Jelige: Fabel – A galambok: mi szépek!

Egy ember emlékének

Belvárosi, nagy kőépület. Kórház, belgyógyászat. Ott nyújtózik a forgalmas út mellett, üszkös-fekete fallal, tátongó szájjal. Kiordít abból a riadalom: baj van!

Baj van? Visszhangzik Bélában, amint tétován aggatja magára az ügyetlen színű thermo pulóvert. Minden mozdulata elárvult, reszketeg, a kórházi ágy szélén igyekszik visszaváltozni civillé. Civillé, mintha csak a „baj” nem lenne. Rokon jön, s az esemény előrántja belőle a régi igényt: kinézni valahogy. Kell a másik ember ahhoz, hogy vágyunk legyen formát ölteni – gondolja magában – s különböző lányok és nők alakja rémlik előtte, kik miatt egykor ilyen vagy amolyan lett, viselt trapéznadrágot, lett old-spice illatú az arca, hagyott vagy irtott borostát, és kacagni valóra fésülködött. Képmutatás, gondolják mások. Hülye barmok, gondolja a másokról Béla, miközben kifelé indul a kórteremből, s magában hozzá teszi: mit tudtok ti?!

„Mit tudtok ti?!” – de sokat kérdezte ezt Béla hol magában, hol tényleg hanggá kiáltva. Kérdezte ezt a családtól, barátoktól, idegenektől, minden dacos kétségbeesésével az emberi gyengeségnek, dühös életszitokként, és néha-néha, titok-sírások közepette, szeppenve és megrettenőn kérdezte magától is: „Mit tudsz Te?!” És kérdezte az Istent is: „Mit tudsz te rólam?!”

Most lefogyva, sárgás és halovány arccal, a kórházi lépcsőn lefelé botorkálva, egy pillanat töredékéig, talán tévedésből, dühét az előző lépcsőfordulónál felejtve hallotta ki belülről: „Mit kéne, mit lehetne tudni itt?” Ejj, az anyád! – torzult el erre szája, bíbelődött egy sort lecsúszó papucsával, közben olyan erővel kapaszkodott bele a korlátba, mintha azt – vagy inkább a sok otromba kérdést – ki akarná tépni helyéből. Mérges lesz ő, csakazértis’.

– Ne mérgelődjön sógor! – szólt egy hang a lépcső aljáról Bélához.

Nagybátyám a papucsáról apám csintalan gyerekarcára vitte tekintetét.

*

Nehéz dolog folyamra szállni, hát még egy másik ember lelkének sodródásaiba betársulni. Elkapni a ritmust, jól mozogni ügyetlen tagjainkkal, teletömött bendővel fennmaradni a háborgás habjain, nem partra vetődni. Egyszóval, nehéz a szenvedővel. Ahol iszonyatos a szükség, elepesztő a vágy, ahol nyomor van: ott a köznapiság higgadt bóbiskolása, a jóllakottak böffentései, az üres bölcselkedések és a jólinformált vakság, velőtrázó és felszínességektől megtisztító dühöt szítanak. Kell egy csónak, egy rozoga ladik, hogy a jóllakott is megőrizhesse emberségét, a szenvedő is higgadt maradhasson. Nagyon kell valami téma, hogy a vízre szállhassunk, odaevickéljünk a másikhoz rajta, nem viselhetjük az in medias rest, és életünkben alig párszor találjuk a helyes első mondatot. Elmorzsoljuk, kinyögünk valamit: borult is a csónak. S ha szerencsénk van, ezt elnézik nekünk.

Apám hasonló dolgokon feszenghetett, amint megindultak Bélával a kórház parkjába, hogy járjanak kicsit. Augusztus hevert el szemérmetlen, a fülledtségben lustán süppedtek a lábak a kavicságyba.

Apám, első szavával már borult. Nem tesz jót a nagy óvatosság sem. Hova üljünk, napra, ne napra, milyen a helyed, nagy-e a huzat. Majd ezek után: hogy bánnak veled, az alvás milyen, serény-e a nővér, az orvossal beszéltél már?

Béla a kórházi lépcső korlátjára gondolt, ettől nyugodt volt. Most is abba kapaszkodott, markolta, vonta a türelmet magához. Készségesen beleegyezett mindenbe. Minden jó. Az ágya is, a nővér is, nem horkolnak, a folyósón a tévé sem vészes. Ma ment a meccs, később a szappanopera. Na, gondolta az anyja otthon biztos nézte.

