Jelige:Titkosrózsa - A madáretető

A templom tornya is didergett azon a fagyos téli napon. Havas, díszes homlokzatát vacogva ráncolta ezen a fránya időjárás fölött bosszankodva. De szerencsére, - mint mindig - ,  még emellett is érezhető volt egy másfajta melegség.  Közvetlen a templom szomszédságából vidám gyermekkacaj hallatszott: Anna, a hét esztendős kislány hóangyalosdit játszott a nagy hóban, csapkodó szárnyú és csicsergő madárseregek közepette. Szerette etetni a madarakat, földbeszúrt nagy madáretetője csordultig volt minden időben magokkal. Sohasem hagyta kiapadni az eleséget.

Felette a hóval borított ágakon a szivárvány hét színében tündöklő hét gyönyörű madár csapkodott elégedetten és boldogan. Szemmel láthatóan beszélgettek: - Milyen csodálatos! – ujjongott a lila színű, akivel Anna rendszeresen beszélgetett, mivel a gyermekek tudnak az állatok nyelvén, de a fölnőttek elől eltitkolják, nehogy zizinek tartsák őket. – Bizony, bizony… - helyeselt a legidősebb, a legbölcsebb,a  kék színű, aki nagyon mást nem is szokott mondani.  – Most már biztos megmaradunk bőségben! – csivitelte lelkendezve a zöldike, - Köszönhetően neki! – mutatott rá sárga szárnyaival mindenki számára a negyedik. – Ő sohasem hagyja, hogy sokáig éhezzünk, és a fagy legyőzze szívünk! – állapította meg a narancsszínben pompázó. – Van-e okunk félni valamitől? – kérdezte félénk pírral a hatodik.  – Ez az etető örökre megmarad! – jelentette ki diadalmasan az ibolya.  – Bizony, bizony…

Ebben a pillanatban egy simogató, szeretettel teljes, de erős és határozott hang hallatszott fentről: - Kedvesem, befejezheted már odalenn. Gyere fel hozzánk! Mindenki nagyon vár már téged!

És így repültek a napok és évek. A madáretető ontotta a magokat, a madarak folyamatosan jöttek… aztán egyre kevesebben jöttek… egyre kevesebben…majd elmaradtak.

Anna felnőtté vált. A templom melletti házikó már csak az emlékeké, óriási major, magtárak, péküzem, a kis takaros hajlék helyén hatalmas fényűző palota hirdette tulajdonosának hírnevét. A kislányból gazdálkodó gazdag gazdaasszony és falujának dísze lett.  Mindenki így beszélt róla: - Micsoda ember! Nem olyan, mint a többiek!- dicsérték pompáját a hízelgő népek. Ritka példány!

A nagylány Anna boldogsága mégsem volt teljes. Naphosszat nézegetett ki az ablakon a régi helyén még mindig álló madáretetőjére, csodálkozván, hogy bár tömve van minden jóval, mégsem jönnek a madarak, csak a lila színű repdesett el néhanap, de intésére sem állt már meg. Egy nap azonban, mikor imígyen szomorkodott, az leszállt a párkányára és megszólalt: - Látom, amit látok és segítek. Nem véletlenül nem jönnek társaim. Lubickolsz fényedben és múló gazdagságodban. Behunytad szívedet és nem látod a sok nyomorúságot, éhezést, szegénységet, mely környezetedet sújtja. Tele a magtárad, telve vagy kenyérrel. Adj, és az talán segít!

Elszégyellvén hát magát, Anna, a nagylány kinyitotta a szegények, éhezők előtt szívét és kamráit.  a Sokakat ingyen jóllakatott kenyerével, felhalmozott gabonáiból.  A falu apraja-nagyja kérdően nézett egymásra - még az erős szomszéd templom is csudálkozott - a korábbi talpnyalók is meg-megszűntek, ahogy az várható volt. De a madarak csak nem jöttek…

Egy nap azonban, mikor imígyen szomorkodott, ismét leszállt a párkányára a lila madár és megszólalt: - Látom, amit látok és segítek. Nem véletlenül nem jönnek még társaim. Szép, amit tettél, de kevés, mert behunytad szívedet és nem látod azt sok nyomorúságot, éhezést, szegénységet, mely világodat sújtja. Van a magtáradban, van a kenyeredből, és színpompás palotában laksz. Adj, és az talán segít!

