Remegő kezek éjszakája

– Én minden este jól teleeszem magamat szalonnával és kenyérrel, miközben ijesztő filmeket nézek, bízva abban, hátha rémálmom lesz, vagy legalább egy kis rémecske-álmom. De semmi... Még álmomban is virágok között piknikezek Zsuzsával és a gyerekekkel – sápítozott Hosszú Bandi, miközben két cigarettát szívott egyszerre.

– Én két hétig kavicsokat raktam a cipőmbe, egyre nagyobbakat. De mire megtaláltam a kellően bosszantó méretet, a lábam már nem fért a cipőmbe – dünnyögte Póka Bandi, aki három cigarettát szívott egyszerre.

– Ne is mondd! Mariskát megkértem a múltkor, hogy tréfából tegyen egy kis ciánt a kávémba, amitől épphogy kórházba kerülnék, vagy csak két napra. De hát az én Mariskám, az nem olyan... – mondta belenyugvó hangon Pötty Titusz, aki négy cigarettát szívott egyszerre.

– A múltkor belerúgtam a Fricibe... – kezdte könnyes szemmel Patent Karcsi, és miután rágyújtott öt cigarettára, folytatta: – Hogy valami legyen, de nem lett semmi... Nemhogy megkarmolt volna, de még csak rám sem fújt. Együttérzően rám nézett, és mintha a szemeivel azt mondta volna, megértelek, én is unatkozom.

– Ez így nem mehet tovább – dühöngött Lótusz Tivadar, aki passzívan szeretett csak igazán dohányozni. – Bele fogunk dögleni a nyugalomba.

A kocsmában mindenki hangos hőbörgésbe kezdett.

– Van egy ötletem – szólalt meg a pap, majd ivott egy korty vizet. – Ideje elkövetni valami olyat, amit eddig soha nem mertünk vagy akartunk megtenni.

– És a tízparancsolat, atyám? – hümmögte Pötty Titusz.

– Nem számít.

– Ölhetek? Lophatok? És megdu... – csuklott el a hangja Lótusz Tivadarnak, miután Hosszú Bélára pillantott, aki tüntetőlegesen magához húzta feleségét.

– Azért nem ilyen triviális. De a súlypontok megváltoztak, máshova kerültek a nyomatékok. Ma az tekinthető bűnnek, ami szabotálja az egészséges társadalmi fejlődést. Mi pedig stagnálunk, de az is lehet, hogy egészen megálltunk. Ha így megy tovább, elsorvadunk, testileg is és lelkileg is. Elsorvadni pedig minden, csak éppen nem egészséges. Valaminek történnie kell.

– Nem értem! – nyöszörögte összeráncolt szemöldökével Patent Karcsi.

– Én sem! – csatlakozott Pötty Titusz.

– Nem értjük!

– Súlypont? – köhögték egyszerre.

– Drága uraim, ha az egyén úgy követ el bűnt, hogy azzal a társadalom egészséges fejlődését segíti elő, akkor tulajdonképpen nem követ el bűnt. Tehát a falunak szüksége van egy jól irányzott lökésre.

– Így van, kell egy jól irányzott lökés!

– Ez az, lökjünk! – dünnyögték egyszerre, majd izgatottan felhajtották a bort.

Azonban a hirtelen jött lelkesedést hamar felváltotta a csend. Ugyanis a lökés tapasztalatának híján mindenki mástól várta a megoldást.

– Fel kell bérelnünk egy városi banditát – jelentette ki határozottan a pap.

– Pénzt adunk valakinek azért, hogy bűnözzön? – szólt közbe Patent Karcsi.

– Jaj, Karcsi, nem figyelsz – intette le Hosszú Béla. – A munka az munka, meg kell fizetni. Ráadásul nem egyszerű feladat olyan imposztort találni, aki közben a közösségért is tesz.

– Így van, szofisztikált bűnözőre van szükségünk – lehelte Zsuzsa, majd tovább reszelte a körmét.

– És legyen fiatal, mert azok még lelkesek. Bennük még lobog a közért való tenni akarás lángja – mondta Lótusz Tivadar, majd felállt a kocsmaasztalra, és megtapsoltatta magát.

Miután a falubéliek egyöntetűen beleegyeztek a pap ötletébe, másnap fel is adtak egy hirdetést az újságban, a következő szöveggel:

Pályakezdő zsiványok jelentkezésért várjuk!

Kritérium: hasonló munkakörben szerzett tapasztalat; Előny, de nem feltétel: érettségi, szociális érzékenység; Elvárások: nincs, bármit és bárhogy; Munkavégzés helye: Egyedófalu; Jelentkezés: Fő utca, Kápolna

*

A túljelentkezés ellenére egyöntetű döntés született a beérkező önéletrajzok alapján. A munkára T. H. Jakabot választották, akinek családi vérvonala Rózsa Sándoron át egészen Robin Hoodig vezethető vissza. T. H. Jakab abszolút sikert aratott, mivel a falunak pont egy ilyen jóságos betyárra volt szüksége, akit azonnal be is költöztettek az egyetlenegy szabad házba, ami az önkormányzat tulajdonában állt.