Ült a padon ez a két férfi, szeretnivalón feszengtek, beszéltek. A sógorrá lett férfiak feszengtek. Mintha csak ez lett volna az illendő. Nőtől voltak, nőt szerettek, nőt elszerettek, dehogy ebbe az ő nő dolgukba valami másik férfi is kapcsolódott: hát feszengtek. De jó is volt, hogy örültek ennek a feszengésnek ahhoz képest, ami az ügyetlen kérdezz-felelek mögött rejlett.

Ahogy az idő elhajtotta őket ebből a kis pihegésből, s kezdte újra valami végzetes felé terelni a sógorokat, apám, a korházi parkocska egyik szegletében álló büfé kávé-illata felé fordult. Béla magában meglepődött azon, hogy az életben rá lehet kívánni valamire. Megijedt, mintha ez vele sosem így lett volna: hát történelemmé lett? Elértette apám mozdulatát és küldte, hogy menjen, vegyen kávét. Apám viszont szintén elcsípett valamit Béla vonásaiból, és maradni akart, hogy majd később megy. Ültek egy darabot.

Apám pajtáskodón mesélni kezdett valami régi, kórházi történetet. Biopsziáról, a tüdőműtétjéről. Hogy az orvos lefordíttatta vele az angol szöveget a fecskendő csomagján. Use it only once. Szerencséje, hogy maga az első!

Nevettek.

– Nem szabad megijedni. – komolyodott el egyszerre apám.

– Jaj Feri, elég legyen már! – szenvedett fel Béla.

Elkapták egymás tekintetét. Mélyen a rostok mögé néztek. A pillanat alatt bepásztáztak, oda mélyre. És odabenn, akár azt a nők szemében látták, mikor azokkal komolyan és izzón veszekedtek, ugyanaz a pucér kis emberke ágaskodott mindkettejükben:

„Tessék már szeretni engem! Tessék végre szeretni, mert arra vagyok, jó vagyok, félek, és mert meghalok!”

*

 Olyanok vagyunk mi, mint a „nem akarom” típusú tanuló. Bólogatunk teljes nyakkal, nagy fejbiccentésekkel, tükörré merevítjük szembogarunkat – a beszélőre odakacsint benne saját maga, a szavak visszaszállnak forrásukhoz; süketen kántálunk egy-két vezényszót az elmondottakból. Mímelünk, felelünk, így-úgy átevickélünk a tárgyból, de a lényegről nem tudunk soha, esélyünk sincs tudni róla: mert a „nem-akarom” típusú tanulók vagyunk.

Ennyit ismerünk mi egy másik emberből. Tudjuk fejből, hogy kell a keze után nyúlni, látjuk, milyen ügyetlenül veszi a kabátot, két cukorral és kevés tejjel dönti a kávét, láncdohányos, szereti a szőkét… de fájdalmasan kevésszer érünk el szent birodalmának kapujáig.

Még nagyobb a szerencsétlenségünk, ha valakiről beszélnünk kell. Az illető jellemrajzát adni, intim céljait és akarásait helyesen megfogni: nehéz dolog. Jól jön ilyenkor az állat! Nagyszerű lelemény. Az állat: hivatalos nyelvünk. A füstjel, a békepipa. Barbár törzsek civilizációja.

Vendég jön a házhoz és ezért nagy a felfordulás. Apuka el van hízva, lefokozták a munkahelyén. Anyuka egy ideje viseltesnek látszik, arcára kiül a megszokott gorombaság. A gyerek meg bukásra áll, a vendég pedig csak jön, mindjárt érkezik: jaj, mit gondol majd!

Itt van, betoppant. Gyorsan elé toljuk a macskát, kutyát. Ez a nyamvadt dög: mi vagyunk, a család. Mutasd, mihez kezdesz vele – úgy viselkedsz majd velünk is.

Beleszeretjük magunkat az állatba, így lesz abból valami nagyon fontos és kedves: a borítékba rakott, illatos barna tincs.

 Csakugyan tudhatott Béla valamit a világról, mikor engem Laffinak hívott. Mert Laffi volt egyszer a családunk kutyájának neve (a Lassie után, a kutya nagy fülei révén, a kínos koppintás miatt nővérem által átköltve; női furfang, kislányos szerelmek átmentése a soron következőre), aztán pedig, Laffi voltam én is: Bélának.

