Jelige: Okuláré – Egy kis huncutság

A szemészet folyosóján vártam, hogy a pupillatágító cseppeknek meglegyen a hatása. A rendelőben találkoztam egy tíz év körüli kislánnyal, akinek árpa nőtt az egyik szemén. Felderengett emlékezetemben, hogy kisiskolás koromban hasonló problémával én is voltam szemorvosnál. A kisebb sérüléseimet a nagymamám ügyesen meggyógyította az otthonról hozott praktikákkal, de a szemem világát annyira féltette, hogy inkább orvoshoz vitt.

A meglett korú doktor úr kenőcsöt írt fel. Végül az arcomat megpaskolta, majd közölte velünk, hogy én bizony kancsal vagyok és szemüvegre lenne szükségem.

A nagyanyám meghallva ezt, kézen ragadott és kiviharzott velem a rendelőből. Odakint kissé dohogva mondta a várakozóknak.

– Még hogy az én kis unokám kancsal lenne? A doktornak kéne szemüveg, nem pedig neki. Ide se jövünk többet. Ugye kisvirágom?

Hazaballagtunk. Időközben a nagyszülői indulat is lecsillapodott.

A váróterem hívószámkijelzőjén láttam, hogy a pácienseket egymás után szólították. Azokat is, akik jóval később érkeztek, mint én. Az ülőhelyeken folyamatosan cserélődtek a várakozók. Körülnéztem. Megfigyeltem, hogy mindenki igyekezett valamivel elfoglalni magát. Talán azt remélték, így gyorsabban múlik az idő. Volt, aki újságot lapozgatott, ketten beszélgetésbe elegyedtek. Egy idős úr lehajtott fejjel elbóbiskolt, a mellette ülő szemüveges nő pedig keresztrejtvényfejtéssel foglalatoskodott. Az előtérben nagy volt a nyüzsgés. Jöttek, mentek az emberek. Néhányan a liftre várakoztak. Ezúttal közvetlen közelről tapasztalhattam, hogy egy kórház életében a délelőtti időszak a legmozgalmasabb. A nézelődést abbahagytam, arra gondolva, hogy majdcsak sorra kerülök egyszer. Lehet, hogy elfeledkeztek rólam? Sebaj, legalább addig is bogozgathatom emlékeim szőttesének kusza fonalát. Miközben magamat nyugtatgattam, úgy éreztem, jobb, ha engedek a késztetésnek. Talán jobban teszem, ha hagyom visszapörögni az idő kerekét és újra felidézem gyermekkori találkozásomat a szemorvossal. Belefeledkeztem a régmúltból felbukkanó emlékképekbe.

Visszagondolva a történtekre, nagyanyám lelkét oly mélyen érintette a doktor úr megjegyzése, hogy otthon nem a megszokott módon tette a dolgát. Gyakran rám nézett. A sóhajtásai árulkodtak a zaklatottságáról. Ebédet adott nekem, de ő egy falatot sem evett. Türelmetlenül várta édesanyám hazaérkezését a munkából.

Nálunk anyám volt a családfenntartó. Nagyanyám a lánykorának tapasztalása szerint mindig frissen főzött étellel várta a családfőt. Akkor is így volt. Odaült vele szemben az asztalhoz és elpanaszolta neki az orvosnál történteket. Én kíváncsian vártam, hogy mit szól mindehhez édesanyám. Láttam, hogy a nagyanyám kissé elérzékenyült, amikor anyám megkérdezte tőle a sértődése okát. Ez csak akkor fordult elő vele, amikor megpihent és egymagában üldögélve elveszített fiaira és a nemrégen eltemetett nagyapámra gondolt.

Elmondta, hogy a szemorvosnál, ő újra átélte gyermekkorának egyik legfájóbb élményét. A hosszas várakozásom során az emlékeim közül felszínre tört nagyanyám szomorú gyermekkorának története.

