Azok a hatvanas évek

Dó-szó-dó. Mozart Kis éji zenéjét szolmizálják, éneklik már ezredszer a lobogó hajú énektanár vezényletével, s bármenyire is unják, akármennyire is röhögnek raja, mégis éneklik, mégis szót fogadnak. Maguk sem értik, miért tesznek így, talán a mozarti zene hatása ez, vagy valami más, belső szükséglet, vagy csak az újdonság, hogy végre nem mozgalmi dalokat kornyikálnak. Nem azt a nevetséges dalt, amiről a fiú azt hitte, hogy egy ember nevét rejtették el benne, mikor azt énekelték, hogy siheder – nyikoromban. És mivel ezredszer éneklik, hogy dó-szó-dó, ezért lehet közben másra gondolni, álmodozni. A fiú például hirtelen kisfiú lesz, aki végre megszerzi a labdát, és szalad vele, ahogy csak bír. Az iskola udvara óriási, szürke földjén kavicsok hevernek. Hallja, a nevét kiabálják... Passzolni kellene, de nem látja, kinek. Így aztán egy ponton elengedi a labdát, csak úgy maga mellett. Guruljon, ahová akar.

Az iskola előtt senki nem várja. Úgy gondolja, elindul egyedül. Mások is egyedül mennek haza. A nap meg süt, és ő tudja, hogy arra kell menni, ahol a villamos jár. A villamossínek mentén haza fog érni. Kicsit sokáig tart, de ő büszke magára. Nem érti, miért jajgatnak otthon a felnőttek. Hiszen hazaért, meg kellene őt dicsérni, vagy nem?

Lent a mélyben csövek cikáznak. Forró víz van bennük, azt mondják, veszélyes. Mert, ha pont arra jár, és akkor lyukad ki… A kazán fűti őket. Hatalmas széndarabokkal. Egészen akkorák, mint a csokoládék a raktárban. Azok is ilyen hatalmasak. Azt mondják, az főző-csoki, nem étkezésre való. De ha megfőzik, akkor is megeszik vagy megisszák, nem? Akkor meg miért nem étkezési? Be lehet rúgni az ablakát labdával. És amikor visszaadják, akkor lehet főző-csokit kunyerálni. Nem szívesen adják, hiszen berúgta az ablakot. Még ilyet, hogy berúgja, és kunyerál! De van, amikor mégiscsak adnak. Mert ő az igazgatónő fia, azért.

Vannak, akik sokkal szegényebbek. Akik soha nem láttak ilyen hatalmas csokoládékat, és ekkora tüzeket sem a kazánban. Van egy kisebb kémlelőnyílás, egy nagyobb, és egy még hatalmasabb. A fiú a középsőt szereti. Kinyitják neki a fűtő bácsik a nyílásokat, és ez a legjobb. A középső. Talán mert a legnagyobb már tényleg ijesztő. De sohasem gondol arra, hogy ott, a tűzben, vagy a tűz közelében ördögök lakhatnak. Az ördögök otthon bujkálnak, a lakásukban, a szoba eldugott és sötét sarkában, leginkább az ajtó mögött, amit, ha kitártak, furcsa és sötét háromszöget alkot a fallal és az ágyával. Ebben a háromszögben laknak, és éjszaka belebokszolnak a hátába.

Vajon Kálmánéknál is laknak ördögök? Mert ők öten vannak testvérek. Ha igen, akkor kinek a hátába bokszolnak? Erre gondol iskolába menet egy kavicsot rugdosva. Mindez később történik, amikor már megengedik, hogy egyedül menjen a hosszú úton. Kálmánék a Nádor utcában laknak, közelebb az iskolához. Cigányok, de a rendesebb fajta, mondja egyszer anya. Ez őt nem érdekli, bár az információt elraktározza valahová, hogy rendesebb. Sokat játszanak Kálmánnal, és egy szőke fiúval, őt Gábornak hívják. Gábort nagyon szereti, talán még Kálmánnál is jobban, de egy napon ezek a gyerekek eltűnnek. Furcsa. Talán másik iskolába vitték őket, talán meg az ördögök...