Nem törődve a külső világgal, Anna erre eladta és szétosztotta szinte minden vagyonát, tágasabbra nyitotta a szegények, éhezők előtt szívét és kamráit kiüresítette. Megmaradt egy jövő évre való magmennyiség, ezen kívül kis romos kemencés házikón kívül már semmije nem maradt. A templom melletti hatalmas fényűző palota, óriási major, magtárak, péküzem már csak az emlékeké, a kis takaros hajlék hirdette tulajdonosának „hírnevét”. A nagylányból megbolondult asszony és falujának szégyenfoltja és gúnytárgyává lett.  Mindenki így beszélt róla: - Micsoda ember! Nem olyan, mint a többiek!- Ritka példány!

De a madarak még mindig nem jöttek, a madáretető látogatlanul állt….de történt…

Hatalmas vihar tört rá a falura. Fusson ki merre lát! Villámok cikáztak, süvítő orkán tombolt megállíthatatlanul és szünet nélkül hét nap és hét éjen át. Az ítéletidő apránként darálta be a kis várost, lépésről lépésre csavarta ki a fákat, döntötte romba a falu épületeit és gyenge lakóházait.  Valamennyi férfi, gyermek és asszony végső menedékként szaladt az öreg templom ölelő karjaiba. Talán az erős és kitart egy ideig!  Féltek, fáztak és reménytelenül éheztek odabent. 

Amint Anna is a sarokban, a többiektől ezidőben és helyen is megvetetten, magányosan kucorgott, egyszercsak a templom ablakában meglátott egy pillanatra feltűnni egy apró kis lila színű madárkát, aki ránézett hosszan és elrepült.

A templom hatalmasat roppant. A vihar előbb-utóbb ide is elér. Lépésről lépésre, házról házra halad.  De Anna tudta, mit kell tennie.  Életét nem kímélve, bátran rohant ki egyenesen a szomszéd kis házikóba, s bár köszönetet nem várt, de nem is kapott az emberektől, készített kenyereket, hordta az éhezőknek folyamatosan éjt nappallá téve, mígnem…

…a templom óriási robajjal remegni kezdett és a falunépe fejvesztve mind kimenekült.  A torony ledőlt, a templom keresztje szomszéd kertbe szúródott, a falak, mint kártyavár omlottak a földre. Majd nagy csendesség.. és a vihar csodával határos módon elállt. Ragyogó, kristálytiszta fény törte át az eddig sötét vastag felhők burkát és tisztította meg az eget és vele az egész világot.

Szem nem látott, fül nem hallott még akkora ujjongást. Az ítéletidő elvonult végre, megmenekültek, és a falu egy emberként ünnepelt a megmaradt javakból, énekeltek és táncoltak naphosszat. Még azt sem vették észre, hogy egy igen ritka lila színű kismadár reppent el felettük, csapkodott át egészen a templom romjain, egy kis kert zilált, magokkal hintett szegletébe, a ledőlt madáretető helyén egy földbe fúródott nagy kereszthez, egy egyre halványodó asszony földön fekvő teste elé.

És akkor… a százával, ezrével megjelenő színpompás madarak lepték el az égboltot. Ették a szétszórt magokat és körtáncot lejtettek a levegőben.

 A madarak közül ekkor kivált hét, és átváltoztak, mint szárnyas és a szivárvány mind a hét színében pompázó angyalok, és leszállván a kereszt elé elégedetten és boldogan csapkodtak szárnyaikkal. Szemmel láthatóan beszélgettek: - Milyen csodálatos! – ujjongott a lila színű, akivel Anna gyermekként rendszeresen beszélgetett, mivel a gyermekek tudnak az állatok nyelvén, de a fölnőttek elől eltitkolják, nehogy zizinek tartsák őket. – Bizony, bizony… - helyeselt a legidősebb, a legbölcsebb,a  kék színű, aki nagyon mást nem is szokott mondani.  – Most már biztos megmaradunk bőségben! – csivitelte lelkendezve a zöldike, - Köszönhetően Neki! – mutatott Rá sárga szárnyaival mindenki számára a negyedik. – Ő sohasem hagyja, hogy sokáig éhezzünk, és a fagy legyőzze szívünk! – állapította meg a narancsszínben pompázó. – Van-e okunk félni valamitől? – kérdezte félénk pírral a hatodik.  – Ez az etető örökre megmarad! – jelentette ki diadalmasan az ibolya.  –Bizony, bizony…

Ebben a pillanatban egy simogató, szeretettel teljes, de erős és határozott hang hallatszott fentről:

– Kedvesem, befejezheted már odalenn. Gyere fel hozzánk! Mindenki nagyon vár már téged!

Vége