen időben alkotni. Amíg ez járt a fejében hirtelen bevillant neki egy régi emlék: Még kicsi volt, lehetett vagy nyolcéves. Egyedül volt. Esett az eső és sötét felhők takarták az eget. Nagyon félt. Az eső kopogott a kapucniján, ő pedig rohant a mezőn egy nagyon picit körvonalazódott ház felé. Az ő házuk volt. Lába belesüllyedt a puha, vizes talajba, de ő akkor is szaladt. Könnyek áztatták az arcát és félt, hogy nem ér haza időben. Ott hagyták kint, egyedül a mező túl oldalán. Már nem emlékszik, hogy miért, de ott hagyták. Egyre közelebb ért a házhoz, amit már alig látott a sötétben. Amikor nagy nehezen, csurom vizesen, félve, átfázva elérte a házat, az emlékkép megszakadt.

    A festőnk megrázta a fejét. Ez volt az a rémes emlék, ami miatt képtelen fénytelen képeket festeni. Mindeddig magával küzdött. A tudatalattija félt attól az emléktől, így minden lehetséges képet meg akart szüntetni ennek az emléknek a felidézéséhez. De most, hogy mégis megtörtént a festőnk erősebnek érezte magát. Bár kicsit meg volt zavarodva az emlék miatt, de valahogy érezte, hogy most már legyőzte önmagát. Addig gondolkodott és küzdött, míg a tudatalattija megadta magát. A győzelmet még nem érezte igazán magáénak, így felkelt a székből és megtette az új jövő felé irányuló első lépést.

    Kinyújtóztatta görcsbe rándult ujjait, amik mindvégig szorosan fogták körül az ecsetet, és a hátát is megmozgatta. Ahogy megmozdult felkavarodott a festékszag és újra kezdet érezni önmagát. Letörölte a poros vásznat és festékeket nyomott a festéktartójába. Összekeverte a színeket, hogy kapjon néhány sötét színt is. Tudta, hogy nagy lépés lesz ez számára, de készen állt megtenni. Fogta az ecsetét és a kéthete üresen álló vászonra nyomta. Aztán keze és képzelete meglendült és mosolyogva élvezte élete értelmét: A festést.

    Mikor befejezte, büszkén mondhatta, hogy túljutott egy nehéz korszakon és most már bátran léphet be új jövője kapuján. A kép ő magát ábrázolta, ahogy görnyedve ül a széken és a sötét magasba csapkodó hullámokat nézi. Lefestette magát, hogy tisztességesen lezárja a sötéttől félő korszakát. Lehet, hogy fénytelennek tűnt a festmény, de mégis fénylett. A benne rejlő tartalom megragyogtatta a képet.

     Több mint másfél óráig tartott a festés, de a vége felé elállt az eső és a nap is kikukucskált a felhők mögül. A cinke megjelent az ablakban és gyönyörű dallamot fütyült. Az egész természet ünnepelte, hogy a festőnk újra a régi, de mégsem ugyan az.