Fagyos eső szitált az Énok-beliekre, az első hó, míg gyalog a fogadóba tartott. Mikor hazaért és lement az alagsorba, Christinát szokás szerint ott találta a kályha melletti falmélyedésbe bújva. A lány előzőleg meggyújtott egy petróleumlámpát az asztalán, úgy várta őt. Jacob, aki máskor Elizabeth a lámpához ment, kezét az üveg köré tartotta és várta, hogy egész a válláig megborzongjon a hirtelen jött hőmérséklet változás miatt, és bár a kályha melletti kuckót Christina elfoglalta, de még így is gyorsan átmelegedett.

 

– Jó estét, Christina – köszöntötte megkésve a lányt, félszeg fejbólintással.

– Jó estét, Jacob. Milyen volt az estéd a barátaiddal? – az esőtől harmatos ifjú félretolta a lámpát, látszólag keresett valamit az asztalon. Megtalálta.

– Munka volt – mondta elgondolkodva. Egy kulcsot tartott a kezében, hosszan nézte majd leült.
– Sajnálattal hallom – mondta Christina részvéttel.

– Komolyan?

– Persze.

– Maradhat, ha akar, nem zavar.

Christina hallgatott, térdét magához húzva és átkulcsolva két kezével, inasa most vette észre, hogy mezítláb van.

– Meg fog fázni – mondta döbbenten. – Hozok valamit a lábára, … persze maga dönti el, hogy meddig marad...

– Itt meleg van, és van cipőm, köszönöm.

Jacob ekkor meglátta a földön a hasított bőr lábbelit, csinos volt, bár kissé kopott, törékeny, mint a gazdája. Egy pillanatig töprengve nézte, majd odament értük, hogy feladja Christina lábára őket, a lány megengedte. Míg Jacob felhúzta, gondterhelten vizsgálta az egyiket, aminek egy helyen kezdett leválni a talpa.

– Ez így nem lesz elég, már leesett az első hó.

– Tényleg? Észre sem vettem.

– Ahogy jöttem hazafelé. Szemerkélt.

Christina összehúzta magán a rojtos vállkendőjét.

– Viszont én felmegyek a tetőre.

– Ha esik a hó, akkor miért?

– Nem esik még annyira és jót fog tenni nekem.

– Veled megyek.

– Biztosan? Inkább feküdjön le, itt aludhat és nemsokára visszajövök.

– Viszont fázom, igazad van. Szeretném, ha előbb idehoznád a harisnyámat. Az és a cipő már elég lesz. A kökörcsineset hozd, – Jacob zavarát látva hozzátette – amin lila virágok vannak.

– Értem.

 

Benyitott Christina kis szobájába. Nem tudta, hogy csak képzeli- e, de itt minden olyan kicsi volt. Mint egy morbid babaház. Nem tűnődött így sokáig, hanem jobb híján sietve a kabátja oldalzsebébe hajtogatta a harisnyát és visszaindult. Christina ugyanott várta, mint az előbb. Elég gyenge volt, úgyhogy ülve maradt, amíg a kiváltságos fiú letérdelt elé, levette a cipőjét és elkezdte felhúzni a lábára a harisnyát. A kulcsot a földre tette, amíg ezzel foglalatoskodott.

 

Bár a körmönfontság lakáj-évei alatt nem egyszer csinált ilyet, most a szokásosnál alázatosabb volt, talán a fáradtságtól és azért mert nem akart Christinához túlságosan intimen hozzáérni, ma legalábbis nem. Megemelte a lábát, és várakozva nézett a lányra, hogy jó- e neki így, de az nem reagált semmit. Volt már rá példa, hogy Christina ilyenkor elrúgta magától, ezért megkérdezte kizökkentve magát a tompultságból:

– Jó így? Tudja tartani?

– Igen Jacob, köszönöm.

– Folytathatom a harisnyával?

