Meleg nyári délután volt, és Weißék még mindig a kertben dolgoztak. Még a 4 éves Tomi is. Bálint gazda megkövetelte tőlük, hogy ha a nyilasok elől elrejti őket, akkor legalább dolgozzanak neki.

Weißék ezen nem is háborogtak, hiszen Isten tudja mi várt volna rájuk, ha nem menti meg őket előlük. Igaz mind a 4-en csont és bőr voltak, de az életüket köszönhették neki. Persze háború alatt nem jut annyi élelem, de azért éltek és ennél lehetett volna sokkal rosszabb.

Este 6 óra volt. Ilyenkor már be szokta hívni őket. De mindegy, akkor tovább. És a kapák szorgosan csattogtak.

Fél 8 volt, amikor a gazda kihajolt a teraszon, és elkiáltotta magát

– No gyűjjenek! - azzal vissza is fordult

Weißék letették a kapákat, és elindultak enni. Borzasztó látni mit művel ez a háború a zsidó származásúakkal. Dr. Weiß Tibor főorvos volt a János szanatóriumban. Ebből kifolyólag viszonylag magas jövedelemmel rendelkeztek. Szelíd és rendes ember volt. Felesége Klára ápolónő volt ugyanazon az osztályon, mint Tibor. Mindketten zsidó származásúak voltak. Két gyermekük született. A 17 éves Fanni gimnazista volt, akinek az volt az álma, hogy biológiát kutathasson, de a Numerus Clausus és a zsidótörvények fokozatosan ellehetetlenítették az álmát. A 4 éves Tomika nem igazán fogta fel a dolgok jelentőségét.

Amint végeztek az evéssel, megköszönték Bálint gazdának az ételt, majd elindultak a istállóba nyugovóra térni. Tomika szokás szerint játszott egy kicsit a szamárral, majd ahogy szokta elkezdte szülei fülét rágni, hogy éhes. Háború van. Vannak, akik sokkal többet szenvednek. Ez a fülrágás lassan sírássá alakult át.

 Az ő sírását még csak- csak megértették szülei, de Fanni nem beszélt a zokogása okáról.  Nem először fordult elő, hogy szülei nem tudták sírása miértjét. Mivel nem tudtak mit tenni egyik gyermekükért sem, azt mondták nekik, hogy  próbáljanak elaludni A világ egyik legszívszorítóbb érzése, ha az embernek a saját gyermekei sírására kell elaludni, úgy hogy nem tud mit tenni ellene.

Másnap reggel 5 kor keltek, ahogy szoktak. Munkától függően meghatározta előző nap este Bálint gazda mennyi sort kell befejezni az ő 8 órai ébredéséig. Ha nem fejezték be, akkor aznap nem kaptak, csak fejenként egy szelet kenyeret. De a gazda nem csupán ezt találta ki ilyen ügyesen, hiszen kitalált egy rendszert arra is, ha jönnének a nyilasok ellenőrizni. Ez a rendszer, úgy működött, hogy ha kocsi érkezett, Bálint erőből becsukta a szőlő és a kert közti kiskaput, így Weißéknek volt idejük elmenekülni a szőlőbe. Mivel a kapu folyton nyitva volt, ez egy elég hatékony rendszer volt.

Ezekkel a szabályokkal éltek már jó ideje, amikor este Fanni komoran fordult szüleihez, mikor Tomika már elaludt.

– Beszélnünk kell.

– Miről kincsem?

Fanni könnyes szemmel anyjára, majd apjára pillantott.

– Már jó ideje, hogy Bálint gazda közeledni kezdett felém. Amikor ott marasztal mosogatni, akkor nem mosogatunk, hanem fogdos meg csókolgat.

– Édes Istenem! De miért nem szóltál eddig?

– Azt mondta, ha, elmondom elküld minket.

Klára átölelte lányát, és mindkettejüket a sírás kerülgette. Eközben Tibort a düh és a tanácstalanság furcsa elegye kínozta. Majd megszólalt Fanni.

– De van egy ötletem. Egyedül elmenekülök, és hagyok egy búcsúlevelet, hogy az a rohadék nehogy elküldjön titeket. Keresek egy biztonságos helyet, és ha megtaláltam értetek jövök.

– Ez teljesen kizárt. Mi van, ha történik veled valami. Teljesen ki vagy szolgáltatva. - könnyezve háborodott fel anyja

– Ha itt maradok előbb vagy utóbb teherbe ejt ez az ember. És akkor már inkább meghalok, minthogy kihordjam a gyermekét.

– Nem, közel sem biztos, hogy teherbe esel, és az se, hogy csak úgy meghalsz. Lehet, hogy előtte kínoznak majd, vagy halálra dolgoztatnak.

– Mint itt?

– Szerintem engedjük menni Klári. Ha ott lennénk, mellette sem lenne nagyobb biztonságban, plusz itt is bármikor értünk jöhetnek. Én bízok a lányunkban. - majd végig simította az arcát.

Anyja ránézett mindkettőjükre majd bólintott

– Már ma este indulni akarsz?

– Igen még mielőtt megsejt valamit.

Elővették az úti csomagot, amit minden héten félre tettek menekülés esetére. Megírta a búcsúlevelet. Majd eljött a perc. Búcsút kellett, hogy vegyenek. Ezt már sem anya sem lánya nem bírta ki sírás nélkül. Az apa csak magában könnyezett . Erős akart maradni, hiszen lehet most látja utoljára a lánya. Nem akarta, hogy megtörve lássa utoljára. A búcsúzásra pontot téve remegő hangon így szólt Fanni

– Szeretlek titeket, és ígérem, hogy visszajövök.

Azzal sarkon fordult és elfutott. Szüleinek esélyt sem adva búcsúzás nyújtására. Klára zokogva borult Tibor karjaiba, és itt már Tibor sem tudta tovább tartani magát.

De Fanni rohant, ahogy csak tudott.

Hajnali 4 lehetett, amikor indult. Körülbelül 6-ra ért le a legközelebbi faluba, de nem állt meg. Tovább ment egy faluval. Biztos, ami biztos. Dél lett mire odaért. Akkor betért az első kocsmába, mert a tarisznyába akart még vizet hagyni. Bepróbálkozott hátha kap egy pohár vizet, valamint megtudhat némi információt.

– Kezit Csókolom! Elnézést nincs egy vasam, sem de kérhetnék egy pohár vizet?

– Persze angyalom. Mondta a kocsmárosné - majd elővett egy poharat és megtöltötte vízzel

– Jaj, csak tudnám, hol van biztos hely a világon!

– A Vasfüggönyön túl drágám, a Vasfüggönyön túl.

– Mi az a Vasfüggöny?

Majd ránézett a poharára. „Gyártási év 1951”.