Ugrás a tartalomra

 

Az el nem készült kép

Abszurd kisprózák a Debütben

Gáspár Botond

 

Gáspár Botond tudósít:

„Naponta számtalan telefonhívás érkezik a 112-es sürgősségi számra. A telefonálók közül sokan szitkozódnak, a diszpécsereket melegebb éghajlatra küldik, nyomdafestéket nem tűrő szövegkörnyezetben emlegetik rokonságukat. A beérkező hívások körülbelül húsz százaléka indokolt, a legtöbb betelefonáló csak szórakozik; vagy azért tárcsázza a számot, hogy káromkodjon, vagy pedig azért, hogy foglaltan tartsa a vonalat. Naponta átlagosan háromezer-hatszáz telefonhívás érkezik, ezek közül háromezer kamu. Bár az elmúlt időszakban öt esetben indítottak bűnügyi vizsgálatot hamis bombariasztásért, mégsem csökkent a kamuhívások száma.˝

– Bassza meg, ennyi marhát! gurult ki Gáspár Botond száján a felháborodás, de elég hangosan, bár ő csak úgy, a foga közt mormolva, halkan, magának akarta.

Elnézhetett valamit, mert a tisztes nyugdíjas rádióhallgatók zöme azonnal felszisszent: „Micsoda botrány! Élő adásban! Ki hallott ilyet, szemtelenség, gyalázat! Hova jutott ez a világ!”

Gáspár Botondot kirúgták a rádióból. Ilyen háttérrel és múlttal nem kapott munkát a médiában. Mindenhol, ahová jelentkezett, sajnálkozva tárták szét a kezüket: „Tudja, kérem, az ön neve, és a hallgatók panaszai ön ellen és a lap/rádió/tévé érdekei…”

Mély redőket szántott a bánat ekevasa Gáspár Botond homlokára.

Szerencsére csak bő egy hétig tartott a búskomorság, és a mély redőknek még haszna is volt. Hirtelen, gejzírként tört ki belőlük az életmentő ötlet.

Feltette kalapját, vette sétabotját, és elsétált a Nagykórházhoz.

Munkára jelentkezett, és fel is vették egyből.

„Egy ilyen stresszes munkahelyen mindig van üresedés, tudja, hogy van ez, persze, és az ön orgánumával, hát még, sőt!”

Azóta, ha lehet hinni a pletykáknak, a mentőszolgálatnál drasztikusan megcsappant a kamuhívások száma. Gáspár Botond minden betyárt úgy küld el közeli rokona ölébe ama nem kívánt kéjelgésre biztatva, hogy a vonal túloldalán fülelő többé nem mer onnan visszajönni. Újabban minden, „az emberiség jobb sorsáért” megvívott csata után Gáspár Botond elégedetten dől hátra székében, mosolyogva, kicsit kéjesen ismétli: „Bassza meg, ennyi marhát!”

Miért is ne mondaná!

Minden szerzőnek kijár egy trágárság, amit benne hagyhat a szövegében.

  

 

Az el nem készült kép

Anyám sosem volt maradéktalanul boldog ebben a kertben.

Azt hiszem, hosszabb ideig sehol nem volt az.

– A boldogság rövidtávfutó – mondogatta.

Sokáig nem hittem neki, és kicsit talán irigykedtem is rá.  

A kertben újra kislánnyá vált. De lázadt ellene, visszavágyott a felnőtt női létbe. Nem értettem, hogy ezt miért teszi.

Csendesen csorogtak az emlékeimben ezek a délutánok.

Tata nyári almát szedett, csíkos nejlon zacskóba, külön maguknak és külön Évikéjének. Rózsi mama a folyton billegő padon ült, és újabbnál újabb részletekkel színesítette történetét Klárika néni unokájáról, aki ügyvédnek tanul.

Édesanyám a régi, összecsukható kerti székben pihent, melynek fakuló kárpitját szarvasok díszítették, és csukott szemmel belemosolygott a Napba.           

Törékeny volt, és óvni kellett. Ezt látta az anyja, az én imádott nagymamám, aki igazgatónőnek született, aki a legjobbat akarta mindig, és aki nehézzé tett annyi évet Évike és az én életemből is. És ezt látta az apja is, aki csendben figyelt, és csak néha, egy-egy gyilkos poénnal adott hangot a véleményének. Ő volt anyám lelki társa, támasza és cinkosa.

Szépnek, távolinak, szikrázónak láttam anya alakját. A szeme körül a kis szarkalábak ezerfelé szórták a napfényt. Sokan mondták, hasonlítok rá. Akkor nem akartam. De akkor 2010 volt. És én még semmit nem tudtam a halálról.

Mit sem sejtettem arról, hogy a nagymamám, aki mindennap kikérdezte Évikét, mi történt velem az iskolában, a fejét sem fordítja el a betegágyban, mikor elviszem neki a kicsengetési kártyát, amelyen az ő kedvéért pöttyös ingben pózoltam a kamerának. És azt sem tudtam, hogy soha többet nem fogok beszélni nagytatámmal; ezért nem hívtam fel a határon, hogy útban vagyok haza.