Három fiú testvére után negyedikként született a családba. Édesapja folyton egy kislány érkezésére várt. A felesége vajúdásakor egész éjszaka kint dolgozott a kovácsműhelyében és imádkozott kérésének meghallgatásáért. Pirkadatkor boldogan vette kezébe a pici lányt és attól a pillanattól kezdve neki kedvezett mindennel. Szerette ő a fiait és az asszonyát is, de a vágyakozása beteljesülésével nem tudta féken tartani kislánya iránti érzéseit. Együtt voltak amennyit csak lehetett. A kislányának sok apró meglepetést szerzett fürjtojásokkal, gerlicével, kiscicával és sok más aprósággal. A kicsi lány szeretett apja ölében üldögélni, a közelében lenni. Együtt gyakorolták a palatáblán a betűvetést, séta közben pedig mindent megszámoltak, ami az útjukba esett. Amikor csak tehette kiosont apjához a műhelybe, mert csodálta az üllőről pattogó szikrák fényét és szerette hallgatni a vízbe mártott tüzes vas sistergését. A lovak patkolása volt számára a legizgalmasabb, amit sose hagyott volna ki. Messziről nézte a robusztus muraközi lovakat. A hátaslovaktól már nem félt annyira, némelyiket meg is simogathatta a lovasa jelenlétében.

Feléjük jártak a postakocsik Esztergom és Komárom közötti útvonalon. A patkolást a kocsis és az utasai a szomszédos kocsmában várták meg. Ők szolgáltak a falu számára friss hírekkel. A kislány, ha tehette, átment és segített a kocsmárosnénak, miközben nagyon érdekes történeteket hallott. A szülőanyja ezt nem nézte jó szemmel és mindig bepanaszolta őt az urának. Apja mindenről tudott, hiszen a kislánya elmesélte neki és a fivéreinek a nagyvilágban történteket. Egy ideig tűrte a felesége kifogásait, de egyre gyakrabban szóvá tette a lányukkal való szigorúbb bánásmódot. Mindig kedvét szegte, ha látta, hogy cserfes és vidám lánygyermekét a neje ok nélkül szidalmazta és sok munkát adott neki, ha postakocsi érkezett. Nem tetszett a fiaikhoz való viszonya sem. Asszonya leginkább a lányfejjel szült fiának kedvezett minden jóval. Elnézte italos duhajkodásait és folyton kipártolta őt, ha ura felelősségre akarta vonni. A patkoló kovácsmesterség kitanulását is hevesen ellenezte, pedig az a legidősebb fiút illette volna meg, a műhellyel együtt. Felesége titkon abban reménykedett, hogy lánykori csábítója, a szomszéd faluban élő jegyző majd megsegíti a fiát. Hiába, mert ő még csak nem is érdeklődött felőlük. Zsémbes asszony vált belőle az évek során. 

Nagyanyám és az anyja közötti kapcsolat egyre jobban elmérgesedett. Egy eszeveszett pillanatában kancsal Márinak nevezte lányát a fiútestvérei előtt, akik kinevették és elvitték a megbélyegzése hírét a faluba és az iskolába. Fájt a csúf név, mélyen belevésődött gyermeki szívébe, lelkébe. Szótlanul tette a dolgát a házban és a ház körül. Mindig nagyon igyekezett, hogy anyjának a kedvében járjon, de annak semmi nem volt jó, amit csinált. Nemcsak a házi munka, hanem a kifogások terhe is nyomta gyermeki vállát. Többször is hallotta, hogy a szülei szóváltásba kerültek miatta. Nem értette, hogy apja pártfogását miért fájlalja annyira a szülőanyja. Nem járt el a mulatságokba, mert félt a legények csúfolódásától. Így is halotta úton útfélen, hogy összesúgtak mögötte és a kancsalságát emlegették. A falubeli lányokat is kerülte. Apja borotválkozáshoz használt kis tükrében se nézegette többé magát. Az évek múlásával egyre magányosabb lett. Lelki vigaszt az imádság adott neki.

A múlt század kezdetén még bevett szokás volt, hogy a pártában maradt lányok szülei házasságközvetítővel kerestek férjet a jobb sors reményében. Nagyanyám alig múlt tizenhat éves, amikor anyja a házhoz hívott egy komendálással foglalkozó asszonyt, mert szent meggyőződése volt, hogy a kancsal lányát csak így lehet férjhez adni. Erős akaratú asszony volt, igazáról meggyőzte a férjét is.

