Ráday Zsófia

Tündérkaszinó

2020. február. 12. - 12:26

Virrasztó

Bódis Erikának

Mekkora lehet a legapróbb nesz, amire felébrednél?
Az álmatlanok nyelvén nincs szó az éjszakára.
Napszaktól függetlenül feketével kínálnak.
Csak átvirrasztják, nem beszélnek róla.

Fel-lekapcsolom a villanyt.
Mesterséges fény vagy mesterséges hiány.
Valamelyik mindig csípi a szemem. Kidörzsölhetetlen.
A hozzád vezető út csak áramszünetben járható.
Kitapogatom.

Lábujjhegyen indulok mindenhová.
Néha megállok az elsötétült ablakoknál,
És üres csigaházakat taposok szét a járdán.
Hátha városokkal arrébb is felriadsz.

pacuha

megigazítja rajtam a kétségbeesést.
a karjával vesz méretet.
inkább túl bő legyen,
majdnem akkora, mint az övé.
az ujjából is leenged pár centit,
percek múlva úgyis megint belenövök.
rá akarja hímezni a nevemet,
ne cseréljem el.
talált tárgyként is tudják: az enyém.
új gombokat kapok,
tudjak mibe kapaszkodni helyette,
ha majd szorítani kezdjük egymást.
csak a zsebeimet tépi le.
nem maradhat részem, amiben ne férne el
még egy rossz mozdulat.

akut

apám eljátszotta
a saját halálát,
és elment Franciaországba,
a tündérkaszinóba.
ahol olyan színe van a kávénak,
mintha özvegy királynők
könnyeiből főzték volna.
az aprósütemény íze
megőrzött szüzesség.
és a szalvéták tapintása,
akárcsak a táncoslányok
zsibbadó térdhajlata.
borotvált szívvel ült be közéjük,
nehogy felsértsen egy másikat is.
szokásosat rendelt.
sorra izzadta ki a betegségeket.
meglazította nyakkendőjét
és lehámozta magáról
a felelősséget.
csak egy ismeretlen kór jegyeit
hagyta a mellkasán,
hogy legyen miről panaszkodni
amikor elfogy a szokásos.
azóta is tünetmentes,
de ha arról kérdezik,
mi volt az utolsó szava,
szamárköhögést színlel.