Meg akartam lepni.

És azt sem tudtam, hogy az anyám örök életére Évike marad.

 

 

A lámpa

Alaposan leporolta az összest, ujjaival végigzongorázott a kerek porcelánlapokon, és visszatette őket a polcra. Kívülről tudta a helyüket, a legapróbb változás is szemet szúrt volna. Elbabrált a puha moherrel, igazgatta a csipkéket, a szürkülő művirágokat. Hosszú évek alatt sikerült egy tökéletes gyűjteményt összehoznia. Ez a sokak számára furának tűnő szenvedélye gyerekkora óta kísértette.

Sötétedett, de még kint ült a kertben. Hallgatta a tücsökcirpelést, a tópartról beszüremlő békakuruttyolást. Hagyta, hogy a lomha nyár magával ragadja, ellazítsa feszült idegeit.

Jobb szeretett itt, mint a házban, ahol mindenhova begyűrűzött a gyermeksírás. Megőrjítette ez a lárma. Játszótársra vágyott, és nem egy síró-bőgő masinára. Pedig az előbbit ígérték neki a szülei. Micsoda béna reklámszöveg? – dohogott magában.

Úgy kellett vigyázni az újszülöttre, mint az anyja gyermekkori porcelánbábuira.

Egyszer, tényleg csak egyetlen egyszer, be akarta vonni a játékba.

Irgalmatlan patália lett a vége.

Sárból dagasztott pogácsát készült lenyomni öccse torkán, de az utolsó pillanatban rajtakapták.

Anyja kétségbeesetten, már-már visítva szaladt feléjük.

Azt kiabálta, ilyet egy nagyfiú nem csinál.

Borzasztó dühös lett. Sírni szeretett volna. Csak nem a kis nyavalyás előtt. De nem bírta visszatartani könnyeit. Sosem érezte magát ennyire megalázottnak és tehetetlennek.

Csak bámult maga elé, miközben sáros kezével törölgette a szemét.

Ezalatt a kölök – ő legalább is határozottan úgy érezte –, pimasz mosollyal a szája szélén, figyelte.

Attól a naptól kezdve gyűlölte, és kerülte.

Anyjától babákat követelt ajándékba.

Eleinte nem teljesült a kívánsága.

Szülei azt mondták neki, egy fiú játsszon autókkal. De később beletörődtek ebbe a fura kívánság-hadakozásba. Tán megsajnálták a mindig búskomor gyermeket, a maga elé meredő, üres, üveges tekintetet, a sírásra görbülő szájat.

Amikor csak tehette, kiment a kertbe a babáival, behúzódott egy sarokba. Ott játszott. Megfésülte, befonta a hajukat.

Nagyon vigyázott arra, hogy tiszta maradjon a ruhájuk.

Körbeültette őket, kitalált mindeniknek egy-egy történetet, életet lehelt a kis babatestekbe, gyönyörködött bennük.

Azonban nem élvezhette sokáig zavartalanul a panoptikumot.

Az öccse, ahogy nőtt, részese akart lenni a szokatlan szeánszoknak. Ő pedig hallani sem akart erről.

Dugdosni kezdte a kincseit, de a kis bestia mindenütt megtalálta, a kert legrejtettebb zugait is felfedezte. Aztán a lakásban próbálta elrejteni őket. A babák egyre magasabbra, szekrények tetejére vagy jól zárható fiókok aljára, a kamra sötét sarkaiba, a káposztáshordó és a befőttesüvegek mögé kerültek. De bárhogy is harcolt, bármilyen rejtekhelyet is talált a játékoknak, rendre megjelentek rajtuk a gusztustalan étel-foltok, jelezvén az idegenkezűséget.

Illetéktelen hatolt ebbe a sajátos világba, amelyről azt hitte, csakis az övé. Nem akarta, hogy más is hozzáférjen a titokhoz, a féltve őrzött csodához. Úgy érezte, az idegen kéz megszentségteleníti őket. Azon kapta magát, ha azt gyanította, valamelyikhez hozzáért a kis kölök, azt már nem képes szeretni. Undorral nyúlt hozzá. Valósággal beleborzadt. Remegett a teste. Kiverte a veríték.

Aztán egyszer csak úgy döntött, véget vet az egésznek.

Egyik este kihordta a babákat a kert végében álló nagy tölgyfához. 

Szörnyű látványt nyújtottak így halomba rakva.

Órák hosszat csak állt, és nézte őket.

Ruhafodrok, kalapdíszek, fürtök keveredtek a sáros fűszálakkal.

Megbénította a gondolat, hogy valamikor milyen tiszták voltak mind.

Egy utolsó kísérletet tett arra, hogy visszaállítsa a rendet.

Hiába.

Akárhogy igyekezett, nem tudott undor nélkül hozzáérni a babákhoz.

Keserűség hatalmasodott el rajta.

Belerúgott a kupacba. Majd megint. A következő rúgás messzire sodort két babát.

