Jelige: „Marion” – HARCSAPAPRIKÁS

Marion fürdőköpenyben állt a főzőplatni előtt és a fazékban rotyogó ételt kavargatta.  A nagyszobából izgága popzene szivárgott. A férfi „Apolló Klub” feliratú  trikóban állt az ajtóban:  hatalmas bicepszét mozgatta, amelynek fekete tetoválása a tükörben úgy fest, mintha szárnyai nőttek volna.  Aztán elhúzta a száját.

– Megint odaégetted, szívem?

– Csak az alja pörkölődött  kicsit oda.

– Mindent  odaégetsz, drágám. Hol jár az eszed? – korholta gyengéden a férfi, miközben azt  ellenőrizte: megfelelően ugrál-e a karizma --  És megint harcsapaprikás? Minden második nap? A könyökömön jön ki.

– Kis csilit teszek rá, ízesítőül.  Meglátod, mennyire feldob!

– Te dobsz fel, drágám – motyogta a nagydarab, vagy kétméteres ember és megadóan hörpölni kezdte a halvány vörös, gőzölgő masszát . Marion kibámult az ablakon és a gazember Rudi ezüstszín mandzsettáira gondolt: milyen elegánsan viselte ezeket, harcsapaprikás-evés közben is!. Virágmintás szalvétát  kötött a nyakába, akár egy bankigazgató.  Neki volt stílusa, meg tudta adni a módját mindennek, nem úgy, mint ez a faragatlan  izompacsirta.. .Újabban, hogy unni kezdte Mackót, azon kapta magát, hogy „az a strici gazember ” –  mióta szétmentek, mindig így hívta Rudit -- járkál a fejében.  Korábban  oly izgatóan hatott rá a Mackónak  becézett artista derekas termete, meg a kirakatba való, fényesre kenegetett  izmai. De most idegesítette: képzeletében Rudi ott ült velük az asztal sarkánál a fitymáló, gúnyoros mosolyával.  Nyilván azon a kissé együgyű odaadáson somolygott, amivel az erőművész rajta, a jócskán  idősebb  asszonyon csüngött.  És Marionban  épp aznap reggel, fésülködés közben tudatosult, hogy nem szereti ezt az embert. Ráadásul, ahogy a tükörbe nézett, két alattomos kis ráncot látott a szeme körül .  Eddig csak az álla alatt bújt meg egy egészen apró, elhanyagolható toka, amit a gallér vagy a pulóver hosszú nyaka elrejtett. Persze tudta, hogy szemfestékkel a pici ráncokat is el lehet tüntetni.  De ő most valahogy idegennek érezte ezt az arcot: vajmi kevés köze volt  ahhoz a Marionhoz, aki nemrég még remegve várta az estéket, az artista nagy lapátkezeinek  érintését. Ezét a férfiét, aki most  csámcsogva nyeli a galuskát. 

Akár egy vaddisznó a makkot – gondolta, de csak ennyit mondott: -- Nem késel el a próbáról, Macikám?

A férfi – akinek a névjegyén ez áll: „szabadulóművész” --  az órájára nézett  –  Ma később kezdünk, szívem, tudod, a turné miatt…Két napig leszek távol, ne feledd… Sütemény ma nincs?  Tudod, hogy szükségem van édességre…--   Marion csak csipegetett a halból.  – Muszáj spórolnom, Maci – az apró sülthagyma-szeleteket,  amikért Mackó odavolt,  gondosan a férfi tányérjának  szélére tette – te annyit eszel, akár egy ló,,,   

– A férjed mikor szabadul? – kérdezte válasz helyett  az artista, ahogy letette a kanalat.

– Ez hogy jutott most eszedbe?

– Ott a képe a szekrényben. A melltartóid között.

– Mit kutakodsz? Már elváltam tőle, a kedvedért, hát nem?

– De remélem, nem állsz szóba vele?

– Eszemben sincs. Útálom a gazembert. Ha ide meri dugni a képét, úgy kirúgom, hogy a lába se éri a földet.

– Remélem is. Azok után, ahogy viselkedett veled!

