Jelige: Hecsedli – Ugye ismerős?

Szeretem a székelyeket, de nem a találékonyságuk miatt. Sőt, egyenesen ingerel, hogy váratlan helyzetben mindig tudják, mit kell tenni, és mire én mérlegelni kezdeném, már meg is teszik, és bármi sül ki belőle, a megtétellel máris előrébb járnak, mint én a mérlegeléssel. A hangjukért szeretem őket. Nem a szavaikért, csak ahogy kiejtik őket: ez megbabonáz, felpezsdít és cselekvésre késztet. Meglendítik a tagjaim a nyers, zöld héjú magánhangzók, a magasról aláívelő hanglejtés, mintha az emeletről szólnának le a hordárnak, hogy melyik csomagot melyik kézben célszerű vinni. Csak így eshetett, hogy Szabi szinte rábeszélés nélkül meggyőzött azon a rossz emlékű lagzin, hogy a menyasszonyt az én anyósom autójával raboljuk el erősen ittasan, és vigyük a szomszéd faluba, mert helyben már nem volt nyitva kocsma. A szomszédban is ki kellett ugyan nyittatni a vendéglőt, de a tulajdonos azonnal ugrott, és itatott, hisz úgyis a vőlegény fizet. Vőlegény helyett persze az autó tulajdonosa jött utánunk, és még a székelyek hangjánál is nagyobb hatalommal, az anyósokéval, vitte is a menyasszonyt és az autót, minket helyben hagyva. Ott tette fel Szabi az „ismerős kérdést”, talán a feszültséget oldva: – Mondd csak, te, nem klotildligeti vagy-e, ismered-e Júliát? Hirtelen egyetlen Júlia sem jutott eszembe, és ő bárhogy árnyalta a képet, nem ismertem fel. Hitetlenkedett: nem lehet őt nem ismerni, főleg, ha még egy faluban is lakunk. Ő bezzeg mindenkit ismer Csobotfalván. Eszembe jutott az egyetlen ember, akit onnan ismerek, rá is kérdeztem. Hát hogyne, ő az – kiáltotta Szabi felvidámodva, és elmesélte egy közös kalandjukat, ami bizonyította, hogy nem ő az. Megmagyarázhatatlan belső késztetést éreztem, hogy ne buktassam le: legyen ő az inkább mégis, és amint tovább beszéltünk róla, lassacskán ő is lett.

            Nem ez volt az első, hogy hasonló esett meg velem: és bár peches menyasszonyrablás sem, mégis inkább a bizonyos kérdés foglalkoztatott. Hiszen mikor falusiakkal találkozom a városban, én is meg szoktam kérdezni, hogy ismerik-e azt az egyet, akit én onnan véletlenül igen, Szabién kívül pedig nem is emlékszem igenleges válaszra. De egyszer sem lepődtem meg annyira, mint fordított esetben. Könnyű eltévedni az Alföldön, épp amiért olyan jól átláthatónak tűnik: ezt bizonyítottuk zenésztársammal, miután keresztül-kasul végigstoppoltuk, mégsem érkeztünk meg a célhelyre. Végül a csabai vasútállomásra vitettük magunkat, de vonat csak órák múlva indult, hát a csapszékben kötöttünk ki. A stopposok nyugalmával iszogattuk söreinket, mire barátom egyszerre csak rémült arcot vág: – Azonnal hívd a mentőket! Egy teljesen összevert, félmeztelen alak tántorgott a kocsma irányába. Mintha valami groteszk rajzfilmből lépett volna ki, első pillantásra egyik tagja sem volt a helyén. Az arca feldagadva, hogy csak fél szeme látszott ki, a haja puklik helyén kihullva, nyaka, meztelen felsőteste vágásokkal teli, az egyik vágásból egy ökölnyi húsköteg bukkant ki. Becsámpázott a kocsmába, de a csaposlány rögtön kiutasította: – Nem itt fogsz megdögleni nekem! A vendégek elhúzódtak, próbálták nem észrevenni. Megszólítottuk, hogy szóval tartsuk, és addig is mentőt hívjunk. Mikor meghallotta a mentő szót, menekülőre fogta, de egy sör ígéretére mégiscsak leült közénk. A deform arcon füle magasságába húzódó csücsöknyi szájrésén pár pillanat alatt beöntötte a korsó sört, és ajánlkozott, hogy ő fizeti a következő kört. Letolta alsógatyáját, kivett belőle egy kulcscsomót és egy húszezrest. Nem engedtük mozdulni, inkább hoztunk még egy sört, és beszélgetni kezdtünk vele. Egyetlen emberre emlékeztető tagja, élénkkék bal szeme hálásan figyelt minket, majd megrettent, mikor meglátta a mentőknél korábban érkező rendőröket. A faggatásra minduntalan csak azt válaszolta, takarítás közben elesett, majd hogy háromszor esett el. A mentősök először is megállapították, hogy ilyen súlyos sérülést még nem láttak. Csaknem minden tagja el volt törve, a tarkóján ökölnyi lyuk tátongott. Megtapogatták a hasából kilógó húsdarabot, de nem érezte. Sietve elvitték. Mi kértünk még egy sört a nagy ijedtségre, minthogy a vonatot időközben úgyis lekéstük. De a kocsma vendégei nem engedtek fizetni, sőt egyre-másra rendelték a köröket. Itt senki nem hívott volna mentőt – mondták –, mert a helyi maffia verte meg. Csak mi tehettük, akiket nem ismernek, megmentettük az öreget, ha túléli a mentőutat. Honnan jöttetek?

