Ugrás a tartalomra

Jelige: Alma a bokron – Éva

Éva a nappalijában, kényelmes díványán ült, már szinte feküdt. A szobában halvány hangulatfény világított, a kinti eső koppanások monoton dallammá lágyultak. A dívány mellett egy kis diófa asztal állt, rajta egy Szekszárdi borvidéken készült 2008-as vörös cuvée és egy félig tele töltött borospohár. Az asztalon ezen kívül egy liliom illatú gyertya égett, ami kellemes illattal árasztotta be az egész szobát. Éva ebben az idilli környezetben egy könyvet olvasott, aminek lapjait közepesen erős olvasó lámpájának fénye világított be. A könyv egy novella gyűjtemény volt, benne egy nem túl ismert szerző tizenkét novellájával. Éva kellemesnek találta a műveket. Nem voltak túl hosszúak és könnyen emészthetőnek bizonyultak. Egyszóval tökéletesen passzoltak ehhez a fáradt pénteki késő délutánhoz. Éva már a kilencedik novellát olvasta végig. Miután befejezte azt, egy könyvjelzőt helyezett a gyűjteménybe és rövid időre félretette. Ezt követően ajkaihoz emelte a borospoharat és belekortyolt az italba.  Ízlelgette, átjáratta fehér fogai közt a vörös élvezetet, majd szervezetébe juttatta a mámoros italt. Vissza is nyúlt könyvéhez és a tízedik számozású történet kezdő soraihoz lapozott. Éva gyorsan végigszaladt szemével a normál betűmérettel írt, nem túl tömött sorokon, majd belekezdett az olvasásba. Az első mondat nem volt hosszú, néhány szóból állt. Valahány egyszerű, önmagukban semmit mondó szavakból. A köznyelvben is igencsak elterjedtek voltak, szinte minden ember tudja ezeket értelmezni. És bár különböző a jelentéstartalmuk, mégis egymás mellett egyértelmű mondatot alkotnak. Nem hosszú szavak ezek, egyikben sincs annál több betű, mint ahány ujja van két kezén az embernek. Kivétel nélkül mindegyik lágy hangzású szó volt. Olyanok, amiket ha kimondanak, simogató érzés szaladgál végig a fülben. Persze számtalan szó létezik a nyelvben, melyeknek hangzása kellemesen cseng, viszont jelentése kiábrándító. Ám most nem ez volt a helyzet. Az egész mondat egy kellemes, az estéhez közeledő pénteki hangulathoz passzoló nyugodtságot áraszthatott volna, ha ezek a szavak nem ebben a sorrendben és nem egymás mellé kerülnek. Ugyanis ezzel a kombinációval egy egészen különös mondattá vált. Képes volt ez az ártalmatlan, egy mű elejére bedobott satnya mondatocska felhívni Éva figyelmét olyasvalamire, ami ezelőtt számára egy teljesen jelentéktelen tény volt. Papírból van a könyv. 
Éva ettől megretten. Hiszen a papír nyersanyaga a fa. Hogy ő ezt az írást olvashassa, kivágtak egy élő fát. Elpusztítottak egy élőlényt, csak mert Éva lazítani akart a fárasztó pénteki munka után. De nem csupán a fa halt bele. A benne illetve rajta lakó élőlények is megsínylették Éva kikapcsolódását. Ők hol fognak ezután lakni? Számukra nem lesz olyan idilli ez a péntek este, mint Éva számára. Ők küzdeni fognak, hogy ne haljanak bele az elemekbe. És ez az ártatlan fa, azon túl, hogy saját testében adott lakhelyet megannyi élőlénynek, hozzájárult levegőnk frissességéhez, melyet Éva előszeretettel lélegez be minden második vasárnapon, amikor is kimegy a természetbe egy nyugodt piknikre.  „Egy álszent szörnyeteg vagyok!” szidja magát Éva és leteszi a könyvet. Poharához nyúl, melynek alján még ott van pár korty a vörösborból. Éva egy húzásra megissza a pohár tartalmát, majd újra tölt. De még mielőtt leinná magát, észreveszi, mit is tesz éppen. Hirtelen kívülről látja magát, ahogy árokba hány, mint a vízfolyás, aztán kidől. Másnap kegyetlen fájdalmakkal ébred és hogy enyhítse kínját, újra üveget nyit. Szépen lassan elmálik a mája, majd az agya és mikor már az ágyban fekve nevét sem tudja kimondani, elhullajt egy ostoba könnyet. Éva eldobja a pohár bort és heves zokogásba kezd díványán. Ez kis időre megnyugvást ad neki, de újra képek jelennek meg lelki szemei előtt. Nem könny volt, az egyetlen olyan testnedv, amely erre a kanapéra ráfolyt. Parázna vágyait ezen a heverőn teljesítette be különböző, jött-ment partnereivel, kikről annyit sem tudott sokszor, mint két városi szomszéd egymásról. Érezte a mocskos bűzt, az intim nedvek szagát, ami hirtelen átjárta a kanapét, mitől szörnyű hányinger tört rá. Felállt a kanapéról, egyre keservesebbé váltak könnyei. Ahogy potyogtak le, mintha apró lyukakat martak volna a földbe. Szétmarták a padlót, piszkos, elváltozott színű mocsokká változtatták. De Éva nem tudta abbahagyni a sírást. Arca mardosott lett, a foltok olyan mély nyomot hagytak, melyet csak a leshnai buddha tudna megérteni. Megüti orrát a liliom illata, de ne illatozzon most semmi! Mikor élőlények pusztulnak, erkölcsök mocskolódnak, eszmék sebesülnek, nincs helye az élvezeteknek! Vészes léptekkel közelíti meg a zsíros viaszt, és minél közelebb érkezik hozzá, annál erősebben hallja megannyi fogoly gyomor mardosó jajveszékelését. Mert az a gyertya, egykoron emberekből készült, olyanokból, mint Éva. Éva most már üvölt dühében. Minek élek? Hogy pusztítsak? De mégis miért fáj, ha ez létem célja? Haját szaggatva forog vele a szoba. Csöpög a csap, mintha végtelen volna, bömböl a tévé, bomlasztja az agysejteket, tele a hűtő, mészárral tömve. Éva elszédül, a földnek csapódik. Minden elnémul, elhalványodik. Meghalt volna? Bár úgy lenne… ha ez az ember, ő inkább lenne féreg. És a sötétben, csendben, ürességben meghallja gyermekének fájdalmas szívdobbanását. Két élőt halottá tenni kegyetlen, ám emberi dolog. Éva mégsem enged emberi mivoltának, kilábal a sötétségből. Megtörli könnyektől sebes arcát, koszos nedves száját, mélyet lélegez a világ időtlen bűzéből. 
Egy rideg esős nap, öregen, fáradtan. Egyhangú, melankolikus dallam zúg fejében. Ugyanaz a pár hang újra és újra. Semmi sem változik. Az esőcseppek is monoton hullanak az égből. Minden ugyan olyan, mint tegnap. Mint azelőtt. És azelőtt. Nem süt már a Nap. Nem éri melegség az arcot. A dallam nem áll meg. Ismétlődik. Az eső nem áll el. Soha. A kép elmosódik…

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.