– Siess! - szólt rá a lányára. Az ünneplő szoknya a földet súrolta, a kendő még a székre dobva várt a sorára.

– Vegyek cipőt? - kérdezte a lány, meglehetősen komolyan véve a kérdést. Haját próbálta egyágú varkocsba fonni, frufru-t nem viselt, már régóta próbált átmenni a vizsgán.

– Akarod a munkát a Nemzetközinél? - kérdezett vissza az anyja, bár a kérdés szemantikailag inkább felszólítás volt, és ezt nyelvvizsga előtt nem árt tisztázni. Olyan keményen nézett Mirára, hogy az szomorúan letette a balerinacipőt. Sóvárgó pillantást vetett a tétovázását megtestesítő sarujára, de nem mert érte nyúlni.

– Utálom ezt a kendőt is! - tört ki logikátlanul. - Az áll alatt kell megkötni, vagy a tarkónál?

 Anyja kezeivel mímelte a kendőkötés protokollját, azután leszögezte: - A tarkón. De ráérsz a határnál megkötni.

 Apa kijött a fürdőszobából (és a sodrából), arca frissen borotválva, és felnyúlt a kalapjáért. Kerek kalapját kerek egy éve nem viselte. Szégyellte, de nem volt képes borotválatlanul kilépni a házból.

– Viszel valamilyen hangszert? - kérdezte.

– Apa, ez egy nyelvvizsga – nézett rá a lány.

– Jót tenne egy kis hangulati rásegítés, tudom én azt. Talán a gitár, az is elég lesz.

– Anna elvitte a vizsgájára, de erre ők is előkaptak egy hegedűt, és órákig elhúzódott. Nem is indultak el aznap. Volt, aki táncra perdült, meg mesélni kezdtek. Tüzet raktak!

– Azért nem megy ez a vizsga, mert neked mindig terveid vannak – mondta vádlón az apja. - Előre akarsz gondolkodni. Rosszul fogsz neki, csak a szavakat tudod, meg a nyelvtant, de a nyelv lelkét nem érted. Olyan vagy, mint egy – keresgette a szavakat – tudod, mint egy gadzsó, vagy hogy is mondjam. - Utálattal ejtette ki a szót.

– Meddig maradnak itt? - kérdezte Anya, okosabbnak vélte praktikus kérdésekre terelni a szót, akár egy engedelmes juhász a mesében.

– Napnyugtával mennek – válaszolta Mira. - A lovaktól is függ.

Apa már leakasztotta a kocsikulcsot a szögről, de ezt hallva visszatette.

– Jobb, ha gyalog megyünk. Vagy legalább biciklivel. Ezzel a kocsikázással lehagyjuk az időt, és megint nem töltjük ki a hézagokat. Az idő hézagait, no, amiről hallottál az iskolában.

 Mira fintorgott.

– Az -ol végű igéket tudod? - kérdezte Anya. - Azokkal mindig elakadsz.

– Garadyol, maradyol, kinyol – sorolta Mira álomittas arccal, de volt a szavak lassú ejtésében valami mélységes aggodalom is. - De befejezett múltba nem tudom tenni. Meg jövőbe se.

– Maradj csak a jelennél. Ez a nép lelke is.

– Tudom, a választott nép. És a közös nyelv hordozója.

Apa közbeszúrta, miközben kitárta az ajtót.

– Meg a hivatalos nyelvvizsga központ. A füzetet hoztad?

– Minek? - válaszota Mira, miközben kilépett a fénybe. - Úgyis csak üzennek. Tudod.

Az utcán sétáltak, középre fogták a lányt.

– Chaplinről, Elvis Presley-ről tudsz beszélni? Meg Teréz anyáról?

– Teréz anya nem biztos. Azt vitatják. Inkább a nemzetközi kereskedelmi szavakkal vagyok bajban, mindent körül kell járni. El tudod képzelni, hogy hány mondatba kerül mondjuk a kamatos kamatot körbetáncolni? Kendővel a tarkóm alatt?

– És a történelmi háttér? Az menni fog?

Anya megijedt, nem először ezen a napon.

– Te! Sőt, ti! Hogy is hívják azt a rendezőt, ami miatt megszavazták az örök vándorlást?

– Világvízum, ez a neve.

– Tudod, ami a barakkokról szólt, amiben nem tudták szétválasztani a nőket a férfiaktól, akik mindig zenéltek. Ahol a válogatáskor egy kisfiú elbújt a nő bő szoknyái alá.

– Spielberg, nem?

Mira forgatni kezdte a szemét erre a válaszra, és mivel nem volt híjával a melodramatikus mozdulatoknak sem, sóhajtott, kezét magasra emelte, majd leejtette.

– Mi is a címe? Azután jött a fordulat éve, a konferencia, himnuszválasztás, új kezdet…Onnantól tudom.

– Hányban mondták ki, hogy ha ők hivatalosan is vándornép, akkor az övék legyen a világnyelv?

Mira sziszegett, fél lábát maga alá kapta. Valami megszúrta.

– Nehogy elkéssünk – aggódott anya.

Mira és Apa nevettek a régimódi kifejezésen. Nem állt a késés szó mögött valós társadalmi tartalom. Mira belenézett a telefonba, kölcsönjószág volt, közös eszköz, nem saját. Ez volt az eszmei divat, társadalmi elvárás.

– Muro jilo – ez volt a film címe.

Beértek az erdősávba, és megálltak, hogy Mira felvehesse a rózsás kendőt.

– Nehogy holokausztot mondj – intette Anya csendben. - Porrajmos, ez a helyes kifejezés.

 Hogy mi volt a rendező neve, azt Mira, de a vizsgabiztos sem tudta. Meghallgatták a lányt, megetették a lovakat, napnyugtával elindultak a szekerekkel, és később megüzenték Mirának a jó hírt. Az idő nem hagyott hézagokat.