Jelige: Jackpot – Hatodik napon

Feleségem már vasárnap óta kérdezgette tőlem igenfurcsa hangsúllyal, hogy „te megint dohányzol?” Csodálkozva és kérdőn néztem rá?

– Csak azért kérdem, mert a konyhában és az autóban is dohányillatot éreztem.

Gyorsan gondolkodni kezdtem, hogy vajon a napokban járt–e nálunk olyasvalaki, aki dohányzik, vagy esetleg vittem–e olyan személyt az autóval? Nem, semmi ilyen nem történt. Már én is éreztem a dohányillatot. Nem a cigarettafüst büdös szagát, hanem kellemes dohányillatot.  Néha az autóban, néha a lakásban. Aztán elkezdtem az interneten kutakodni mindenféle ezoterikus és egyéb oldalakon. Megjegyzem, én ezekben a dolgokban nem hiszek, de tiszteletben tartom mindenkinek a véleményét. Szóval azt írták több helyen is, hogy elhunyt szeretteink jelenlétére utalnak az ilyen megmagyarázhatatlan illatok. Jót mosolyogtam rajta, de aztán mégsem hagyott nyugodni a gondolat. Nagyanyámat harmincéve veszítettem el. Neki, akár lehet ilyen dohány illata, hiszen még Trianon előtti békeidőkben a temesvári   Magyar Királyi Dohánygyárban dolgozott. Aztán nem is foglalkoztam tovább az ezoterikus témával, mert nagy esők voltak néhány nappal előbb, és már mehetnékem volt a telekre, ahol van egy épületalapunk, egy pinceszinti garázsféleséggel. Úgy gondoltuk, hogy majd öregségünkre itt hagyjuk a várost, építünk egy kicsi házat, aztán csendes vidéki remeteként éljük le a hátralévő időnket. A telek, amúgy szemben van a temetővel, amiből nem sokat látni, mert tele van hatalmas fákkal meg bokrokkal. De mégiscsak temető. Ez engem nem zavar, mert nálunk az örök panoráma helyett, örök csend és nyugalom van az utca túloldalán, meg kakaskukorékolás a szomszédnéninél.  Bepakoltam a kocsiba a szivattyút, a tömlőt meg a hólapátot. A hólapát, a víz terelésére szolgál ilyen esetben. A pincében lévő vizet indultam kiszivattyúzni, aztán gyorsan számolgattam a szivattyú teljesítményét és a víz mennyiségét. Na, itt lehetek estig, amire ez elfogy–gondoltam magamban. Mit tud ilyenkor csinálni az ember? Gumicsizmában bementem a vízbe és kihoztam a napra a műanyag kertiszéket. Leültem és csendben figyeltem a békákat, amint a darazsakra vadásznak. Nagyon ügyesek. Volt amelyiknek az orrára is rá szállt a darázs, mégsem mozdult. Aztán gondolt egyet, és egy pillanat alatt elkapta a nyelvével. Már csak a darázs potrohát láttam, ami egy szempillantás alatt eltűnt a szájában. Néztem az ebihalak ezreit, amint esetlenül, hullámzó mozgással jöttek-mentek céltalanul, vagy céllal, a fene se tudja. Néhányan megpihentek a bokáig vízben lévő zöld gumicsizmámon. Talán valami szigetnek gondolták. Aztán a tömény mocsár és békaszagot elnyomva, ott lebegett mellettem ismét a dohányillat.  

– Ki vagy? – kérdeztem félénken. Nem vártam választ, csak jelezni akartam, – érzem, hogy itt van. Nem válaszolt senki. De az illat ott volt velem végig. Nem tudom megmagyarázni, de olyan nyugalom és olyan béke volt bennem, amit se előtte, se azóta nem éreztem. Délután aztán összepakoltam a dolgaimat, és hazaindultam. A dohányillat nem jött velem, az mintha ott maradt volna, mert az autóban már nem éreztem, csak a csizmám és a ruhám, büdös, béka és mocsárszagát. Hazaérve, a ruhámat és a csizmámat a garázsban hagyva, egy szál gatyában, mezítláb mentem a házba, az udvaron keresztül.  Feleségem meglátott.

