Jelige: BÉKE – Ebéd

Marko, a koszovói szerb paraszt lassú léptekkel hagyta maga mögött a krumpliföldet a tikkasztó déli napsütésben. A szántó peremén álldogáló diófák hívogató árnyékába ballagott, hogy egy kicsit kinyújtóztassa a kapálásban elgémberedett tagjait. Előbb durva, szőttes tarisznyáját dobta le a bozontos fűszálak közé, majd komótosan ő is a fűre telepedett. Hanyatt feküdt a fűben, kalapját jól az arcába húzta és örömmel hallgatta egy kisrigó vidám énekét, miközben ütemesen rágcsált egy letépett fűszálat. A nyári szellő lágyan simogatta ráncos arcát, szemét lassan behunyta és már-már álomba szenderült a körötte szétterülő végtelen csöndben. A nyakán csiklandozást, aztán egy apró csípést érzett, hirtelen kapott oda, ujjait erősen a bőréhez nyomta. Ahogy a tenyerét megnézte, látta, hogy három hangyát is összenyomott. Felült. A teste súlyától összetapadt fűszálak közé túrt és a kézfeje másodpercek alatt tele lett apró, szaporán szaladgáló fekete pontokkal. Hangyabolyba feküdt bele, de nem bánta:

- Ejnye, de elhagyom magam mostanában, még a végén képes lennék elaludni délben, mint egy csecsemő.

Rosszallóan ingatta a fejét, miközben kimért mozdulatokkal elővette tarisznyájából az aznapi elemózsiát. Kockás rongyot terített a földre, arra rakta rá a kis darab szalonnát, a fej hagymát és a kenyeret. Először a kenyérből vágott egy katonát.

- Ilyen jóra való, békés katonák kellenének a világnak - gondolta közben - akkor nem volna háború. A kenyér után a szalonna következett és a végén a hagymát csak úgy hozzáharapta a többihez. Állkapcsai fokozatosan őrölték apróra az ételdarabokat, ádámcsutkája, mint egy megbízható paternoster továbbította őket gyomrának alagsorába.

Evés közben könnyes, éjfekete szemeivel a diófák tövében futó gyalogutat pásztázta, amin imbolygó emberalak közeledett a távolból. Vékony teste akár egy életre kelt madárijesztő lebegett az ösvény vonala fölött. Jobb kezével a vállára vetett kapanyelet markolta, árnyéka, mint egy lándzsa, messzire bökött a fűszálak közé.

– Akár egy hátba szúrt kísértet - gondolta Marko. A halál kísértete. 

– Jó étvágyat - mondta Zamir az albán paraszt, amint odalépett falatozó falubelije mellé.

– Köszönöm - felelte Marko. Lassan és óvatosan rágta tovább a megkezdett falatot.

– Déli pihenőt tartasz?

– Igen - válaszolt Marko, miközben vizsgálódva nézett Zamirra.

Az ő krumpliföldje szerény termést hozott a nyáron. Permetszerre nem volt pénze, a krumplibogarak ellepték és megfojtották növényeit. Zamir éhezett, és ezt a másik is tudta.

Marko jóízűen megnyalta a szája szélét és mutatóujjával a kockás terítő túlsó oldalára bökött:

– Gyere, egyél velem Zamir.

Zamirt váratlanul érte az ajánlat, tétován zsebre dugta bal kezét és már-már visszautasította a meghívást, amikor tekintete ismét a katonás szeletekre vágott húsos szalonnára tévedt.

– Köszönöm - mondta végül halkan. Munkától és éhségtől megfáradt tagjai lehúzták a földre a kockás terítő mellé. Marko hirtelen kapta fel az előtte heverő kést. Ujjait végigjártatta ívelt, faragott nyelén és marokra fogta, mintha döfni szeretne vele.

– Kétmázsás, szép nagy hízódisznót vágtunk a télen, abból való a szalonna. Mitrovicéből hoztuk nem sokkal a háború után, mert itt felélt mindent a család megmaradt része. Eladtuk az aranyat, amit még a bevonulásom előtt ástunk el a kert végében, így lett pénzünk disznóra.

– Szép szalonna - válaszolt Zamir. Lassan megnyugodott, mert Marko újra rendesen fogta kezébe a kést és egy szelet kenyeret kanyarított le neki. Aztán óvatosan a pengéjét fogta meg oldalról és Zamir felé nyújtotta. A kés most ott lebegett kettejük között, a hegye fenyegetően Markóra mutatott. Zamir hosszan nézte a kést. A bajtársa jutott eszébe, akinek a lábából ő maga hasította ki a szerb golyót a fronton. Szorongva szorította erős markába a nyelét és egy ösztönös kézmozdulattal kicsit meg is lökte. Majdnem elérte vele Marko mellkasát, aztán hirtelen visszahúzta maga felé.

Marko feszülten figyelte, ahogy Zamir kettéhasította a szalonnát. Ijedten rándult össze, amikor befejezte, és beledöfte a bicskát a földbe. 

– Nemcsak szép ez a szalonna, finom is - bökte ki Zamir. Nekem se aranyam, se pénzem, a krumplimat is megették a bogarak. Permetre nem tellett, abban bíztam, hogy az Isten nem hagyja majd elveszni a termést.

– Az Isten nemcsak a termést hagyta elveszni. Nekem két fiam maradt ott a fronton. Nem Isten szerint való dolog, hogy az apa túlélje fiait.

– Az Isten nemcsak a termést hagyta elveszni - ismételte meg Zamir.

Szótlanul ettek tovább, mindketten a földbe szúrt késre bámultak és közben arra gondoltak, hogy még mi mindent hagyott elveszni az Isten Szerbiában. Mikor befejezték az ebédet, Zamir kirántotta a kést a földből és pengéjénél fogva Marko felé nyújtotta. A kés újra ott lebegett kettejük között, a hegye most fenyegetően Zamirra mutatott. Marko nyugodtan fogta meg a nyelét.

– De most már újra béke van.

– Béke van és szomorúság. - bólintott Zamir.

Megkönnyebbülten kászálódtak fel mindketten. Marko leporolta nadrágjáról a rátapadt fűszálakat és visszaakasztotta vállára a durva, szőttes tarisznyát. Zamir most bal vállára dobta a kapanyelet és jobb kezével megszorította Marko kérges tenyerét.