Jelige: ájerbusz – Sárgarigó

Mottó: „Fiúk, repüljetek!”

               (részlet egy sírfeliratból)

A Fóka ezer méter fölött járt. Az iránytű mutatója parányi remegés után megállapodott 290 fokon. Felhő sehol, csak megnyugtató csönd. Fenn az éterben érzékelhetetlen sebességgel úszott az égi hajó. A szelek némán kísérték. Aztán a variométer lassú emelkedést jelzett. Krisztián, a fiatal pilóta mélyet szusszant, s megnyugodott. Régóta próbálkozott teljesítményrepüléssel, a mostani azonban nagy falatnak bizonyult: 300 kilométeres táv berepülése előre belejelentett célba 3000 méter magasságnyeréssel, a legjobbaknak is kihívás. Rutinosan kormányozott, hiszen több mint hatezerszer szállt fel, és már ezernél is több órát töltött a levegőben. Mindegyik gépet szerette: a lengyel Wilgát is, amit „Szúnyognak” becéztek, de az IS-re sem panaszkodhat, amit a szomszédban, Vidombákon gyártottak. Most viszont a Fóka, mint teljesítménygép, mindent vitt.

A láthatáron feltűnt Brassó, alatta lassan vonult a táj, játékszerré törpültek a városnegyedek, a felhők fehér ragyogásban maradoztak el, és feltűnt a Csukás 1959 méteres csúcsa. A pilóta a műszerekre pillantott, akkor vette észre, hogy a légáramlatok csak harminc kilométerrel odébb, a hegytől délre kezdődnek. Immár több mint egy órája repült, minden gond nélkül, most azonban valami rossz sejtelem ébredt benne: vajot átjut-e a csúcs fölött? Vajon eljut Olténicáig, ahol hivatalossá válhat gyémántkoszorús rekordja? Kap-e segítséget a légáramlattól, vagy valahová le kell szállnia? De hová? Mindenütt csak hegy, szikla és végeláthatatlan erdőrengeteg. A hegycsúcs mögött felerősödő szélben örvényzónák keletkeztek, és erősen dobálni kezdték a gépet. Azt érezte, hogy merül. Egyre lejjebb süllyed, a sziklák felé. Már ezer méter sem volt a gerincig. Erősen belekapaszkodott a karba, és mintha hátulról megtolná valaki, akaratlanul is meghúzatta a gépet, mint berepüléskor, hogy biztonságos magasságot érjen el. A magasságmérő tűje egyre feljebb kúszott. Idegei pattanásig feszültek. Valósággal felrántotta gépet, minden érzékével a műszereket figyelve, aztán egy pillanatra szeme elsötétült. Beállt az úgynevezett fekete vakság. Ilyenkor a vér a hatszoros gravitációs erő hatására a test alsó részébe tolul, az agy vérellátása elégtelen. Mikor aztán újból látni kezdett, már a Kárpátok túlsó oldalán elterülő fenyvesek nyugtatták meg. Közben egyre jobban kirajzolódtak az oltenicai hangár körvonalai. Megmenekült! Győzött. Gyermekkori vágya teljesült be: megvan a kétgyémántos aranykoszorú. Ennél nagyobb elismerést nem is adhat a nemzetközi Repülőszövetség.

Ahogy kiszállt, munkatársai, a repülős kollégák gratuláltak, de neki még remegett a térde. A film izgalmai még peregtek, akárcsak a propeller.