Christina alig észrevehetően csak bólintott. Ma nem adott neki más feladatot, mert nem lökte el. Megigazgatta a harisnyát, majd segítőkészen hajolt a lányhoz, hogy az átkarolhassa a vállát és enyhén megemelve őt, talpra állíthassa. Christina rá támaszkodva ment vele a lépcsősorra nyíló bejáróhoz, ami egy négyszög alakú tér volt, szintenként egy-egy, akkora mint egy lépcsőforduló. A földszintnél azonban Christina nem bírt tovább menni, ezért leült a második fokra és közösen hallgatták a válaszfal mögül tisztán kivehető, ám az idő előrehaladtával egyre artikulálatlanabbá váló hangokat.

– Visszaforduljunk? – kérdezte Christinát és megrémítette a gondolat, hogy mire felérnek talán már erősebben fog havazni.

– Nem, csak várjunk itt egy kicsit.

– Visszamegyek a lámpáért.

– Túl sokat aggodalmaskodsz, Jacob. Miért nem lazítasz egy kicsit?

– Nem hinném, hogy az helyénvaló lenne – egyik lábát szórakozottan kissé behajlítva, hátát a válaszfalnak támasztva karba tett kézzel állt így.

– Mindig figyelsz – Christina szavai mosolyogtak a hamuszürke sötétben – te vagy az Őrangyalom.
– Csak egy szolga – vetette oda.

– Szúrós ma a kedved.

Elizabeth féltérdre esett és oldalt kissé ránézett – Ma ne – kérte valamilyen ellentmondást nem tűrő, fáradt hangon.

– Nem is akartam – válaszolta Christina. Jacob gyomra összerándult, majd halványan látta, ahogy Christina felé nyúl, és a homlokából szórakozottan elsimított egy tincset – te hoztad fel.
– Igaza van – mondta és Christina térdére tette a kezét, majd halványan elmosolyodott – nincs mit tenni.
– Szeretnél tenni elenne?

Az inas meglepődve fordult felé, majd egy hosszúra nyúlt hallgatást követve ezt mondta:

– Már nem – Christina térdén nyugvó keze elgyengült, talán meg is remegett a vallomását követően. Percekig hallgattak, míg végül Christina törte meg a csendet.

– Helyes. Akkor menjünk fel.

– Ha ölbe veszem, félek, – állt fel Jacob kötelességtudóan – hanyatt zuhanunk mindketten – felsegítette a lányt, aki bizony elgémberedett a hidegben ülés közben.

– Nem biztos, hogy tudok menni, Jacob.

Elizabeth a felvezető utat kémlelte, mintha latolgatná az esélyeiket, pedig nemigen látott semmit.
– A hátamon viszem, kapaszkodjon szorosan belém.

– Biztosan?
– Talán. Ha előre dőlök meg tudom tartani az egyensúlyunkat.

– Jól van – mondta szófogadóan Christina, Elizabeth válla és nyaka köré fonta két karját, míg az kétoldalt megfogta a lábait, így indultak felfelé, mindig szigorúan előredőlve.

Van abban valami furcsa, ha az embernek békétlen halottai vannak. A velük való kapcsolattartásba nem avatkozik be a fájdalom, a helyét átveszi a familiáris, aki a mindennapi gyarló életünk gondnoka. Összehúzta magán vékony, térdig érő fekete kabátját, amely inkább felöltő volt. Tudta, hogy egy pár pillanat múlva felajánlja majd Christinának. Így is tett.

– Tudja, hogy a testvérem egyszer megkért, hogy írjam le egy gyorsan ölő méreg összetevőit, de azt nem tudtam, hogy miért.

Úgy érezte, a hóesés és a hűvös szél megnyugtatta és kitisztultak a gondolatai.
– Pedig elég jól kiismered magad az emberi lelket illetően – vetette közbe Christina.

– Meglehetősen jól, és egy olyan embernek, mint én, aki kívülről figyeli a többieket, egy idő után kiszámíthatóvá válik még a legösztönösebb, legváratlanabb emberi cselekedet is.

– Ezért tudtad, hogy a testvéred mire készül?