Hamarosan találtak egy kőfejtőt a Gerecse hegység lábánál lévő faluból. A vőjelölt két látogatás után feleségül kérte a lányukat, aki mind a két alkalommal lehajtott fejjel fogadta a kérőjét.  Nagyon félt a megszégyenüléstől. Egyedül csak apja vigasztalta és bátorította őt. Az esküvő után elhagyta a faluját, a szüleit és a testvéreit. Senki nem látogatta meg, magára maradt a férjével. Hírt sem kapott otthonról. Lassan elfogadta új helyzetét és beletörődött sorsába. A szerencse azonban mellé állt, mert dolgos, jó férjet kapott. Erős, napbarnított bőrű, szőke, kék szemű férfit, aki kedélyességével és főként figyelmességével hamar elnyerte a bizalmát, majd a szerelmét. Férje a társaival együtt a kőfalon kötelekkel kipányvázva fejtette a robbantás után meglazult mészkőtömböket. Nagyon nehéz és veszélyes munkát végzett, de jól megfizették. A kőbánya közelében egy idős özvegyasszonynál laktak.

Nagyanyám közös életük kezdetén mindig úgy látta el az otthoni teendőket, hogy sose kelljen bárkire is ránéznie. Gyakran segített a házkörüli munkákban. A házinéninek tetszett a szorgalmas és az ügyes fiatal menyecske, de nem értette, miért nem tekint nyíltan a szemébe, amikor beszélget vele. Hamarosan szóvá is tette az urának. A férje rákérdezett és akkor ő bevallotta, hogy szülőanyja egy alkalommal kancsalnak nevezte. Ezzel a súlyos bélyeggel él már évek óta. Az utolsó szavait feltörő zokogása fojtotta el. A férje ekkor kedvesen magához vonta és arra kérte, bátran nézzen csak a szemébe. Félve ugyan, de megtette. A férfi, aki feleségül választotta és szerette, lett lelkének gyógyítója is. Jól megnézte őt és kerek-perec kimondta, hogy kancsalságnak nyoma sincs. Ettől kezdve nagyanyám bátran szembenézett mindenkivel és felemelt fővel, boldogan viselte áldott állapotát.

Emlékszem, amikor nagyanyám abbahagyta a mesélést, megtörölgette mindkét szemét és egy könnyű sóhajjal útnak engedte régi fájdalmát.

– Látod lányom, ez az én kancsalságom története. Most már megérted, hogy mi hozott ki a sodromból a szemorvosnál? Nem engedhettem meg, hogy megbélyegezzék az én egyetlen kis unokámat. Jobb sorsot érdemel.

– Anyám, azóta már eltelt hatvan év és a kancsalság egy jó szemüveggel korrigálható. Gyere ide kislányom, látni szeretnélek - hívott magához édesanyám. Nézz a szemembe - kérlelt kedvesen.

Én először rákancsalítottam, majd szépen ránéztem egy kis mosolyt is küldve felé.

– Kitől tanultad ezt a huncutságot drága kislányom? – kérdezte anyám meglepődve.

– Misitől, aki mindig segít a táskámat hozni-vinni. Olyan jó játékokat találunk ki együtt, sokat grimaszolunk és nevetünk.

– A doktor bácsira is rákancsalítottál? - ezt már a nagyanyám kérdezte.

– Igen, mert nem szerettem, hogy megpaskolta az arcomat. Rosszat tettem ezzel?

– Többé ne csináld ezt. Ígérd meg nekem és a nagymamádnak – kérlelt anyám szelíd szóval és megsimogatta a fejemet. Megígértem.

A kijelzőn az én sorszámom jelent meg. Folytatódott a vizsgálatom. Mielőtt beléptem a rendelőbe két kérdés merült fel bennem. Vajon a visszaemlékezésem felébreszttette-e bennem a régi, gyermeki huncutságot? Mi történne, ha meglett korom ellenére rákancsalítanék ismét a doktor úrra?