Jelige: Auguszt – Az én szüleim...

– Az én szüleim öngyilkosok lettek, miután megszülettem - jelentette ki Bárány Botond, miközben Hadházi Sára melleit simogatta. Rendezetlen szobában ücsörögtek az ágyon, egy panelház negyedik emeletén.

– Együtt lettek öngyilkosok?

– Igen, persze, az úgy érdekes.

– Na, ne hülyéskedj! Már megint mit találtál ki? És pont az én melleimről, ugye? - vágott vissza a lány, vörösre festett, hosszú egyenes haját épp a füle mögé húzta. Várt egy pillanatot a srác reakciójára, de hiába.

– Jó, akkor mondd! Mit lehet tudni a szüleidről? Csak ne valami késsel szurkálós rémtörténet legyen, bár igazából mindegy.

– Megérintették egymást.

– Nem nagy kunszt.

– Izgatott vagy? Ugye azt akarod, hogy folytassam tovább?!

– Nem... Na, jó akkor mondjad! - Botond közben kissé elhúzódott tőle - Meséld el! Mi történt a szüleiddel?

– Hát úgy kezdődött, hogy anyám kitűnő tanuló volt az egyetemen. Tökéletes nő, tökéletes merevség.

Sára kurtán-furcsán ellenkezésbe kezdett a fiú érintéseivel szemben. Megijedt attól, hogy esetleg neki is be kell vallania valamit azon az éjszakán. Egészen pontosan a szüzességéről volt szó, amit már két éve elvesztettnek mondott.

– Ne haragudj, nem bírom tovább. Felzaklat, hogy ilyen közömbösen avatsz be a titkaidba, ez tragédia! Az őszinte éned miért pont most tör elő belőled? - Sára magában hozzátette: „talán jobb volt, amikor még hazudhattunk” - Hogyhogy a gimi alatt, egyszer sem említetted a szüleidet?

Botond elgondolkozott. Eszébe jutott az a furcsa érzés, mikor a nagyanyja az apjáról beszélt neki. Akkor szerette volna egészben lenyelni a nagymamát, fojtogató bizsergő feszültséget érzett.

– Nem kérdezte meg senki, de most sem érdemes beszélni róla. Igazad van, térjünk vissza a szádra.

Sára értetlenül állt a hirtelen témaváltás előtt, de nem mert már visszakérdezni. Botond közeledését valami féle ünnepélynek tartotta, a fiú hidegsége miatt, de ekkor kicsit megijedt és elhúzódott tőle.

– Még hogy tragédia? - csodálkozott Botond - Talán jobb lett volna, ha életben maradnak? Lám a te szüleid folyamatosan veszekednek és ölik egymást, az enyéim legalább egyszersmind lezárták a témát.

– Az én szüleim öngyilkosok lettek, miután megszülettem.

Botond és legjobb barátja Laci, épp kocsiban ültek. A barát eleve feszült és izgulós hangulatban volt, mivel nemrég kapta kézhez frissen letett jogosítványát, egy próbakörrel szeretett volna büszkélkedni barátja előtt, de...

– Most mondd meg, miért pont most jutott eszedbe közölni ezt velem!? - kérdezte vissza Lackó, felháborodott, de egyben elérzékenyült hangon.

– Nem tudom. A kocsiról jutott eszembe! Ők is autóban ültek utoljára. Apám is kapott egy kocsit tizennyolc éves korában, pedig nem érdemelte ki semmivel. A szülei, vagyis a nagyszüleim gazdagok voltak, így megajándékozták apámat autóval, mert úgy volt divatos és, hogy több kedve legyen fiúknak az érettségihez. Anyám bezzeg jobban megérdemelte volna, ő kitűnő tanuló volt, még az orvosi egyetemen is, de ő nem kapott semmit. Neked is az érettségi miatt vették az autót? - kérdezte Botond és minden előítélet nélkül, ártatlanul nézett barátja szemébe.

– Nem! Ez a kocsi nem csak az enyém, a család vette közösen - és nagy kő esett le a szívéről, mintha ezzel megszabadították volna attól a felelősségérzéstől, ami miatt még néhány perce annyira izgult.

Ha nem csak az övé az autó, akkor talán vele nem fog olyan tragédia történni, mint ami Botond szüleivel történhetett. Azért furdalta a kíváncsiság, hogy mi volt a történet folytatása, de vezetés közben nem mert további kérdéseket intézni Botond felé. Kínos csend következett.

– Én erről nem tudok beszélni, az én szüleim öngyilkosok lettek, miután megszülettem.

Botond éppen irodalomból érettségizett és Arany János: Hídavatás című balladájából kellett volna felelnie.

A tanárnak annyira váratlan volt a fiú kijelentése, hogy hirtelen csak ennyit kérdezett vissza, megőrizve önuralmát:

– És az, hogy történt?

– Anyámnak minden vizsgája kitűnő volt az egyetemen. De egyszerűen megbánta, hogy beleszeretett apámba és megszülettem én. Ott akart hagyni minket, hogy csak a tanulásra koncentráljon, huszonhárom éves volt és gyönyörű. Apám utálta azt a szót, hogy „karrier” és féltékeny volt anyám sikereire.

– Jó, jó, nagyon sajnálom, de most muszáj lenne a tételről beszélnie, csak néhány mondat és mindjárt mindennek vége van és...

– De ez is ide tartozik! Muszáj elmondanom, anélkül semmit sem tudok befejezni! A kocsiban ültek az utolsó estén. Veszekedtek először aztán anyám olyan szomorú lett, olyan kimerült és elkeseredett, hogy nem érezte a testét. Volt nála egy orvosi szike és az az ötlete támadt, hogy saját magát is felboncolja.

Belevágta hát a pengét a combjába. A vér bugyogni kezdett belőle és anyámnak az a gondolat villant át az agyán, hogy: „Már a vér látványát sem bírom!” És ki akart hányni az ablakon, de ekkor sikítani kezdett a fájdalomtól. Apám jobb kezével odanyúlt anyám combjához, hogy kihúzza a kést és elvegye tőle, de anyám nem engedte el, ő húzta ki magából és azzal a felkiáltással, hogy – a fiú olyan gyorsan beszélt, hogy a tanár képtelen volt megszakítani, Botond észlelte a tanár apró lihegését. - Látom a tanár úr is átéli az eseményeket! „Akkor téged boncollak fel!” Mondta anyám és apám arcába célozta a szikét. Vérző sebet szúrt a nyakába. Apám lefékezett és megállt az útszélén, kicsavarta anyám kezéből a kést és rámászott. Anyám nem tudott neki ellenállni, egyre erősödő nyikkanásokat hallatott. A penge rövid volt és éles. Én akkor még se számolni se beszélni nem tudtam, két hónapos voltam. Anyám vére betöltötte a teret, ráfröccsent az arcomra is és más íze volt, mint az anyatejnek, amit soha-többé nem adtak nekem! El nem lehet képzelni mennyire hiányzott az íze, de hiába bömböltem érte. Apám nagyon gyorsan újra beindította a kocsit. Hallottam, ahogy bugyog elő belőle a sírás, üldözhette is valaki, a Margit-hídig nyomta a gázt, ott leállt az úton, kiugrott a kocsiból át a korláton és nagyot csobbant a Dunába.