– Te normális vagy – így jöttél haza? 

– Melyikre válaszoljak – kérdeztem.

– Egyikre se – aztán ment a dolgára.

Lezuhanyoztam, gyorsan körülnéztem, hogy mi van enni. Ebéd kimaradt. Amennyiben lett volna nálam ennivaló, valószínű, hogy amúgy sem ettem volna meg az ebihal tenyészetem és a mocsaram közepén. Szóval ebéd, aztán a számítógépen a levelek átnézése és egyéb ügyintézésre váró számlák rendezgetése és fizetnivalók utalgatása. Aztán egy kis online tőzsde. Azt mindig megnézem, hogy éppen hogyan állnak a befektetéseim árfolyamai. Nem kell túl nagy tételekre gondolni–mert mi a fenéből lenne. Viszont, már negyedszázada művelem, hogy az a nem sok, többet kamatozzon, mint amennyit a bankban adnának érte. Minden évben elvisszük a három unokát pár napra valahová– ennyi szokott kijönni a nyereségből, aztán slussz. Keddi nap volt, és még nem vettem lottót. Nem magyar lottót, hanem nemzetközit, sok országban játszott európai lottót. Itt, az elérhető nyeremény maximuma a kilencvenmillió euró, ami azért a mi viszonyainkat figyelembevéve jelentős összeg. Szolidan, csak háromszáz forinttal számolva az átváltást, az huszonhétezer millió. Ezt még terheli néhány milliárdnyi fizetendő adó. De, hogy érzékeltessem azokkal, akik ekkora számokban már nem tudnak gondolkodni – ez annyit jelent, hogy akié ez a nyeremény az 74 éven keresztül, akár napi egymillió forintot költhet. (ne).   Nem szoktam rendszeresen lottózni, mert én is csak kidobott pénznek tartom. Másként is szokták mondani, ez a „bolondok adója.” Csak akkor veszek lottót online, amikor a főnyeremény eléri a maximumot. Nos, megnéztem, és azon a héten már 90 millión állt. Vettem egy szelvényt. Nem játszom azonos számokkal, hanem mindig generáltatok. Most is így történt aztán eltettem a kosárba a szelvényt. Azóta már többször visszaidéztem magamban minden pillanatot. Fizetés gombra kattintva egy pillanatra mintha feltűnt volna, hogy csökkent a pénztárban lévő egyenlegem, de aztán megszakadt az internet kapcsolat. Valami miatt nem foglalkoztam vele, és nem is nagyon érdekelt. Ki is kapcsoltam a gépet, mert más dolgom volt. Majd küldik az igazolást e-mail-ben, hogy teljesült a tranzakció. Másnap eszembe jutott – amikor a levelezésemet néztem –, hogy nem érkezett levél a lottóról. Valahogy akkor sem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Olyan nyugalom volt a lelkemben, mint amit a telken éreztem. Aztán most jön az, amit nem is tudom, hogyan írjak le, hogy ne nézzenek gyagyásnak. Szerdán kimentem Agárdra apámhoz, hogy nincs-e vele valami gond, vagy, hogy kell e neki vinnem valamit, amire szüksége lenne? Nem kellett semmit vinni, így aztán csak beszélgettünk. Mi legyen a nyaralóval? – most, hogy már csak egyedül van itt nyáron, mióta anyám meghalt. Már teher neki a ház, és a telek is, és talán jobb lenne, ha eladnánk. Annak örülne, ha hármunk közül, valamelyikünk kifizetné a másik két testvért. Mégiscsak a családban maradna a ház.

– Erre egyikünknek sincs meg az anyagi lehetősége papa – próbáltam a realitások talajára visszabillenteni apámat. 

Aztán elbúcsúztam tőle és beültem az autóba. Ő meg – mint ahogy mindig szokta – kijött a kapu elé, és az út széléről integetett. Nem hallottam a hangját, csak a szája mozgásáról olvastam le.

– Vigyázz magadra hazafelé!

Rövid kis utca, ahol a ház van, és már a végén jártam, amikor lassítottam, mert kanyarodni kell. Visszanéztem, és a tükörben láttam, hogy integet. 

