Ugrás a tartalomra

Jelige: Tengerész – Vendégszeretet

Végigszívom a cigit, elpöckölöm a csikket, indulok be, az irodába. Nem, még sem jó; visszafordulok, felveszem és zsebre teszem a csikket. Jönnek a köztisztaságitól megnézni, lehet-e az üzemben enni a padlóról. Van egy emberem a központban, mindig tudom, mikor aktuális a vizsgálat. Iskoláknak, oviknak főzünk, a nyugdíjasotthonnak is, meg lehet rendelni kiszállításra, elvitelre is. Minden késő délelőtt négy kisteher viszi ki a kaját, és legalább negyvenen állnak sorba ételhordókkal, hogy ebédet vigyenek.

Tegnap szóltak, hogy jön a tisztaságis fazon, berendeltem hajnalban a takarítókat, mondtam nekik, hogy jöhet anyuka-apuka is velük, de itt tízre olyan tisztaság legyen, hogy seggre essen a napsugár a padlón. Az is lett, félnek tőlem, rúgtam már ki takarítót, nincs sok munka a környéken, aztán jönnek vissza könyörögve, hogy vegyem már vissza őket. A szakácsom reggel megkapta a két pohár pálinkáját, felvetettem vele egy rendes ruhát, most szakszerűen kavargat a kondérnál, egész ember formája van. A besegítők meg a mosogatók felvették a hajhálót, meg én is. A fehér köpeny is rajtam van. Virágot tetettem az irodába, minden pöpec.

Hat éve kezdtem az üzletet, akkor még kifőzde volt. Egyszerű ételeket csináltunk, jó zsírosan-fűszeresen, ahogy itt szeretik, nagy köretekkel. Most már közétkeztetést viszek, egész üzemet, jó időkben tíz-tizenöten is dolgoznak nálam, én vagyok a legnagyobb munkaadó itt, meg az önkormányzat. Elég jó pénzem jön be, de azért nem árt trükközni. Rendes takarítás csak ilyenkor van, amikor jön a hivatal. A nagykerből hozatom az alapanyagokat, nem a piacról, az sokkal drágább lenne. Az önkormányzattól bérlem az épületet, bagóért.

Meg itt van Timike, a beszállítóm. Nem tudom, hogy csinálja, nem is érdekel, de minden második-harmadik délutánra itt van egy kistehernyi cuccal, ami másnak nem kell. Fillérekért veszi. Zöldség, gyümölcs, péksütemény, hús, minden, minden. Nem friss, nem mondom, de látnád, a szakács mit hoz ki belőle. Ja, hát ezért tartom a szakácsomat, nem mert támogatnám a piásokat. Nem hiszed el az a sok fonnyadt, szagos cucc hogy átalakul. Nem érzed a rossz szagot, ha kész van, a zöldség is frissnek néz ki. Hozathatom is hozzá a paprikát, borsot a nagykerből, de az is fillérekért van.

Hallom, hogy a portás kinyitja a kaput, a hivatalból az ember behajt a kapun a Skodájával. A mosóból jött, vagy mi a fene? Ez biztos valami új fazon, ezzel a kocsival. Rámordulok a takarítóra, rakja el a porszívót, de gyorsan, kimegyek köszönni a fickónak. Fiatal, harmincas arc, még sosem láttam, nem túl biztató. Köszön, el se mosolyodik, már szedi ki a táskájából a holmiját.

Nézem, egy tabletet vesz elő, mint a gyereknek otthon. Ilyen sem volt még. Öregebbek szoktak jönni, jegyzetelnek, bedobnak egy felest az irodában, három-négy szeletet Ancsám linzeréből, aztán mennek. Egy hétre rá kapom a pecsétes papírt, minden fasza. Ebből mi lesz…

A fazon megkér, mutassak meg neki mindent, elmagyarázza, milyen új programot kaptak a hivatalban, abban fogja jelölni, mit talál rendben, mit nem. Tőlem… Mi ne lenne itt rendben? Minden ki van suvickolva, Timikét két órával későbbre rendeltem a cuccával, virág, pálinka, sütemény bekészítve. Na menjünk.

Mutatom neki a konyhát, a szakácsot, kisegítőket, terelném tovább amerre kell, az irodába, de megmakacsolja magát. Megkéri a szakácsot, mondja el, mit főz, miért azt, hogy találja ki a menüt, hogy megy a beszerzés. Az kínlódik, tekereg, mint giliszta a horgon, izzad, válaszolgat. Az ember böködi a tabletjét, jól megdolgozza. Nahát, tőlem, itt aztán minden rendben van, ahogy kell.