– Igen. Azt nem tudtam, hogy megteszi, csak azt, hogy ez a logikus, igazi lépés. Azt mondta, hogy egy egyetemi kísérlethez kell a méreg, de azt is tudtam, hogy ez valószínűleg hazugság. Fárasztanak a hazugságok és így nem foglalkoztam vele. Mintha egy kirakós darabjai a helyükre kerültek volna, viszont tudtam, ha bárki észreveszi, hogy sikerült kiraknom, megvernek. Ezért nem szóltam. Megszoktam, hogy logikus dolgok csak az én fejemben történhetnek büntetlenül. Nem számítottam rá, hogy helyes a feltételezésem és megöli magát, csak tudtam, hogy helyes a feltételezésem. Addigra már hibátlanul eligazodtam az emberek között, dolgoztam konzervgyárban és színházban maszkmesterként. Láttam az arcán, hogy hazudik nekem, sosem felejtem el azt az áttetsző ragyogást, a nagyra nyílt, riadt szemeit. Tudtam, hogy nem kísérlethez kell a méreg és kíváncsi voltam, mire? Gondoltam, majd kiderül. Vártam, hogy az emberi természet meg tud- e lepni a csak egy pillanatnyi logikus tisztaságával, hogy lássak és megismerjek, hogy adhat- e olyan választ, amire nem számítok, vagy a testvérem életben marad? Tudtam, hogy az életben maradása semmiképpen nem logikus, de azt is, hogy titkolnom kell, hogy logikusan gondolkodom.

– Miért kell titkolnod?

– Az emberek nem szeretik.

– Megbüntetnek érte?

– Igen. Régen például apa kiabált, a házvezetőnő meg megvert. Apa megengedte.

– A testvérednek volt választása, hozott egy döntést.

– A döntés az én kezemben volt, mikor megadtam neki, amit kért. Vajon volt választása?
– Mindenkinek van.

– Nem. Talán nem mindig. Én úgy nézem, az, hogy gyilkos vagyok- e vagy sem, most kétesélyes,

attól függ, hogy az öcsémnek mennyiben volt szabad akarata, amikor megölte magát.
– Mindenki lehet gyilkos, kedves Jacob – mondta Christina, mintha csak egy anya próbálná a gyermeke haját simogatva lecsillapítani őt, mikor az rossz álomból ébred.

– Tényleg? – kérdezte aggodalmaskodó bűntudattal a rabszolga és tekintete mohón villant úrhölgyére, kapva a megbocsátás ígérete felé.

– Nem tudom, ki ölte meg az öcsémet – nézett maga elé tehetetlenül, félig háttal Christinának, karját összefonva mellén, mint egy durcás gyerek.

– Ha volt szabad akarata – folytatta leengedve a kezét – akkor megölte magát és én ártatlan vagyok – alkarját táncoltatta, mintha egy láthatatlan zenekart vezényelne, – ha nem volt szabad akarata, akkor én öltem meg, de ez nem igaz – tett pár lépést a tető hosszában távolodva a lánytól.

– Még ha volt is szabad akarata, megéreztem a leheletén, mikor hazajött...

– Mit?

– ...a mérget. Már nem volt mit tenni – nézett a lányra védekezve – már bevette. Amikor rájöttem, hogy még nincs szaga lefőztem a teát, és megittam. Nem ültem az ágyára, de megittam; de azt hiszem, együtt tettük. Együtt öltük meg. …

Jacob volt a hóesésben, a másik Jacob, a szőke, hullámos hajú, nevében ikre. Christina is olyan volt az árnyékban, mint valami vadon burjánzó növény, fagyöngy, a hóesésben. Sötét levelekké változott arccal, ezüst tekintettel.

Megölte a testvérét. Tudta. Nem először mondta már el Christinának. Szokássá vált köztük.
A testvére megölésének ténye idővel manifesztálódott, mint egy mellette kószáló rozsdabarna fény, vagy inkább egy kimerevített villanás és idővel jobb barátja lett, mint a képzeletében élő testvér: a lehetőség, hogy megölte őt. Christina ugyanígy ismerte ezt a történetet, a különös szabadulástörténetét, amit mindig egy kicsit másképp adott elő; de bizonyos elemek újra és újra ismétlődnek benne. Szerette Christinát, amiért végighallgatja és a maga módján a fogadót; az énokiakat.

– ... Az első, amit el kellett volna adnom az egyetemnek a testvérem szíve. Pénz lett volna belőle. Most már nem lehet, de akkor pénz lett volna belőle.