– Budapestről.

– Ti pestiek vagytok? – álmélkodtak. – Azt mondták, ott mindenki egoista.

– Jaj, akkor ismeritek a Józsit? – kérdezte egyikük. – Tudjátok, akinek az a kaszinója van. Van egy kaszinója fenn Pesten, na, hát a Józsi.

Udvariasan közöltük, hogy sajnos nem ismerjük, de majd utánanézünk a kaszinónak. Közben egyre többen vettek körbe minket. Úgy lett, hogy a következő vonatokat is lekéstük, mert a hősöket ki kell faggatni. Később a hangszereink is előkerültek, mindenkinek eljátszottuk a nótáját, vonóba tűzött pénzekkel bőven megkerestük a hazaút árát, és mindenki megkérdezte, hogy ismerjük-e a pesti ismerősét.

Kilencest hatosnak nézni gyermeteg baki, így hát bárkivel előfordulhat. Egyszer kellett csak hirtelen távoznom Nápolyból, egy felejthető hakni miatt. Barátaim összedobták nekem a repjegyet, és fuvart ígértek a reptérre. Aztán reggel a bárpultnál kedélyesen kávézgatva közölték, hogy még sincs autó. Elrohantam a buszhoz, ők utánam, bár nem értették, miért az izgalom. Az indulás előtti két ajánlott órából bő másfelet el is használtunk a kiérkezésre, a sorban már a következő gép utasai várakoztak. Barátaim megrohanták az ügyeletes kisasszonyt, senki sem mert rájuk szólni. Értse meg, mennie kell! – kiáltozták nápolyi dialektusban, hevesen gesztikulálva. A kisasszony már telefonált is. Majd rögtön kiadta a beszállókártyámat, és intett, hogy siessek. Gyors búcsú a nápolyiaktól, és már sorakoztam is a beléptetéshez, a barátaim még bekiáltották a személyzetnek, hogy hamar engedjék át, mert siet! Ez hatott, mert a jócskán túlsúlyos bőröndömre nem szóltak semmit, és az övemet sem kellett levennem. Csakhogy a hatos kijárónál senkit sem találtam. Kétségbe esve pillantottam meg az üvegajtón keresztül a gépemet, és ahogy az utassor vége tolakszik fel a lépcsőn. Hirtelen ötlettől vezérelve kinyitottam az ajtót, hátha utolérhetem őket. Abban a pillanatban éles szirénahang rázta meg a repteret. Gyorsan becsuktam az ajtót, mire a sziréna elhallgatott. Körülnéztem, de csupa újságba temetkezett arcot láttam, mindenki igyekezett engem ignorálni. Hát ha senkinek nincs kifogása, akkor bemegyek – gondoltam. Újra benyomtam az ajtót, szokásos sziréna. Gyors léptekkel a repülő felé vettem az utam, és már csak úgy ötven lépés hiányzott, mikor rendőrautó vágtázik felém oldalról. Kiugrik belőle két közeg, és a földre tepernek. Kikászálódik a harmadik, és nápolyiul üvölt felém, hogy ki vagyok és mit akarok? Én nápolyiul felelek, fél arccal az aszfalton, hogy igyekezném elérni a gépet. Dühösen talpra illeszt, leszid, majd elveszi a jegyem és a papírjaim. Mikor kiolvassa, hogy magyar vagyok, elkerekedik a képe, és felteszi a legmeghökkentőbb kérdést: ismerem-e Istvánt? A „milyen István”-ra egy „miért, több is van?” pillantást vet felém, majd lekicsinylőn annyit mond, hát a magyar Istvánt:

– Ungherese, eh? Conosci István?

– István chi?

– István, l’ungherese.

Érdeklődtem, hogy Szent Istvánról van-e szó, mire nyelvével csettintett, és bólintott, ami délolaszul annyit tesz: nem. Ez nem kifejezetten szent – mondta. Tavaly szökött meg a reptéri fogdából, miután ugyanígy kisétált a kifutópályára, azóta se látták. Talán én is neki köszönhetem a szabadságomat, mert a nápolyi rendőrök nem merték kétszer eljátszani ugyanazt a történetet. Visszakísértek az épületbe, és közölték, hogy megvárom a kapitányt, aki kiértékeli az adataimat, és dönt a sorsomról. Láttam, ahogy az utolsó utas is felszáll a gépre, nem vittek ugyanis tovább a kísértésbe ejtő üvegajtónál. Öt perc múlva jött a kapitány, kezembe nyomta az iratokat és a jegyet, és kimondta a szentenciát: „non succeda mai più!”. Nem tudtam nem elnevetni magam, és megígértem, hogy többé nem fordul elő, mire bevágott a rendőrautóba, és felszállósebességgel a repülő alá hajtott velem. „Addio!” Szeretem a nápolyiakat, ők az olaszok székelyei. A repülő menetrend szerint indult. Mikor sietve felmutattam a jegyem az erre egyáltalán nem figyelő sztyuárdesznek, megállapítottam, hogy a kilences kijárónál valószínűleg vártak is rám. De ha a jó számot választom, kaland nélkül szállok fel a gépre, és ami a fő, nem szembesülök a nápolyi rendőr kérdésével: ha magyar vagyok, ismerem-e Istvánt?

            Egész gyerekkoromban azt hittem, hogy Klotildligeten mindenkit ismerek, de felnőtt koromtól kezdve csupa olyan klotildligetieket kerestek rajtam, akikről még csak nem is hallottam. És akkor egyszer csak megjelent két néger a klotildligeti templomban. Fél órát késtek a miséről, ha nem lett volna elég a kinézetük, hogy mindenki megbámulja őket: szép négerek voltak, szabályos arcéllel, rikító zöld ingben, piros sállal és lakkcipővel, és koromfekete zakóban, ami még inkább kiemelte az arcukat. Nem foglalkoztatta őket a nagy feltűnés, annál inkább a helyieket: láttam, ahogy átfut az emberek agyán, mi lesz, ha ezek kijönnek áldozni? De nem jöttek, és az sem derült ki, hogy kíváncsiságból néztek-e be vagy vallási indíttatásból, mert a mise vége előtt távoztak. Pedig úgy megkérdeztem volna tőlük, hogy ismerik-e a Fradi újonnan igazolt néger focistáját! És akkor elképzeltem, ahogy végigmegyek Kongóban a főváros főutcáján. Mindenki engem néz. És aki meg mer szólítani, megkérdezi tőlem: te, nem ismered a Jimmyt, a Carlót, a Marie-t? Hiszen ő is fehér. És akkor bizony azt fogom válaszolni, hogy de igen, ismerem. Mert ezt tanultam Szabitól, a székelytől. És elindul a társalgás. És nemcsak a helyiek lesznek ez által a barátaim, de Jimmy, Carlo és Marie is, akiket ha egyszer meglátok majd bárhol a világban, meg fogom őket ismerni, és üdvözölni is fogom őket a kongói barátaik nevében.