Micheal Woody egy középszerű zongorista volt, legalább is ő így gondolt magára. Egészen kicsiny méretű koncerttermeket sem töltött meg általánosságban, hallgatósága pedig ugyan olyan kopáran távozott a teremből, mint ahogy jöttek. 

Mégis, aznap este ez egészen máshogy alakult:

Ahogy a férfi helyet foglalt a zongora előtt, zavart és ideges mozdulatokkal megigazította a kottát a tartóján.

A darab címe: Berceuse pour une princesse.

Lefordítva annyit tenne: Altató egy királykisasszonynak. Maga Micheal írta a darabot, még meg nem született lányának.

A fények felerősödtek, a közönség pedig elcsendesedett, helyet adva a muzsikának.

A férfi belekezdett a játékba, de alig pár hang után, kimért, megfontolt mozdulatai megváltoztak; hevesen hadonászott, erősen, szinte erőszakosan csapta le az akkordokat. Keze enyhén remegett, szeme máshol járt, elrévült.

A közönség letaglózva figyelte a szenvedélyes játékot: néhány hölgy elfelejtette összezárni szelíd, rúzsozott ajkait, a férfiak pedig elfelejtették bámulni a hölgyeket.

A művészúr egyre inkább belelendült az előadásába: egyre másra eltért az eredeti kottától, de hogy is ne térne? Az igazi zseni és a szenvedély nem követi a szabályokat, ösztönből, szívből játszik!

A zongorista arcán izzadság gyöngyözött le, viszonylag nagy cseppekben. Szeme meredten nézte a sorba rendezett hangjegyeket – nem mintha lejátszotta volna, amit látott.

Közönségünk, intellektuális szempontból igen magas nívót ütött meg; művelt társaság volt. Pont ezért, annak ellenére, hogy sokan azt hitték volna, a férfi csődöt mondott, ők nem.

A közönség felismerte! Felismerte az eddig rejtőzködő csodát a férfiban, és bár nem értették zsenijét, ha értették volna, nem tartanák annak.

A művészúr arca most már fénylett a vízcsíkoktól, amiket az apró sós cseppek hagytak útközben lefelé éles járomcsontján.

Egy ostoba közember akár könnyeknek is hihette volna őket, de a közönség tudta mi az: ragyogás. A férfi ragyogott.

A dallam olybá tűnt a közepén szakadt meg, így a csend ellenére eltelt egy kis idő, míg a hallgatóság feleszmélt, hogy vége a darabnak.

Több ember is felállt és lassan, de határozottan tapsolni kezdett. Oly megindító volt ez a többiek számára, hogy lassan mindenki csatlakozott a tisztelgőkhöz – nők, férfiak és gyerekek is állva ujjongtak az előadónak.

Micheal Woody enyhe zavarral az arcán nézett vissza az őt imádó és istenítő tömegre, de ebben persze semmi fura nincsen; biztosan most tért magához a transzból.

Más napokon, egy másik helyen ezért őrültnek tartották volna, de itt és most pont ezért tekintettek rá művészként.

A művészúr úgy tetszett, némán szétnyitotta kiszáradt ajkait és hal módjára tátogott, de a közönség csak tapsolt. Oly hangosan, hogy esélyük sem lett volna meghallani, mit mondott Mr.Woody.

 

 

***

 

Estélyek.

Az effajta Pazar eseményeken nincsenek otromba reflektorfények; itt csillárok vannak. Hatalmas, drága és gyönyörű dolgok, melyek azt a célt szolgálják, hogy az amúgy kevéske fényt ezerfelé szórják és beragyogják ezáltal a termet.

Aki megszokja a színpadi világítást, már csak egyedül az estélyek fényeit nem fogja sötétnek találni.

Így van ez az itteni emberekkel is.

Akinek pedig a gálát rendezik, az egyben az este csillárja is – jelen esetben Mr. Woody. Mindenki azért tűnik fontosnak, mert itt van vele. Ő ragyogja be az embereket.

Csillárunk ezúttal is tette a dolgát. Bár kívülről valóban csillogott-villogott, belsője hasonlatos volt a kialudt tűzhely utolsó parazsához – alig pislákolt és az a kis fény is amit kiadott, vöröses volt.

Személyre szabott öltönyt viselt elegáns királykék nyakkendővel, haja ki volt fésülve és eligazítva – természetesen nem saját maga által.

Már mielőtt idejött, tudta mire vállalkozik. Tudta, hogy ezt az estélyt neki rendezték és hogy majd mosolyognia kell, mikor gratulálnak neki. Ez történt az ezelőtti hasonló esteken is.