De az nem lehet. Ez nem is neki jutott az eszébe, hanem annak a másiknak. A másiknak, aki varázsol. Ő is benne lakik, de ritkán jön elő. Csak ha varázsolni kell. Vagy ha bántják. Olyankor azt gondolja, ez nem neki szól. De nem ő gondolja ezt, hanem az a másik. Hogy ő nincs is itt. Őt nem lehet bántani, mert amit ütnek, az csak a teste.

Aztán lesznek más barátok. Sorban csönget be hozzájuk suliba menet, vagy pedig véletlenül csatlakozik hozzájuk. Mert ő lakik a legmesszebb.

Az iskolában sokat verekszenek. Nagyjából megvan a rangsor közöttük, ebbe csak az idősebbek zavarnak be, akik lebuktak közéjük. Van két óriás a leghátsó padban, őket szemlátomást nem érdeklik a dedósok. Külön életet élnek, saját mikroklímával. Mint amikor a buja őserdőből hirtelen kiemelkedik egy hegycsúcs, és a fölfelé mászókat először csak a hideg lehelet csapja meg, s csak mikor már a bősz orkán taszigálja őket, akkor veszik észre, hogy rossz helyre tévedtek. A fiú és társai messze kerülik őket, s azok sem vesznek részt a többiek játékaiban. Annál inkább az a testvérpár, ahol a fiatalabb, az öcs velük egyidős, a nővére pedig eggyel több évet számlál. Ők kart karba öltve verik az osztályt, a fiú is kap tőlük rendesen. De már nem annyira kisfiú. És egyszer a folyosón álldogálva elönti őt egy addig nem tapasztalt érzés, és amikor a másik fiú pofozni kezdi őt, meglendíti a bakancsát. Erős a bakancs, vasalt. A sípcsontját találja el, a másik zokogva rogy le a földre. A nővére idegtépően visítozni kezd, kiabál, „hogy tehettél ilyet!”, de aztán nem bántják többet.

Talán ez a legjelentősebb esemény az úttörőavatástól eltekintve az iskolai évek alatt, meg aztán jóval később az erotikus játszadozás a lányokkal. Szerepjátékok voltak, ismert filmekből vették át a figurákat, és a csiklandozásnál tovább nem mentek egyszer sem. Közben az ördögök is eltűntek otthonról.

A fiú soha nem érezte, hogy ő kivételezett lett volna. Talán csak egyszer, amikor az orosztanár számon kérte tőle a ragozást, és akkor az édesanyja, a kórház igazgatónője bement, és kiabált az orosztanárral. Hogy miért kapott egyest a fiacskája. Az orosztanár, aki mellesleg ügynök volt és besúgó, és természetesen oroszul ugyanúgy nem tudott, mint a tanítványai – legfeljebb egy-két leckével járhatott előttük –, hamar túltette magát az eseten. Ezek után nem feleltette a fiút, szó nélkül beírta az ötöst az ellenőrzőjébe.

A fiú közben lassan felnőtt, és egyre messzebb költözött. És többé soha nem volt kivételezett. Por lepte be az egykori utcát és az iskolát, álmok maradtak utána, színek és hangok, a sült alma illata a vaskályhán, vagy a fekete, olajos padló szaga, a vizelde szaga, ahol a falra kellett pisilni, és egy vályúba csurgott le a sárga lé, s a fal ugyanolyan feketére volt mázolva, mint odabent az olajos padló; a hideg fájdalom szaga, amikor eltalálta a hógolyóba gyúrt jókora kavics, az öltözői izzadságszag, a lányok szintén fekete tornadressze, ami alól izgatóan bújtak ki a hamvas karok és lábak; az akácok illata tavasszal, az u-szög fémes fájdalma a bőrén; az első házibulik és lassúzás a zsötemre, az első csók és a véget nem érő dó-szó-dó. Meg az orosztanár pofonja. Nyolcadikosok és birkóztak az udvaron. És hangosbeszélői utasítás ellenére sem hagyták abba.

– Hajolj le – mondta a tanár, mert már nem érte fel őket. Én nem vagyok itt. Csak a testem van itt. Dó-szó-dó.

A nyitókép forrása a Fortepan, adományozó: Belházy Miklós.