Jelige: Aurora Borealis – A dombtető

Ott baktatott megint, azon az úton, azon a kiálló kövekkel teli, kis erdei ösvényen, amit minden egyes évben, minden egyes hónapban és minden egyes napon végiggyalogolt, immár huszonöt éve, fáradhatatlanul. Először harminc évesen kapaszkodott fel a falucska határában terpeszkedő dombtetőre, májusban, amikor könnyű a lég és apró rovarok járják körtáncukat a napsütésben, élvezvén röpke éltüket, s amikor szelíd virágillat telepszik a tájra, keveredve a széna és a tavaszi fű zsenge zamatával. K, akár a többi fiatal turista, a forrás miatt kereste fel egykoron ezt az eldugott, Isten háta mögötti települést. A falucskában nem volt semmi látnivaló, azt a néhány utcát, amelyből állt, felverte a gaz, s alig volt olyan házikó, amelynek ne dőlt volna erre vagy arra a kerítése, vagy épen maradt volna a teteje. Néhány porta előtt tépett nyakú tyúkok kapirgáltak, az eresz alatti, rozoga padokon pedig hajlott hátú, savanyú képű öregasszonyok trécseltek, napraforgómagot rágcsálva, s időnként nagyokat köpve maguk elé, főleg, ha fiatal turistát láttak közeledni a földúton. Olyankor még a szemüket is összehúzták, karjaikat keresztbefonták, s fejcsóválva, gúnyos mosollyal követték tekintetükkel, amíg a fiatalemberek tovatűntek a messzeségben, a falu határában, a sokéves tölgyek között. Bolondok ezek mind – mondogatták egymásnak, majd feltápászkodva ültükből, zsörtölődve dolgukra indultak.

Azon a huszonöt évvel ezelőtti, májusi délelőttön K magába mélyedten koptatta a falucska főutcáját, nem foglalkozott a szúrós szemű és pletykás öregasszonyokkal. Egyedül a dombtető érdekelte, és a forrás. Mióta barátja, Z hitetlenkedve mesélt neki azokról a fiatalemberekről, akikről egy napilapban olvasott, és akik valamilyen rejtélyes oknál fogva – amelyre az újságcikk nem derített fényt - elutaznak, hogy egyetlen pillantást vethessenek a patak tiszta, csillámló vizére, ott, ahol egymással szemben két jól látható, női arcra emlékeztető kő áll ki a vízből, az a gondolata támadt, hogy minden valószerűtlensége ellenére fel kell keresnie a helyet. Késztetését pedig tovább erősítette egy látomás, amely pár nappal az után esett meg vele, hogy Z nála járt, és informálta a titokzatos történésről. Éppen fürdéshez készülődött. Általában zuhanyozni szokott, de ma kivételt tett, fárasztó napja volt és lazítani akart. Levetett ruháit egy fal mellett álló szék támlájára dobta hanyagul, miközben a fából készült, sötétre lakkozott fürdőkádba már javában ömlött a gőzölgő víz, s a felszálló forróság vékony páraréteget vont a szemközti tükörre. K elzárta a vízcsapot, borospoharát a kád karimájára helyezte, egyik lábával már lépett volna be a megnyugvást ígérő hullámok közé, amikor hirtelen hátrahőkölt. Egy nő feküdt a vízben, világos, hosszú haja ráborult testére, betakarva őt, hatalmas, kék szemei pedig egyenesen az ő szemébe néztek, s olyan mélységbe vezették a férfit, akár egy kút, melynek alja a kiismerhetetlen messzeségbe bukik alá. K nem tudta levenni a szemét a lányról, megigézetten állt a fürdőszoba közepén, aztán utána nyúlt, hogy kihúzza őt, ám kezei csupán az ujjai közt kicsurgó vizet markolták, a látomás eltűnt. K Még aznap este összepakolta a holmiját, autóba ült és elindult a domb felé.