***

Krisztiánt az angyalok szárnyán szülték. Ezért szeretett repülni. Ez a szenvedély tartotta fogva már akkor, amikor tizenéves suhanc volt. Alighogy hazaért az iskolából, ledobta táskáját, s már szaladt is a közeli repülőklub sportbázisához. Minden érdekelte, ami a repülőkkel kapcsolatos. Az égbe vágyott, fel a fellegek fölé, szárnyalni, mint a madár. Tizennégy éve volt már hivatásos berepülőpilóta, oktatóparancsnok, vitorlás vontató, országos és nemzetközi elismeréseket is begyűjtött. Sosem volt halálfélelme. Jóképű, zömök fiatalemberként ismerték. Ő volt a rövidnadrágos pilóta, aki a 70-es árvízben sem vesztette el lélekjelenlétét, repülőjéről mentette a kétségbeesett áldozatokat, csomagokat dobott le, üzeneteket továbbított, mentőosztagokat szállított a bajbajutottakhoz. Nagy volt a nyüzsgés körülötte. Felesége mellett más nők szívét is könnyen megbolondította. Kedvenc vendéglőjükben a pilóták és tanoncok rendszeresen együtt mulattak, cigány húzta a talpalávalót, egyéjszakás kalandokban cserélődtek a partnerek. A társaság sztárja lett. Csoda-e, hogy kollégái, a kevésbé tehetséges mérnökök is irigységgel próbáltak  vele versenyezni? Rajongtak tudásáért, kíváncsian kérték ki tanácsait, titokban mégis szerették volna lekörözni. Krisztián százakkal szerettette meg a repülést. Volt köztük magyar, román, szász, meg mindenféle feltörekvő repülős a szocialista országokból. Különösen  a katonazenekar tagjai kedvelték.

Köztük volt Roland, a félvér kolozsvári almérnök, akit már sokszor felvontatott a több száz méter magasba. Roland élt-halt a vitorlásért. Azt élvezte, ahogy a repülő átadja magát a szélnek, fel-felkapják az áramlatok, és suhan. Csak kormányozni kell, hogy irányítva haladjon, majd szerencsésen földet érjen. Mindig irigyelte felettesét a magabiztosságáért. Azt a harsány életszeretetet meg bátorságot, amit Krisztiántól irigyelt, ő már vakmerőségnek tartotta. Szinte féltékenyen ügyelt, nehogy újabb sikereket érjen el a főnök. Mert az neki valahogy mindig rosszul esett. Valósággal fájt, ha Krisztiánt kitüntették. Irritálták Krisztián díjai, a közmegbecsülés egyenesen nyomasztotta. Azzal sem volt kibékülve, hogy ő nem annyira Don Juan, mint a férfiasságában virágzó berepülőparancsnok. Szívesen túlszárnyalta volna vetélytársát, ha lett volna benne elixír. De nem volt. Csak piszkálta folyton Krisztiánt, nyafogott, kényeskedett, hogy felhívja magára a figyelmet. Úgy kérte a szakmai segítségét, mintha tisztelné. Krisztián ebben nem volt olyan biztos. Már sokan igyekeztek ellesni a szakmát, mindben az volt közös: kiütni őt a nyeregből...

***

     Megszületett Istvánka, a friss pilótacsemete. Krisztiánék házát ünnepi zsongás lengte be. Ott keresztelt az egész repülőklub. A cigányzenészek önként ajánlkoztak, a hangulat jobb sem lehetett volna. Enni-inni volt itt bőven, mint a nagyuraknál. Az első meglepetésszám az lett, hogy a parancsnok letette a harmónikáját, odalépett a bőgőshöz, és a maga természetességével egy újabb csárdást kezdett, megadva a ritmust a táncra. Roland, miután megtáncoltatta az újdonsült asszonykát, öntelten emelte magasba poharát, majd így kurjantott: – Éljen Krisztián, a mi bajnokunk! Igyunk a következő aranykoszorúnkra is! Poharak koccantak, s a társaság helyeslően bólintva kiabált: – Éljen a bajnok!

Roland még utánaszólt: – A fiadat is tanítsd meg repülni; ha nem, mi megtanítjuk! Ezen jót nevettek. Ám az azt követő pillanatnyi kínos csend majd szétfeszítette a levegőt. Krisztián arcába vér tolult, tekintete tüzet fogott, de higgadt maradt. Csak annyit válaszolt: – Jó, majd szólok.

***

Gyönyörű júniusi nap volt. Kora délután Krisztián már befejezte az oktatást, a tanulók egyenként tolták be a vitorlásokat a hangárba. A motoros Wilga könnyedén billegett még a füvön. Talán ezért is Sárgarigó a lengyeleknél. Krisztián a szárnyakat törölgette, amikor telefonon keresték: Roland kényszerleszállást hajtott végre, ott van a búzamezőn.