Gyors lépésekkel mellettük termett. Gyűlölettel nézett le rájuk. El kell pusztítani az emléküket is – döntötte el hirtelen.  Az emlékét is ki kell végleg törölni az összesnek. Indulatosan a két félreeső babafejre taposott. A műanyag elhasadt. Visszarúgta áldozatait a többihez. Ágakat keresett, beleszúrta a puha rongytestükbe.

Küszködött a könnyeivel. Alig bírta visszatartani a sírást.

Torkát kaparta a fájdalom. A kétségbeesés és a düh vett erőt rajta.

Végignézett a pusztításon.

El kellett tüntetni a roncsokat! – kiáltott fel határozottan.

Gödröt ásott. Elföldelte őket a fa tövében, a sírhantot teleszórta fűvel.

Kellemes bizsergés járta át a testét. Megkönnyebbülve ment vissza a házba. 

Nem álmodott semmit éjszaka. A babák emléke nem kísértette, sikerült végérvényesen megszabadulni tőlük.

A nyugalmat csak rövid ideig élvezhette. A kölök addig nyavalygott, míg megkapta anyjuk régi játékait. Ez nem volt igazságos. Ő még csak a közelébe se mehetett. Tervet forralt. Várta a megfelelő pillanatot, mikor egyedül maradt otthon. Végül csak elérkezett az az este is. Baljós csönd, mint óriás hógolyó gurult a szobában.

Egy darabig csak bolyongott, ideális helyet keresett. Tudta, hogy a mai különleges, vissza nem térő alkalom. Végül ismét annál a fánál ült le. Befurakodott a vastag indák közé. Körbenézett, hogy meggyőződjön, senki sem vette észre.

Előkészült, mindent kipakolt szép sorjában a nedves földre.

A gondosan kifényezett fém villant egyet. Minden készen állt.

Összeszorította a fogát, erőt gyűjtött. Remegő kézzel látott hozzá. Folyamatosan fülelt, nehogy valaki meghallja.

Egy darabig csak szurkálta, óvatosan a gyönyörű bábút, mintha először csinálná. Kóstolgatta az érzést, játszadozott vele. Percekig figyelte, ahogy az éles rúd sebet ejt a vásznon. Apró lyukakkal mintázta ki a testet. Végül egy hirtelen mozdulattal beledöfte a kihegyezett rudat. Az apró végtagokat sem kímélte, egyenként tépte ki őket. Ez sem volt elég, egy nagy kerti ollóval végigmetszette a hasat. Kibuggyant a vatta, élesen világított a rothadó levélszőnyegen. A fejet nem bántotta.

Pont olyan sunyin nézett nagy üvegszemeivel, mint a kölök. Végig, amíg kínozta, ezeket a hideg szemeket figyelte. Hátha megtörik a fényük. De keserűen tapasztalta, hogy nem történt semmi. Azok az átkozott műszemek nem eresztették. Szemberöhögtek vele. Meg akart szabadulni ettől a tekintettől. De nem maradt sok ideje a töprengésre, szülei hazaérkeztek. Besurrant a házba. Kinézett az ablakon. Látta, hogy még mindig ég a kis ösvényt megvilágító kerti lámpa. Remegő árnyékokat vetett a fákra és zugokra. Abban reménykedett, hogy nem veszik észre az újabb földbuckát a kert sarkában.

Évekkel később eszébe jutott ez az este, mialatt figyelte a férfi arcát. Addig bámulta, míg össze nem folyt a kép a szeme előtt.

Nem volt joga megalázni őt. Viccelődve felidézni a gyermekkorukat.

Nem változott semmit. Ugyanolyan undok betolakodó, mint régen. Ahogy ült és nézte, kezdett jelentőséget tulajdonítani annak a régi kerti lámpának. Úgy rémlett, mintha még villódzott is a piszkos-sárga fény, szinte hallotta az áram surrogását.

Szokatlanul sokáig maradt égve aznap, mintha folyamatosan érzékelt volna valamit. Megborzongva tekintett körbe, szorosabbra húzta maga körül a kopott bőrkabátot.

A kő is kezdett kihűlni, nem melegítette a rajta heverő test.

Ideje indulnia. Otthon már várták. Panaszos nyikorgással zárult be utána a kertkapu, ő viszont vízesés dübörgésének hallotta. De hamar eltompult ez zaj is.

Minduntalan azon gondolkodott, hány lámpa jelezi majd, hogy itt járt? 

Bakancsával megbökdöste az út mentén lassan szétázó földkupacokat.

Felgyorsította lépteit. Még rendbe kell szednie egy tucat toalettet, megigazítania egy pár fürtöt.

Dolga volt.

Útközben látott néha fémes villódzást a sövények mögött, de ezek egyre inkább hasonlítottak egy-egy fénynyalábra.

Valahol messze áttörik a viharfelhőket.

 

1995-ben született Csíkszeredában, ugyanott a Márton Áron Gimnáziumban érettségizett, majd a kolozsvári BBTE magyar–orosz szakán tanult, jelenleg a budapesti MOME design és művészetelmélet szakának hallgatója. Verseket és prózát ír. Az erdélyi Előretolt Helyőrségben publikálta verseit.

 

A kisprózákat Jánosi Andrea munkáival illusztráltuk

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.