Na erre elkezdi kóstolgatni az ételeket, mindet sorban. Aztán megint bököd. Beszélget a takarítóval, bököd. Hiába fülelek, nem hallom, mit kérdez. Végre befejezi, én meg nagy lendülettel betolom az irodába, mondom röhögve, adja azt a tabletet, hol kell aláírni, és teszem az orra alá a kétdekást meg a linzert. Nagy komolyan rám néz, még nem végeztünk, hogy ő látni akarja a mosdókat, a raktárt, a hűtőkamrát. Azanyád, rajtam nem fogsz ki. Nem hiába kezdtek hajnalban a takarítók, a mosdó tiszta patika, na mondjuk reggel óta mindenkinek a szomszéd budiját kell használni, nem rondítják itt össze nekem a királyi vécét.

Az ember csak benéz a mosdóba, bök a tableten, megy tovább, ki az udvarra. Fordul rá a raktárra, a portás meg ballag a kapuhoz, nyitja ki. Jézusmárja, a Timike hajt be az udvarra, a büdös kisteherrel, a fazon meg csak nézi, ki ez, mi ez. Timike bevágja a féket, egy lendülettel nyitja az ajtót, ahogy szokta, kiugrik a kocsiból. Megáll előttünk, ránéz az emberre, közli, hogy megjött. Azt látom. De miazisten, miért van már itt? Kiderül, időben jött, csak ma tovább tart az ellenőrzés a tabletessel. Az meg lép oda a platóhoz, nézegeti, mi van rajta, érzi a szagát, látom az arcán, böki is a tabletet, mint a gép. Ledermedek, a fazon felhajtja a ponyvát, egészen elsápad. Megértem, mondjuk, ennyi selejtes cucc, ráadásul büdös. Most bizonygassam, mire megvan az étel, ebből semmit se vesz észre?

Timikének leesik, hogy rosszkor jött. Rám támaszkodik, megmarkolja a karomat, magamhoz térek. Kirántom a ponyvát az ember kezéből, a helyére csapom, és elhúzom a raktár felé. Mondom közben a statisztikát, hány polc, mekkora méretek, mi van bent, és tolom tovább a hűtőház felé. Nem igazi hűtőház, egy fél szoba a húsnak, zöldségnek, de pár napot tudunk fogni még ezeken a selejtes cuccokon is. Nem szól a fazon egy szót sem, a tabletet markolássza. Mondom, milyen modern a hűtőház, szünetmentes áram, stabil záródás, az a hús, ami oda bemegy, biztonságban van. Még mindig nem tért magához a kisteher után, nyitom a hűtőház ajtaját, betessékelem, nézzen körül. Visszalépek, ráengedem az ajtót, az becsattan, hangosan káromkodok, hallja az egész falu.

Timike rémülten bámul. Meg sem mozdul, csak néz rám. Nem érti, miért zártam be a fickót pont a hűtőházba. Megfogom a karját, arrébb húzom, közben kiabálok, szitkozódok, jó hangosan; Timikét hátba vágom, ő is rákezdni. Nem érti, mire megy ki. Hallom, a tabletes ütögeti a hűtő ajtaját belülről. Azzal aztán sokra megy.

Még arrébb lépek, nekidőlök a raktár falának. Várok türelmesen. Nézem a mobilon az időt, hallgatom a csattanásokat a hűtőház ajtaján, a kiabálást. Három perc múlva visszamegyek, Timikét elküldöm, álljon hátra a kisteherrel, a konyhásoktól meg kikérek egy csomag linzert.

Kinyitom az ajtót, a tabletes szó nélkül kijön. Sajnálkozom, elmagyarázom neki, hogy egy kis baleset történt, mert az egyik konyhás kiöntötte a vizet az udvaron, hát nem ráborította a Sunnyra, Ancsám kutyájára? Oda kellett szaladnom, azért engedtem el azt az ajtót, ne haragudjon már! De hát csak nem fázott meg ennyi idő alatt. Értse meg, én bolondulok az állatokért, ha látná azt a kutyát, megértené.

Néz rám, rángatja az ideg, látom, de nem mond semmit. Kiveszem a kezéből a tabletet, megkeresem, mit írt a húsról, kijavítom, a kezébe nyomom. Odaterelem a metálzöld Skodájához, nekitámasztom. Néz maga elé, aztán fogja a tabletet, és csendben beszáll a kocsiba. Nem engedem bezárni még az ajtót, a kezébe nyomom a linzeres csomagot. Vendégszeretet is van a világon, nem?

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.