Nem tűnt vészesnek a vihar. Errefelé csak a front széle okoz néha gondot, a nagy bajok inkább a hegyek körül adódnak.

Krisztián gondolkodás nélkül bekapcsolta a motort, hátrahagyta a fiúknak, hogy pakoljanak be, már indult is a géppel. Száztízzel is képes repülni ez a masina, még a nagyidő előtt hazavontatom – gondolta.

A város fölött, a szülői ház kertjénél, még egy trükköt is bemutatott. Alábukott, majd közel a földhöz, éppen csak a háztetőt súrolva lekiáltott a feleségének: – Szia anyuu! Mindjárt jövök! Aztán felemelkedett és hasította tovább az eget. Úgy negyedórányira érte el a búzatáblát, ahol Roland kétségbeesve hadonászott: – Ideee, gyorsan! Jön a vihar!

Rögzítették a vontatókötelet, majd eliramodtak a földről. Mintegy nyolcvan méternyire emelkedhettek, amikor Krisztián valami rángató, lökdöső koccanást érzett. Mire hátranézett volna, a vitorla vontatója már felcsavarodott a Wilga farrészére, kibillentette egyensúlyából és zuhanni kezdtek. Egy távolinak tűnő kiáltást hallott: – Vigyáááázzz!

A motoros gép nem bírta elviselni a 6 g-s súlyt, és orrával a földbe fúródott. Úgy tetszett, mintha a vitorlás csak lerántotta volna.

        A mezőn dolgozó falusiak hallották a tompa puffanást, látták, ahogyan a vasmadár a földbe csapódva kigyulladt. A vitorláshoz fértek hozzá hamarabb. Nehezen, de kiszabadították pilótát. Amikor Roland odafordult a Sárgarigó orrához és meglátta a lángtengerben égő Ikaroszt, összerogyott.

A szíve megszakadt.

***

A tizenhét éves kamasz végigsimította kezét a márványlapon, majd betűzve olvasni kezdte a sírfeliratot: „Fiúk, ha megremeg kezemben e dús nedűvel telt pohár, s a vén kaszás gépem szárnyánál már végórára vár, ne féljetek. Elrendelém rég a tort, mit értem üljetek. S ha mégis elmennék közületek...” Itt hirtelen megállt, s balra pillantott, ahol évek óta a propeller díszítette a síremléket. Nem volt ott. Izmai összerándultak, szíve hevesebben kalapált, szemöldöke, mint a harmónika szélzsákja, ösztönösen ráncba szaladt. Mint valami vulkán tört fel belőle a pánik, és tehetetlen dühvel ordított: – Miért tetted ezt, te gazember?... Halott anyját sem kérdezhette. Gyámszülei is évente egyszer látták, amikor hazajött a gyarmatokról, világítani. Bevillant apja volt plébánosának szava: „Ha nem kell egyházi temetés, akkor temessétek el, mint a kutyát!” Bosszúból nem is járt templomba, amióta megkeresztelték. A látvány, ami most fogadta annál kínosabb, még fájdalmasabb volt: már a propellert is ellopták. Apját holtában is alázzák. S most meggyalázták.

Csak a temető fái susogták a csendes választ: hagyd békén! De ő nem hagyta. Átkozta a papot, aki apját még úgy sem temette el, mint egy kutyát. Átkozta anyját, aki a kisfiát ugyan dédelgette, de az apjától az évek során elidegenítette; átkozta Rolandot, aki gyáva versengésében apját a halálba kergette.

Aztán lassacskán a benső zajok lecsengtek. Elengedte a propellert. Nem harcolt, nem állt ellen a kegyelemnek. És most, évek óta először érezte azt a szárnyaló, síron túli csöndet, melyet talán apja is, valahol ott a felhők fölött, amíg repült.

Elnémulva morzsolni kezdett egy falevelet, és arra gondolt: apám nem áldozat volt, hanem hős. Életét adta a másikért. Vitték az angyalok magukkal. Ábrahám kebelén jó helyen van.

Az orgonabokor ága megrezzent. Rigók röppentek arrébb, magokat keresgéltek az őszi levélhullásban.