Jelige: Köptető – Memento mori

Szeretek magamról beszélni. Talán azért, mert erről a legkönnyebb. Sosem értettem azokat az embereket, akik nem akarják kifejezni magukat. Bárhogyan. Annyi lehetőségük lenne. Nem kell festőnek, írónak, zenésznek lenned ahhoz, hogy átadd a gondolataidat. Elég csak beszélni róluk.

Ha magamról beszélek úgy érzem különleges vagyok. A gondolataimat furcsának tartják, nevetnek rajtuk, néha megborzasztják őket. És ez engem valamiféle elégedettséggel tölt el. A tudat, hogy valamiképp különbözöm. Valahogy kilógok a falanszterből és ettől már izgalmasabb a létezés. Néha magányos, valóban. De időnként egyet is értenek velem. Jól esik az is, ha hasonlítok. Akkor egy kicsit olyan, mintha nem egyedül lennék bolond ezen a világon.

Az igazság az, hogy ez több mint az exhibicionizmusom. Tőlem függetlenül törnek fel az érzéseim megállíthatatlanul. De az érzelmeket nem lehet csak úgy kimondani. Szép ruhába kell öltöztetni és úgy útnak indítani őket. És a ruha kerül közszemlére a vásáron. Szeretek más típusú ruhákban járni. Összezavarom az embereket.

Emma vagyok. Húsz éves, vagy kilencven. Nem tudom. Az idő megszűnt létezni már, mióta meghaltam. Fölösleges, de elmagyarázom, hogy jobban megértsd. Bár hogyan tudnék valami olyat elmagyarázni, amit én sem értek? A tudatom kilencven körül lehet, ha jól saccolom. De kitudja, hogy saccolok. Senki nincs, aki helyeselne, vagy ellentmondana nekem. Csak én vagyok itt valahogy az időtlenség teljes vonzásában.

65 évesen haltam meg. Azóta harminc év telhetett el. De nem vagyok benne biztos. Lehet, hogy több száz év, lehet, hogy csak egy perc. Nem tudom, mert nem változik semmi, nincs körülöttem senki. Nem tudok mihez viszonyítani. A kinézetem viszont a húszéves koromé. Legalábbis így gondolom. Nem látom, de mintha érezném. De ez az érzés is csak egy pillanatig tartó állapot, a pillanat pedig évek sokasága. Vagy ezredrésze. Nem érzékelek semmit, egy tér és időtlen valamiben sodródok valamennyi ideje. Sodródok, ahogyan az életemben is sodródtam, de ez valahogyan teljesen más. Semmire nincs kihatásom, és csak az életben megélt emlékeim vannak velem.

Az emlékeim és kérdések, amiken rengeteget gondolkodom. Ha rengeteget és ha gondolkodom egyáltalán. Kérdések, amikre sosem kapok választ. Csak felteszem őket ezen a nyelven, ami nem is biztos, hogy egy nyelv. De nincs semmi, amitől előrébb vagy hátrébb jutnék a megoldásban.

Az egyik kérdés például, hogy ez egy büntetés-e. Tudom, azt gondoltad azt firtatom majd, hogy hogyan kerültem ide. De nem mindegy? Csak itt vagyok. És már az sem zavar, hogy egyedül. Hiszen az életemet is egyedül éltem le, csak emberek között. Az viszont nem hagy nyugodni, hogy mi a megítéltetésem. Egyáltalán megítélt-e valaki halálom után.

Egész életemben foglalkoztatott az istenkérdés. Amikor éppen istenhívő állapotomban voltam, akkor úgy képzeltem, hogy majd megmérettetek és vár a menny vagy a pokol. Mindig azt éreztem, hogy a pokolba jutok. Nem azért, mert rossz ember voltam. Csak a menny az túl egyszerű. A vallásom sosem adott erre semmilyen alternatívát. Legalábbis sosem hallottam dogmaként, hogy a Mennyország kulcsa a tiszta és jó élet, a Pokol pedig söpredékek szenvedése. Viszont a menny túl unalmas. Egyszerű és mindenki vágya. Én sosem akartam mindenki vágyát. Ezért vonzott a pokol.

Nem várt senki. Senki sem mondta, hogy melyik irányba kell mennem. Nem volt végső elszámolás. Legalábbis nem emlékszem rá. Nem találkoztam senkivel és semmivel. Egyszerűen csak idekerültem. Lehet ez az Előpurgatórium? De miért nincs itt más rajtam kívül? Csak én vagyok kiátkozott?

Vagy ez egy átmeneti állomás az újjászületésem előtt? Most jön majd valami, ami kitörli az egyetlen tulajdonomat, az emlékeimet és visszaküld egy másik testbe. De miért nem jön már? Mindig úgy képzeltem, hogy a reinkarnáció időveszteség nélkül zajlik. De én már nagyon régóta itt vagyok. Vagy egy pillanat óta sem.

És mi van, ha megméretettem, bűnös voltam és ez a büntetésem. Ez az állapot, amiben vagyok és leszek mindig. Vagy a jutalmam. Ezt sem tudom eldönteni, mert sem szomorúságot, sem boldogságot nem érzek. Közönyt, ha van ilyen. Hasonló érzés, mint amit élőkét éreztem sokszor. Úgy emlékszem.

A gondolkodó emberek többsége azt hiszi egyedi. Új ötletei vannak, új dolgokat alkot, új gondolatokat oszt meg másokkal. Ettől igazán különlegesnek érzi magát az egyén és elhiszi, hogy valami nagy dologra hivatott.

Igazából az tetszik nekünk, amit már ismerünk. Ez nem tudatos. Ösztönösen jön, mint az állatoknál. A megszokott hely a biztonságos. A jól bevált szokásokra, a kiismert barátokra vágyunk. A rongyosra beszélt témákban vagyunk magabiztosak.

Szeretnénk az újat. Azt keressük, azt magasztaljuk, azért küzdünk. De az sosem új. Ha magunkénak érezzük, az már egy biztonságos, közeli érzés. A már rég kialakult, csak elfedett kapocs.

Valójában minden csak parafrázis. Mindent leírtak és mindent kitaláltak már. Én is csak egy már meglévő gondolat közepéből húzom ki a soron következő fonalat. Egészen addig lesz ez így, míg a sok közhelytől lebomlik az idea. Aztán megfagyunk takaró nélkül.

Vissza akarnék-e térni?

Nem tudom.

Tudod egy nem tudomban minden benne van. Egy nem tudom elmagyarázza neked az értelmetlenséget. Egy nem tudom nem csak azt jelenti, hogy döntésképtelen vagyok, nem értek valamihez, vagy nem érdekel. Egy nem tudom azt jelenti szenvedek. Azt jelenti fájnak az elvárások, amiket nem bírok teljesíteni. Fáj az erő, ami visszaránt a valóságba, és fáj a börtön is, ami fogva tart.