„– Nem kell eladni a házat papa, mert én megveszem!”

Néztem a tükörben apámat és közben tisztán, világosan hallottam a saját hangomat, de én nem szóltam egy szót sem.  Aztán úgy fordultam ki a főútra, hogy körül sem néztem.  Képtelen vagyok felidézni, hogy hogyan jöttem haza, mi történt útközben. Egyszer csak bent álltam az autóval a garázsban. Nem csináltam semmit, csak ültem benne, és néztem ki a fejemből. Ott lengett körülöttem a kellemes dohányillat. Néhány perc múlva bementem a lakásba, és nem tudtam mit kezdeni ezzel az egész dologgal, és most sem tudok – így félévnyi távlatból sem. Olyan hatalmas nyugalom volt bennem, ami minden más érzést elnyomott. Megebédeltem, majd ebéd után ledőltem aludni. Éjszaka gyakran álmodom, de ilyenkor sosem. Ez nem is alvás szokott lenni, hanem csak egy kis pihenés, utána olvasok vagy írok, attól függ mihez van kedvem. Valahogy ezen a napon nem így volt, mert olyan gondolatok cikáztak a fejemben, amik mind az ellen szóltak, hogy ezt a nyereményt nekem kell megkapni. Annyira a hatalmukba kerítettek ezek a gondolatok, hogy arra sem vettem a fáradságot, hogy belépjek a játék oldalára, és megnézzem, hogy vajon miért nem kaptam a tranzakcióról visszaigazolást levélben. Délután odaültem a géphez és elkezdtem írogatni, de valahogy nem ment. Inkább nekiálltam olvasni Herczeg Ferenc egyik kis novelláját. De a gondolataim folyamatosan a lottónyeremény és a délelőtti események körül jártak. Nem tudtam szabadulni tőlük. Mit kezdhetnék ennyi pénzzel? Meg tudnám–e állni azt, hogy ne befolyásoljam a gyermekeim és az unokáim életét ezzel a vagyonnal? Vajon segítenék–e ezzel nekik? Vagy csak letéríteném őket egy olyan útról, ami ugyan göröngyös, és nehézségekkel teli, de mégiscsak hasznos. Kinyílhatna előttük a világ és minden vágyuk elérhető közelségbe kerülhetne, amiért nem kellene évtizedeket dolgozniuk. Milyen irányt venne az unokáim sorsa? –akik amúgy kiváló tanulók, kiváló sportolók, és küzdő szelleműek. Miért kellene ezután küzdeniük? –hiszen bármit, egy csettintéssel is elérhetnének.  Kell ez nekem? Mit veszíthetek? A hátralévő életemben a gondtalan jólétet? Lehet, hogy egy sort sem írnék többé, de bejárnám az egész világot. Fotózással, utazással és henyéléssel tölteném az időmet. Jó lenne ez így?  

„Döntsd el mit szeretnél!?” – ismét hallottam a saját hangomat és ott lebegett körülöttem a dohányillat. 

A nyeremény és minden más, ami ezzel jár, már teljesen érdektelenné vált a számomra. Egyáltalán nem érdekelt, hogy van, vagy nincs, hogy lehetne vagy sem. Ismét a végtelen nyugalom és béke, és egy olyan tisztánlátás költözött belém, amit nem tudok elmondani, szavakkal kifejezni. Annyit válaszoltam halkan, ezt már én, és inkább csak magamnak.

– Nem tudok dönteni! 

Nem tudom, hogy hallotta-e?  Azt sem tudom, hogy kinek mondtam.  A dohányillat eltűnt, és magamra maradtam a gondolataimmal. Már nem tipródtam semmin, és nem érdekelt a nyeremény sem.  Így tellett el a csütörtök és a pénteki nap is. Valamit olvasgattam az interneten, feleségem nézte a televíziót. Aztán úgy este tíz óra körül ránéztem a lottó eredményre. Nem nyerte meg senki. A kosárban ott volt az el nem küldött szelvényem. Nem volt bennem semmi izgalom, semmi feszültség és kristálytisztán láttam mindent. Megnéztem a számaimat és a nyertes számokat. Mind a hét szám stimmelt.