Bizony, úgy lépett le, hogy magával vitte az ékszereimet!  Kifosztott, akár egy bűnöző!  -- Mackó nem felelt. Nagy levegőt vett, majd kifújta: széles, valószerűtlenül  domború mellkasán ugráltak a tetovált, kalligrafikus betűk: „Lover Babe”. Aztán megint a fémszíjas karórájára nézett: -- Csókollak, drágám, most már tényleg rohannom kell — faarcán színtelen mosollyal  csukta be maga mögött az ajtót.  Behallatszott, ahogy odakint  feltámadt a szél. Marion megborzongott. „Hát vége a nyárnak is”, gondolta és újra  szomorúság fogta el. Nyárvégeken mindig úgy érezte, hogy  valami elment, valami végleg összetört . Kráteres, kihalt vidéken sétált, ha ilyenkor magába tekintett.  Amióta a gazember Rudi elhagyta, átjáró ház volt az élete: egyik pasas jött, a másik ment s ő úgy viselte a cédaságát, mint egy koronát. Megvetette a férfinépet. Mert nem volt buta. Tudta, hogy az ágyában megfordulók  számára az igazi vonzerőt nem az ő – enyhén hízásnak induló, Rubens ecsetjére kívánkozó – , de még mindig a vágy tüzében égő teste jelenti, hanem a bolt. Amely  öt lépésre a kis lakástól, az utcafronton a „Nemzeti Dohánybolt”  fennhéjázó cégére alatt működik, tisztes hasznot  biztosítva tulajdonosának.   S igen: régebben még örömét lelte abban, ha egy-egy magányos férfival, a hitelbe elfüstölt dohányos szenvedély rabjával, néhanapján összeállt, majd szabad szeszélye szerint  kisidő múltán kiadta az útját. Volt ebben valami nemes dac, valami szép lázadás! Aztán egyre keserűbb ízekkel ébredt. De most ebben a kitartott szabaduló művészben emberére akadt:  nem bírt tőle szabadulni.  A  férfias küllem alatt a bárgyúság! Mint a mézgába,  beléragadt ebbe az ellentmondásba. …Meg aztán: nem is lenne jó egyedül maradni  annak a másiknak  az emlékével! Össze kéne törnie a tükröt: ha néha belenéz, úgy érzi magát, mintha kútba nézne, melynek mély bánattól  borzong a vize...   Az éjjel is arra ébredt: valami neszt hall a szomszédból. Kaparászást a folyosóról, talán a boltból? De aztán elhalkult minden s ő újra elmerült  fáradt álmában.

Ám reggel, ahogy kinyitott, észrevette, hogy a pult mögötti polcról hiányzik az üzlet kabalája: egy silányul aranyozott  hamutartó. (Az egyetlen relikvia, ami apjától megmaradt.) Tehát betörés volt, amit ő nyugtalan álmának hitt!  

Egész nap előre reszketett a félelemtől, tudva, hogy most két teljes éjszakán egyedül lesz…

Este átkapcsolta a rendőrségi riasztót  és áthozott a boltból  egy üveg Bikavért. Félelmében jól benyakalt  s egy-kettőre mély álomba merült.  Álmában újra együtt volt Rudival, a gazemberrel: a hajdani Vurstliban. Felültek az Óriáskerékre, fogták egymás kezét és szédülten csókolóztak. („Távolodol, tehát közeledsz” : ez a ki tudja, honnan származó bölcs mondás --  ahogy Rudi mondta: „aranyköpés” -- volt kiírva az Óriáskerék bejárata fölött. S ő csak most kezdte sejteni, mit is jelenthet.)

Valami  zajra  ébredt: mintha nehéz tárgyat vonszolnának a boltban. Azonnal leadta a riasztást. Egy darabig feszülten figyelt, kezében a riasztópisztollyal. Mély volt a csend, melyből csak a saját szívverését hallotta vissza.

Aztán a szoba ajtaja – nem emlékezett rá, hogy nyitva hagyta volna – lassan, óvatosan kinyílt: Rudi állt a küszöbön!

Marion remegő kezéből kiesett a pisztoly. 

– Marionkám – mondta halkan s rekedten a férfi.

– Te gazember! – mondta Marion ellágyultan s érezte, hogy meleg véráram árad szét a bensejében –  te utolsó, te törtél be ide tegnap?  -- Jólesett úgy tennie, mintha számon kérne, mintha nem tenné boldoggá az érthetetlen, megengedhetetlen öröm.

– Marionkám…-- kezdte megint  Rudi s az asztalon hagyott  ételt, meg a mosatlan tányérokat bámulta –   Ugye, vártál? Harcsapaprikást  főztél? Ahogy régen? –  ám a gúnyoros mosoly helyén, amit  Marion valaha úgy szeretett a gazemberen, most  egy keserű ráncra sütött a lemenő Nap szelíd fénye.  Rudi olajosbarna bőre – akár egy torreádoré -- most is a régi volt, csak fekete hajában árulkodtak  itt-ott ősz hajszálak.

Odakintről  rendőrautó szirénája hallatszott.  Két rendőr lépett be, egy alacsony köpcös és egy sovány hórihorgas.  Ormótlan védősisakjukban szinte  földönkívüli jövevényeknek  tűntek.

– Hát itt vagy, jómadár? – lépett Rudihoz a köpcös.

– Ez egy pancser – magyarázta a hórihorgas a köpcösnek-- Egy hónappal a szabadulása előtt szökik meg! Azt hitte, mert mintarab, csak úgy kisétálhat, mint a Patyolatból...

– Köszönjük a riasztást, asszonyom!  -- nedves volt a köpcös tenyere, ahogy kezet fogott Marionnal -- Na, gyerünk, te köcsög! – és kézbilincsben, kart-karba fűzve, mint valami megroggyant babát, vitték ki a férfit.

Marion csak állt, nézte a különös menetet.  Átfutott rajta a gondolat: most főbe lőné magát, ha éles tölténye lenne.  Aztán a harcsapaprikás maradványaira bámult, amelyen egy nagy kék hasú légy lakmározott.  És elfogta a görcsös nevetés. A szótlan, száraz nevetés a világ fordított működésén.  S a riasztópisztoly valamennyi vaktöltényét a boldog légyre kilőtte.