Szívét mégis hirtelen rátörő embergyűlölet emésztette. Váratlanul érte, mert nem volt rá jellemző. Jámbor ember volt. Jóllehet nem merő naivitás és jóhiszeműség, de távol állt tőle a rosszakarás vagy a gyűlölködés. Nem érzett haragot hajdani felesége iránt sem, pedig alig múlt 3 hónapja, hogy elváltak. Nem hibáztatta sem őt, sem magát. Tudta, hogy kapcsolatuk és szerelmük kivérzett és meghalt egy időben meg nem született kislányukkal. Őt magát is csak a veszteségre emlékeztette felesége megtört arca, így vita nélkül belement a válásba. Ki gondolta volna, hogy aznap, mikor elveszít mindent, hirtelen értékessé válik?

– Mr. Woody! – törte meg gondolatait egy női hang.

Egy gyönyörű, széles és bájos mosolyú hölgy szólította meg. Az a fajta, aki tudja kit kell szeretni – legalábbis drága ruhái és 30 évvel idősebb férje ezt sugallta.

Micheal Woody ezelőtt még csak gondolni sem gondolhatott rá, hogy szóba álljon vele egy ilyesfajta nő; hogy nevét oly módon duruzsolja, mely bizalmas kapcsolatot feltételezne közöttük. Mégis – a látszat ellenére – Woody nem volt oda a hirtelen jött társaságért.

– Jóestét – köszöntötte a nőt illendően. – Miben segíthetek?

A férfi rendre egy effajta zavart mosollyal találta szembe magát, mikor elfelejtette az ilyen helyek illemszabályait: feltételezni, hogy valaki konkrét szándékkal zavarja a másikat egy gálán, nem csak ostobaság, de egyenesen otromba dolog. Itt mindenki cseveg, és a „Miben segíthetek?” kérdés, udvariatlan, mogorva hozzáállást sejttet.

– Én csak reméltem, lesz esélyem beszélgetni a művészúrral – vallotta be a nő, tettetett megszeppentséggel. – A híre megelőzi önt Mr. Woody. Sajnos nem voltam ott azon a koncerten, amiről az egész világ beszél mostanában, de csak jókat hallottam róla! Ön egy igazi tehetség uram, de ezt nyilván nélkülem is tudja.

A lelkendezés bántotta a férfi fülét. Úgy érezte, az embergyűlölete ismét fojtogató erővel tör rá. Sosem ordibált még senkivel, hangja most is csak saját fejében harsogott.

Őrültek ezek? – gondolta Woody, és ahogy kibukott ez az első gondolat végre a felszín alól, lavinaként hozta a többit is:

Nem látnak a szemüktől! Nem. Nem is csak vakság ez, még csak nem is egyszerű ignorancia, hanem egy ellene elkövetett bűn! Igen, egy ellene kiforralt ostobaság, melyben a jelenlévők mind részesek voltak.

Micheal Woody egy középszerű zongorista volt, sőt még annál is lejjebb. Azon a bizonyos koncerten könnyeitől nem is látta a kottát, ujjai begörcsöltek, keze kontrolálatlanul remegett. Egy hang nem sok, annyit se játszott el a dalból – a dalból melyet a kicsi lányának írt.

A felesége aznap este vetélt el.

A mai napig teljesen tisztán él benne az álomszerű emlék, ahogy végül feladta a darab eljátszását. Leengedte a kezeit, azok pedig élettelenül lecsúsztak a billentyűkről az ölébe.

Csend volt. Csalódott, megbotránkozott csend – legalábbis Micheal Woody így hitte.

De akkor, mint a tökéletes némaságból felzendülő zenekar: egy taps. Majd még egy.

Székek hevesen kitolódó zaja töltötte meg a termet.

Mind ott álltak előtte és elragadtatva, sőt lenyűgözve mosolyogtak, illetve tapsoltak fájdalmának.

Miután sikerült kicsit feleszmélnie a sokkból, száját szóra nyitotta:

– Hagyják abba!

Hangja erőtlen volt, de még ha ordított is volna, nem hallja meg senki. Halkan ismételgette kérését, egészen míg a tapsvihar végül teljesen elsodorta őt.

– Nos, én csak szerettem volna gratulálni… – a nő még mindig ott állt, tapintatosan és türelmesen megtörve Woody elrévedt csendjét.

Micsoda őrültség… Micsoda szánalmas bábszínház – gondolta Micheal Woody.

– Nagyon köszönöm – válaszolta a művészúr.