Éjszakára egy panzióban kapott szállást, nem messze a falutól, rálátással a dombra. K első dolga volt, hogy benyisson a fürdőszobába, ám csak zuhanyzótálcát talált, a kádat valamikor kiszerelhették, nyomát magán viselte a fekete járólap kopottas felülete. A férfi az egész éjjelt ébren töltötte, az ablak mellett ült, elbűvölten bámulta a messzeségben kirajzolódó magaslatot. Hajnalhasadtával, amikor felhangzott az első kósza madárdal, megreggelizett, fogta hátizsákját és elindult a domb irányába. Egyáltalán nem érezte fáradtnak magát. Útja eleinte aszfalton vezetett, majd végiggyalogolt a falu felé vezető bekötőúton, rátért a település egyetlen utcácskájára, ahol éles kakaskukorékolás követte lépteit, s a helyi öregasszonyok, akik állataikat látták el éppen, egy pillanatra abbahagyták foglalatosságukat, hogy megvető pillantásaikkal és kárörvendő, rút vigyorukkal bocsássák be őt a faluvégi, sokéves tölgyek közé. K nem foglalkozott a szúrós szemű öregasszonyokkal. Ő a kék szempárt kereste, a kéket, amely mély, akár a feneketlen kút, teremtő ereje van és titkokkal teli, olyan titkokkal, amelyeket egyedül neki áll hatalmában kifürkésznie.

A tölgyes árnyékot vetett az ösvényre, mely szelíden indult neki a magasságnak, a reggeli harmattól nedves növényzet eláztatta K nadrágszárát. Pár száz méter után az út meredekebbé vált, sok-sok, a földből kiálló kő nehezítette a járást, melyek az arra haladók cipőtalpai nyomán fényesre voltak koptatva, a férfinak óvatosan kellett lépnie, hogy megőrizze egyensúlyát. Jobbra mellette, valahol a cserjésen túl lágyan csobogott a víz, s a reggeli nap melege jólesően simogatta K szép arcvonásait. Megnyugtatta a forrás közelsége, pár percre megállt, hogy kifújja magát, s letelepedett egy nagyobb, út menti kiszögellésre. Csodás kilátás nyílt az alant elterülő falucskára, az azt körülvevő legelőre, amelyet birkanyáj pettyezett szürkésfehérre, s a környező lankákra, melyeknek oldalait felfutó szőlőtövek díszítették egyenes sorokban, akár a szövőszékre kifeszített fonalszálak. Pár percig így maradt, elmerült a táj adta látványvilágban, a színekben, a formákban, az illatokban és a csendben, majd a kék szempárra gondolva feltápászkodott és folytatta útját felfelé, a dombtetőre.

Tizenegy óra tájban járt az idő, amikor az ösvény végre kiegyenesedett, már nem vezetett sehová, egy bokrokkal szegélyezett tisztásba torkollott.  K kimerülten huppant le a fűbe, beletúrt sötétbarna, izzadt hajába, levetette pulóverét, s azt párnának használva elnyúlt a szurokfüvek és lóherék tarkította pázsiton. Sorsszerűnek élte meg, hogy itt van. Végzetesnek. Mágikusnak. Olyan hatalom hozta ide, ami nálánál nagyobb, s amely a siető patak csobogásának hangjával hívogatta őt. Kis idő múlva elindult a forrás irányába, átvágott a szúrós bozótoson, a tölgyek és bükkök közé, s pár lépés után megpillantotta a vékonyka vízfolyást, mely lejjebb egyre szélesedve futott alá a mélységnek. A férfi egészen közel merészkedett a forráshoz, majd leült egy kidőlt, korhadó fatörzsre, térdeire támaszkodva állát két kezébe temette és figyelte a vizet, hátha felbukkan a titokzatos lány. Jó pár óra telhetett el így, a nap már nem melegített olyan hévvel, mint előtte, s lassan a dombtető is árnyékba borult. K szomjas volt, ám hátizsákját a tisztáson felejtette, nem akaródzott visszamennie érte, hátha akkor bukkan elő a lány, és elmulasztja a vele való találkozást. Úgy döntött, a forrásból fog inni. Lassan a víz fölé hajolt, amikor - nem is értette hogyan, mert ez lehetetlen volt, hiszen a forrás nem volt mélyebb fél méternél – odalent a messzeségben megpillantotta őt. Szebb volt, mint amilyenre emlékezett, világos hajával gyengéden játszott a víz, hatalmas, kék szemeit egyenesen rá emelte, s K egyre közelebb akart hajolni hozzá, hogy minél jobban láthassa ezt a csodálatos teremtményt, míg végül arra eszmélt, hogy víz alá került, és sebesen sodródik a mélység felé. Egyszerre valaki elkapta a karját, s K maga előtt látta a lányt, belenézett hatalmas, kék szemeibe, melyekben az örökkévalóság ragyogott, átölelte őt, meg akarta csókolni, de amikor közelhajolt hozzá, hirtelen minden elsötétült körülötte, ő pedig nem kapott levegőt többé.

