Ugrás a tartalomra

 

Jelige: Anomália – A vidéki Bermuda-háromszög titka

Egymás után tértek be egyik lepukkant kocsmából a másikba. Habár a kislánynak nem volt más választása, minthogy apukájával tartson, valójában unalmasnak tartotta. Érdeklődését csupán az apától és az apa barátaitól érkező finomságok tartották életben. Amíg apa jóízűen és szinte reszketve nyelte le egyik rövidet a másik után, addig Dórika abban reménykedett, hogy egy csokicsúcsnál nem állnak meg és kap még egyet. Apának az alkohol okozott örömöt, az ötéves kislány esetében az édesség, a sütemény és az üdítő jelentette ugyanazt.

Pedig hogy utálta a plafonig érő cigarettafüst szagát, amelyből szinte fulladozva lépett ki a friss levegőre, amikor távoztak. És gyűlölte a szinte sörben tocsogó kőpadlót, amelyet a talponálló vendégek lötyögtettek ki. A füst és a sör elegye émelyítően fejbe csapta minden alkalommal, amikor az apja kezébe kapaszkodva léptek be egyik kocsmából a másikba. A csöpp, aranyhajú kislány úgy ismerte a kisváros hasonló intézményeit, mintha pultos gyermeke lenne.

 

A csendes kisváros élete olyan volt, mintha egy előre megírt forgatókönyv alapján zajlott volna minden. A város lakói voltak a szereplők, a kisváros polgármestere pedig a rendező. A családok – ki boldogan, ki kevésbé boldogan – élték életüket.

A Varga család is itt élt. Az apuka, Sándor, éles eszéről, de lustaságáról is híres volt. Ez utóbbi sajnos nagyon sokszor felülkerekedett az ész hatalmán és maga alá gyűrte. Pontosan ez volt annak is az oka, hogy az utolsó évben eltanácsolták a gimnáziumból, és emiatt veszített el több munkahelyet is. Az okosság isten adta talentuma volt, de sosem tudta azt igazán kihasználni. Elillant így sok lehetőség, és az emberek Sándorba vetett hite is.

A sors furcsa fintora, hogy Kati, a feleség nagyon dolgos, szorgalmas asszonyként dolgozott, vezette a háztartást, irányította a családot. Zsák a foltját megtalálja, ahogy mondani szokták. Kati már iskolai tanulmányai során magasra tette a mércét. Mindig jó tanuló volt, és a munkaválasztás során is ilyen tudatosan akart haladni, de nem is ő talált munkát, hanem a munkája találta meg őt. Egykori iskolájába  hívták dolgozni. Titkárnő lett belőle, de annál sokkal többé vált az évek során. Az iskola mindentudója, mindenese lett, aki egymaga képes lett volna vezetni az intézményt. Sosem tört vezetői babérokra, de nem csak a megfelelő iskolázottság miatt nem. Egyszerűen csak végezte a dolgát, mint ahogyan tette azt otthon is.

A gyerekekkel, az ifjabbik, negyedik osztályos Sándorral és a még óvodás Dórival teljes volt a családi idill. Egy fiú, egy lány, testvérek, sokak megálmodott álmát testesítették meg.

 

A dajka néni igyekezett leplezni mérgét, de a kislány érezte, hogy valami belülről feszíti Ibolya nénit.

Dórika igényelte a figyelmet, és egyáltalán nem állt ellen az ölelgetésnek, simogatásnak sem. Számára extra figyelmet és szeretetet kellett szentelnie az óvónőknek és a dajkának is. Éppen ez volt, ami Ibolya néniből most hiányzott. Legalábbis aznap délután. Mosolygott ugyan néha a kislányra, de a gyerekek ki vannak élezve a természetesre, a tisztára. Ez nem volt tiszta, inkább felvett mosoly, ami mögött gonosz gondolatok cikáztak. Egy gyerek ezt megérzi a különös radarjával.

Dórika játszott, igyekezett elfoglalni magát, de így sokkal jobban érzékelte a feszültséget és az unalmat. Anya mérhetetlenül hiányzott neki. Egész nap a zsivajban volt, most pedig hirtelen olyan erővel tört rá a csend és a nyugalom, hogy nem tudott a játszásra koncentrálni.

Norbikát is hazavitték már, pedig mindig ő szokott az utolsó lenni. Most nem. Már csak Dórika maradt a fehér köpenybe bújt dühös dajkával

Kati a munkahelyén megvárta az edzéstől kifáradtan érkező fiát, együtt bevásároltak a lakásukhoz közeli boltban, majd két szatyorral megrakodva omlottak be lakásuk ajtaján. Már várták, hogy megjelenjen a kis Dóri, és kérdezze:

– Anya, mit hoztál?

Ám ez elmaradt. Az egész lakásban csend és sötétség honolt. Mintha otthon sem lett volna senki. A konyhába vette anya és fia az irányt, hogy kipakolják a bevásárolt termékeket, amikor a nappaliból horkolást hallottak. Katiban azonnal tudatosult mi történt. Megböködte férjét és először csak halkabban kérdezte:

– Hol van Dórika?

– Hmmm, miii? - kérdezte álomittasan Sándor.

– Uram Atyám! Este fél hét van, és te nem hoztad haza a kislányunkat az óvodából? - már sipítozott Kati mérgében.