T. H. Jakabot barátjukként kezelték, habár soha egy kukkot sem szólt, és egy kortyot nem ivott.

Egyáltalán nem volt nyugtalanító jelenség, olyan volt, mint bármelyikük.

Minden este, munka után összeültek a kocsmában és vígan találgatták, vajon mit követ majd el a házi banditájuk, mi lesz majd az a tett, ami igazán felpezsdíti a falu vérkeringését.

A kocsmában tiszta áhítattal figyelték minden mozdulatát, és alkalomadtán kérdéseket intéztek felé: Hangosan fog zenét hallgatni? Talán kitesz egy hangfalat a teraszára? Esetleg tyúkot lop? Egy egész tyúkudvart? Elviszi az aranyakat? A karunkról az órát?

A falubélieknek mindegy volt, izgatottan várták, hogy történjen valami.

Bármi.

T. H. Jakab továbbra sem szólt egy szót sem, minden alkalommal békésen teázott a pultnál.

Mígnem az emberek addig-addig találgattak, hogy végül kimerült a legártatlanabb rendbontások sora, és el nem jutottak a legmegrázóbb esetig: valakinek a haláláig. Ezzel nem számoltak, viszont senki nem akarta, hogy bárkinek is komolyabb baja essen.

T. H. Jakabot egy idő után már nem hívták magukkal, ha olykor-olykor megjelent a kocsmában, igyekeztek tudomást sem venni róla, ha pedig valaki mégis megszólította, azt gunyorosan és vádlón tette: Egy reggel arra kelek, hogy a Frici ott lóg a lámpavason? Éjjel majd elvágod valamelyikünk torkát? Elhurcolod majd a Zsuzsát, és megerőszakolod?

*

Mit volt mit tenni, vártak.

Továbbra sem történt semmi.

Teltek a napok, a hetek, a hónapok.

Hosszú Béla és családja jó időre lemondott a levesről, mert az aggodalomtól úgy remegett a felesége keze, hogy mire a tűzhelytől elért az asztalig, nem maradt egy kanálnyi sem az edényben. Lótusz Tivadar aggastyán létére esténként nem tudott kihez odabújni, a kialvatlanság viszont borzasztóan megnehezítette buszvezetői karrierjét.

A falu borbélya és hentese is tönkrement, mert remegő végtagjaik miatt eszük ágában sem volt vágóeszközt venni a kezükbe.

Hetvenhárom álmatlan éjszaka, négyszáz közösen leadott kiló, három méter össz-szőrzet és megállapíthatatlan mennyiségű együtt lenyelt ideg után a falu egy emberként döbbent rá, hogy a konstans nyugalomnál egy dolog rosszabb: a konstans félelem. A várakozással teli időszak egyre kilátástalanabbá vált. Rettegtek, mert tudták, minél több idő telik el a bandita felbérlésétől, annál valószínűbb, hogy valami hamarosan történni fog.

És hamarosan történt is.

Mivel a falubéliek nem tudták feldolgozni ezeket az új és ismeretlen izgalmakat, úgy döntöttek – mielőtt a szorongás végleg megbénítja őket –, hogy remegő kezükbe veszik az irányítást, és megölik a banditát.

Elérkezett tehát az az este, amit azóta is csak a Remegő kezek éjszakájának hívnak.

A hónapok óta kocsonyaként élő falubéliek megindultak a bandita házához. Ki kaszát, gereblyét, ki pedig konyhakést, nyújtófát tartva reszkető kezében.

Éles szerszámaikkal lassan, óvatosan, egymást támogatva haladtak előre a főúton.

Amikor végre megérkeztek, illedelmesen bekopogtattak, nehogy megsejtse a bandita, amint száz ember kívánja őt eltenni láb alól. Majd újra és újra bekopogtak. Ám mivel a sokadik kopogásra sem nyílt az ajtó, két oldalról megfogták Hosszú Bélát (nehogy a reszketés miatt elveszítse az egyensúlyát), aki egy mozdulattal berúgta a faajtót.

Hosszú Béla belépett a házba, és mivel egymaga nem hitte el, amit lát, megkérte Pötty Tituszt, erősítse meg benne.

Titusz megerősítette: a bandita elvágott torokkal, a saját vérébe fagyva feküdt a padlón.

Hosszú Béla ekkor elkiáltotta magát:

− Barátaim, megnyugodhatunk! Megölték a banditát!

Azzal a falubéliek egy emberként sóhajtottak fel, majd megkönnyebbülten indultak vissza a házaikba.