Rájuk nem vigyáz senki
Ma este a szokottnál később érkeztem. A bárba belépve megcsapott az ismerős, mindent átható whisky- és dohányszag. Hiába tiltották a cigarettázást évek óta a vendéglátóhelyeken, az ehhez hasonló, isten háta mögé rejtett kócerájokban éjfél után semmivé foszlottak az előírások.
Elfoglaltam a szokásos helyem: a harmadik asztal a pulttól. A pirosra meszelt falak villództak a füstfátyol mögött. Az arcokon felváltva jelent meg a könnyű mámor és az alkoholszagú elkeseredés. A klienskört nem lehetett egy korosztályba vagy társadalmi rétegbe besorolni. A Fecskében a kávé-újság-féldeci hármasát már napközben bekebelező veteránoktól kezdődően a pénteki kocsmatúrától és kollégiumi koszttól megcsömörlött egyetemistákon keresztül a pincérnőkre szemet vető üzletemberekig sokféle vendég időzött. Egy dolog volt közös bennük: ide mindenki felejteni járt. Volt, aki az asszony elől menekült, és egy elfásult házasságról igyekezett megfeledkezni, volt, aki csendre és olcsó szeszre vágyott, míg másnak rutinná vált az esti sör és a meccs a mindig némára állított tévében, de akadt olyan is, aki nem tudta, mit keres itt, csak egy balul végződött este után tért be, véletlenül.
Az asztalom mögül mindent jól láttam. Szertartásként éltem meg ezeket az éjszakákat. Mindig ugyanazt és ugyanannyit ittam, előttem hevert a dohány, sodortam a cigarettát. Rendre öt szálat. Amit én csendes, komor iszogatásnak álcáztam, valójában megfigyelés volt. Egy szőke pultoslány vonzotta a tekintetem. Alig volt több huszonötnél, tincsei az arcába lógtak, amikor kiszolgált, a fogait sárgává marta a kezéből mindig kilógó cigaretta. Csinos volt, kétségkívül, de az évek keménykezűen bántak vele. Amikor itt kezdett dolgozni, egyenes hátgerinccel lépkedett, ruháit mindig élére vasalta, erős kontrasztban állt a hely atmoszférájával. Azóta eltelt három év, és akarata ellenére is sikeresen beilleszkedett. Fáradtan is mosolygott, amikor kimérte az italt, szó nélkül tűrte, ha férfikezek illetéktelenül értek hozzá, és alázattal vágta zsebre a borravalót. Egy gazdag úr udvarolt neki, talán egy tízessel volt fiatalabb nálam. Az a fajta, aki hétköznapokon öltönyt visel, hétvégén a fia focimeccsére jár, és házassági évfordulón wellnessbe viszi a feleségét. Kártyázott néhány férfival, a legdrágább italt itta, és megrendült az arcizma, amikor valaki közeledett a pultos lányhoz. Az néha szégyellősen visszanézett a férfira, tekintete ártatlanná vált, még akkor is, ha pár másodperccel azelőtt ordítozva tessékelt ki egy balhézni vágyó vendéget.
A tág klienskör érdekes barátságokat szült, s mint megszállott megfigyelő, felismertem a kényszerszülte szövetségeseket. A felsőbb társadalmi osztály aznap este is egy elszeparált sarokban gyűlt össze, természetesen későn érkeztek. A terem közepén kisebb közösségek verődtek egybe, kiöregedett munkások vagy többgyermekes családapák, akiknek a megélhetését az éjszakai züllések is megnehezítették az alacsony bér mellett. Aznap este velük tartott egy telt idomú, vörös hajú nő és egy szőke, aki korosabb volt ugyan, de nőiessége vonzotta a férfiszemeket. A jelenlétük idegenül hatott, és elvonta a társaság figyelmét az egyetlen megszokott nőnemű személyről.
Az alkoholtól felbátorodva hajnal felé néhányan táncolni kezdtek a terem közepén. A szőke pultos lány szinte csalódottan tűrte, ahogy a férfi, aki eddig őt bámulta, most asztaltársaságával együtt nem tudta levenni a szemét a két ittas, mezítláb táncoló idegen nőről. Aznap nem is hagyott borravalót, és induláskor letörölte a rúzsfoltot, amit az idősebb nő hagyott az arcán.
Záróra közeledett. Már csak én maradtam, rutinszerűen emeltem fel a lábam, hogy a lány összeseperhessen. A bárszékek a pultra kerültek, az asztalokról eltűnt minden pohár. A pultoslány lerúgta a magassarkúját, úgy takarította össze a törött sörösüveget. Alkoholgőzt és cigarettafüstöt fújva, megmerevedett izmokkal, szánakozva néztük egymást.
Hat óra is elmúlt, amikor egy drága autó állt le a kocsma előtt. Egy férfi dudált, ujjai türelmetlenül kopogtak a kormányon. A lány vonásai megenyhültek, kihúzta magát, és megigazította a lófarokba fogott haját.
– Na, menjünk István bá', már biztos magát is keresik otthon – minden reggel ugyanezzel a mondattal indított útnak hazafelé.
– Menjünk, Helga, menjünk.
Kinyitotta a raktár ajtaját, és két, félig még bóbiskoló kislányt vezetett elő. A kisebbiket az ölébe vette, a nagyobbra ráadta a saját kabátját. Néztem, ahogy remegnek a lábai a fáradtságtól és a hidegtől, amikor beültette a gyerekeket az autó bőrülésére. Ő az anyósülésre ült, arcán hozzá nem illő ábrázat, amit a pénzes férfiak komor feleségei szoktak viselni. Szinte tekintélyt parancsolóvá vált, ahogy minden reggel, ugyanabban az órában beült valaki más férjének a kocsijába.
A kislányokat figyeltem, egymást melegítve kucorodtak össze az elhajtó autóban. Ártatlan gyermekek. Rossz nyelvek szerint rájuk nem vigyáz senki. Anyjuk az anyósülésen ülve összeszorította a fogát, a hirtelen gyorsító kocsiban sietve megkapaszkodott. Talán még fel is szisszent, ahogy az anyja tette régen, az éles kanyarokban. Úgy tűnik, nem az én természetem örökölte.