Laffi! – mondta, és ilyenkor mindig csavart egyet az orromon. Mégsem volt az ő stílusa, hogy az izmaim dicsérje, a szemeimet, hajamat vagy a számat; hát Laffi – mondta, és csavart, kacagott és cinikus volt, és azt hiszem nagyon kedvelt engem.

Hát lehet ennél nagyszerűbben szeretni? Csak így: Laffi.

Béla egyszer eljött hozzánk. Sokat hallott már a kutyáról, nővéremmel agyontömtük vele a fejét. Belépett a kiskapun. Vizsgázik a család és vizsgázik Béla: hányadán állunk is mi? Gyorsan előrántjuk füttyel a Laffit, kert végéből: kezdjen a helyzettel valamit. Galoppozik a kutya felénk, szép németvizsla. Mi állunk ott körben, középen Béla, mindenki kérdőn néz rá: na, mit szólsz?

– Gondoltam, hogy ez is ilyen csúnya… kocsmásan fanyarkodik, elhúzza a „gondoltamot” meg a „csúnyát”. Magához ölel, nevetünk.

Nagy szeretés és nagy legyintés volt ez az ő fanyarsága. És nagy szeretés és nagy legyintés volt az is, hogy nagyanyám palotapincsije – óriás palotapincsi – akit szegény asszony kedvesen Bettikének nevezett, hát Bélának csak „kurvinc” volt. Talán Bettike volt a női közösség, akik Béla szeretésében, Bettikeként dögönyözve és simítva voltak, máskülönben meg – legyintésként: „kurvinc.”

És amikor nővéremmel először hallottuk Béla szájából a palotapincsi sajátos becenevét, nagyot nevettünk. Otthon pedig kóstolgattuk a szót, „kurvinc”, anyám erre rendet vágott, közölte, hogy meg ne hallja, de elrontotta nevelésünket, mert óvatlan volt és felnevetett ő is.

 Béla pedig igazán ezekben az állatokban lett megfogható, érthető és szerethető. Laffiban, „kurvincban”, meg még ki tudja hány másik állatban. Gyerekkorából a fácánvadászatban; a kacagásában azon, ahogy nagyapámat a kos,( latrina-fele menet), rendre fellökte;  és nagyon ott kövült ő még felnőttként is: a horgászatban…

*

 Ültek a sógorok a padon. Nézelődtek. A fülledt park nyugalmán átvonult egy-két beteg köntös, csoszogva. Sietős volt az orvosoknak: suhogtak a fehér köpenyek. Béla kitessékelte a forró kavicsokat papucsából, apám recsegve a kávé ottmaradt illatát szorongatta a műanyag pohárban.

Csönd volt. Kemény csönd és szigorú béke. Egyetlen szó nyomán jött: áttét.

A park közepén, nagyobb virágágyásban galambok legeltek. Befülledt az élet az augusztusi tájba. Az épület falain túlról beszüremlett a körúti vágta, a parkra nyitott kórtermi ablakokból lomhán dőlt ki az éber álom.

A sógorok a galambcsordát nézték, és hallgatták a körúti rúgkapálást, meg a sóhajtozó kórtermeket. Béla arra gondolt, hogy ezek nem olyan erősek, mint a dömsödi örvösök; apám pedig arra, hogy szebbek a miklósi gerlék. Bélán átvillant, hogy a dömsödi stégre vezető kis csapás, már biztosan nagyon gazos; apám látta az éppen kiégő miklósi füvet.

A virágágyás közepéből felsistergett a spriccelő. A múltat és jövőt szemelő jószágok felröppentek a jelenbe. Béla a szedett-vedett társaság után mutatott:

– Mi szépek!

Apám elmosolyodott. És elmosolyodik az óta is, ha Bélára gondol: mert őróla eszébe jut, hogy bár mindig ott az idegenkedés múlt és jövő között, ember és ember között, és fel-felvonyítanak odabentről a kérdések, nagy a félreértés és a nem akarás, de itt a jelen. Miheztartás végett. A vizitek, az éjszakás nővér klumpájának klaffogása, a csend, a megrendülés.

És a nagy magunkba-szakadásban: a galambok. Mert azok még szépek!