A forrás mellett ébredt, csuromvizesen. Borzasztóan fájt a feje, éhes volt és átfázott. Összeszedte holmiját és gépiesen visszagyalogolt a panzióba. Kifizette a szállást, kijelentkezett és hazavezetett. Az elkövetkező néhány hetet lakásának és autójának eladásával töltötte, majd a befolyt pénzből a domb lábánál elterülő falucska egy üresen álló házába költözött. Soha többé nem tért haza. Minden egyes hajnalhasadtával, amikor felhangzott az első kakasszó, K elindult fölfelé, a dombtetőre. Felkereste a forrást, üldögélt pár percet a korhadó fatörzsön, térdeire támaszkodva, állát két kezébe temetve, bámulva a vizet, majd munkához látott. Kétméternyi márványtömböt hozatott, fel a dombtetőre, a vízfolyás mellé, s minden egyes napon vésett rajta egy keveset. Késő délutánig dolgozott, majd hazagyalogolt düledező viskójába. A falubeli öregasszonyok már nem beszéltek róla, csak a „bolond” névvel utaltak rá, ha néha-néha ráterelődött a szó, a délutáni pletykaóra alkalmával. A családja és a barátai sem keresték többé, K magára maradt a forrásban lakó lány emlékével és a márvánnyal, mely az évek tovarebbenésével és a véső fáradhatatlan munkájának köszönhetően szépen lassan az ő alakját öltötte magára. Féltő szeretettel és elragadtatással dolgozott művén, szólongatta a hatalmas márványdarabot, simogatta lassan láthatóvá váló, szép hosszú haját, becézgette és kedvesének hívta, tisztogatta és gondját viselte, beszélgetett vele. A végeredmény lebegett a szeme előtt, az életre kelő kő, a kék szempár minden mélységével és titkával együtt, amely végre valahára az övé lehet, csak az övé. S így repültek felette az évek, egyik a másik után, sötétbarna haja megderesedett, hajdani izmos, sudár alakja megereszkedett, háta meghajlott kissé, s ízületei pokolian tudtak fájni esténként, viskójának magányában.

S ma, huszonöt év elmúltával, amikor kaptatott fel a dombtetőre, jól tudta, hogy utolsó útjára készül. Már csak egyetlen apró simítás volt hátra ahhoz, hogy elkészüljön a mű. Vésőjével megigazgatta a szobor szemét, hogy úgy pillantson a messzeségbe, ahogyan azt a forrás alján látta, majd lesöpörte és fényesíteni kezdte. Ahogyan a lassan lemenő nap fénye aranyba vonta a szobrot, lélegezni kezdett, felmelegedett, színei lettek, kék és szőke, s egyenesen a férfi szemébe nézett, kézen fogta, lassan a forráshoz vezette, majd a mélybe rántotta, s K boldogan ugrott utána. Másnap túrázók találták meg hátizsákját és szerszámait, és élettelen, kihűlt testét, mely ott feküdt a földön, átölelve az elkészült művet. A falu határában temették el, fejfájára annyit írtak: „Itt nyugszik a Bolond”.