Nem is hagyta szóhoz jutni a szinte részegre aludt férjét. Visszahúzta a még mindig havas csizmáját és vágtatott is az oviba. Nem volt messze az óvoda, most mégis úgy tűnt, mintha kilométereket kellett volna megtennie. Kati tajtékzott a dühtől.

 

Átlagos szerda volt. Sanyi délelőttös műszakját már maga mögött tudta, így ő volt soros, hogy kislányáért az óvodába menjen.

Úgy omlott Dórika apukája karjaiba a csoportszoba ajtajában, mintha ez nagyon rég történt volna utoljára és hosszú idő után most látnák egymást újból.

– Gyere kis csibém, öltözzünk, mert várnak a többiek. - sürgette csemetéjét Sanyi.

– Milyen többiek, apa?

– Tudod, ott a Rózsában, meg a többi helyen.

A Rózsa volt a kedvenc és valójában a törzshely is. A Rózsából hazavezető út derekán mindig meg kellett állni Sebinél is. A Sebi egy kis italozó volt, tulajdonosának becenevéből eredően nevezték így. A tömbházzal szemben, ahol a Varga család is lakott, szinte a lépcsőházba kísérte a kis talponálló, a Kunyhó, ahová ugyancsak mindig be kellett térni, ha arra volt idő. És arra mindig volt.

 

Érezte, ahogy megy fel a vérnyomása. A mínusz fok ellenére érezte lángolni az arcát. Akár a kandalló mellé készített tüzelőt is meg tudta volna gyújtani. Motyogva fortyogott.

– Nem lett volna a délután semmi dolga azon kívül, hogy Dórikát elhozza az óvodából. Most mit fognak rólunk gondolni? Mit fognak rólam gondolni az oviban? Szegény kislányom!

Benyitott az óvoda épületébe. A folyosón már félhomály fogadta, csak az első csoportszobából szűrődött ki erős fény.  Vészjóslóan nagy volt a csend. Rosszat sejtett Kati és beigazolódott. Egyedül csak Dórika ült a szőnyegen és egyhangúan játszott. A terem másik végében, szinte dacosan üldögélt Ibolya, a dajka. Ahogy meglátta az anyukát, határozottan és villámgyorsan pattant fel a székről és úgy tűnt, mintha azonnal kirobbanna belőle a szitokszó, amiért jóval munkaidőn túl is bent kellett maradnia egy gyerek miatt. Mire odaért Katihoz, csitult benne az indulat és végül semmit sem mondott, amikor meglátta az anya kétségbeesett arcát. Idegesen öltöztette Dórikát. A lehető legrövidebbre igyekezett Ibolya túlóráját faragni, már amennyire csak lehetett.

 

Kati túlórázott, bár már fáradt volt. Határidős munkáját nem hagyhatta másnapra. Fia aznap is bement hozzá a munkahelyére. A kis Sanyi szeretett anyukája mellett az irodában lenni. Annyi érdekes dolog volt ott. A sok irodai eszköz, a bélyegző, amely szinte hívogatta a kisfiút, hogy jó sokat nyomjon a hófehér üres lapra. Kati  nyugodt volt, hogy a kis Dóri az apukájával van, már hazavitte az oviból. Sándor még azt is megígérte, hogy vacsorát is főz a családnak, mert korán haza fognak érni.

A fáradt anya megkönnyebbülten érezte magát, hogy a határidős munkáját maga mögött. Azzal a dédelgetett álomképpel indultak haza kisfiával, hogy otthon frissen készített vacsora várja őket.

Se a konyhából áradó kellemes illat nem fogadta őket, se a többi családtag. Megsimította telefonját és a füléhez emelte. Hosszan kicsörgött, eredménytelenül.

 

Mintha ösztönei vezérelték volna. Karon fogta fiát, és nagy irammal kiléptek a lakásból. Céltudatosan meneteltek. Sanyika többszöri kérdésére sem válaszolt a felindult anya. Csak mentek. Nem tudott volna jót mondani, így inkább nem mondott semmit. A tömbházhoz legközelebbi kocsmába tértek be. Kati szinte feltépte az ajtót. Határozottan és elszántan belépett, nem is köszönt csak szétnézett. A bent lévők sem köszöntek, abbamaradt a beszélgetés, az ivás, még a levegővétel is. Csak pislákoltak a riadt, a már alkoholtól üveges tekintetek. Fiát kint tartotta a másik kezével. Nem is volt miért bemenni, mert nem voltak ott azok, akiket keresett. Még felindultabban folytatták útjukat.

– Anya! Most hová megyünk? - kérdezte az anyja mellett kocogó kisfiú lihegve.

– Megkeressük Dórikát! - hangzott a határozott és dühös válasz.

Szótlanul, de érezhetően idegesen közelítették meg a következő helyet, Sebit. Pontosan úgy tett Kati, mint az előző helynél. Benyitott, pásztázta a terepet, majd húzta maga után fiát a harmadik helyre, a Rózsába. A lábain már alig álló apa a pultba kapaszkodva, vérben forgó szemekkel, Dórika pedig éppen a csokicsúcsba harapása közben pillantott rá a nyitódó ajtóra, amin Kati kukucskált be.

Megint beszippantotta őket.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.