Saád Anna (2005) Budapesten él, az újpesti Könyves Kálmán Gimnázium kilencedikes tanulója. Az írás mellett hegedül és sportol is. Tervei szerint később szeretne az irodalommal hivatásszerűen foglalkozni, jelenleg az Abody Rita vezette Penna Írósuliban tanulja a mesterséget.

Kisprózái álomszerű, ködfátyolos világot jelenítenek meg, amelyben az én és a másik határai hol összemosódnak, hol fájdalmasan eltávolodnak, de akár eggyé válásról, akár szétszakíttatásról olvasunk, az írások szerzője mindig a legfinomabb lírai eszközökkel dolgozik. Nyelve pontos, kimért, a feszültség úgy remeg a levegőben, akár egy hegedűhúr rezgése.

Retesz

 

– Az idő áll! Mit szeretnél? – kérdezem kedvesen.

– Egy tál müzlit. Elbújni a világ elől, és megenni, csak magam.

Végigfut a gerincemen a nevetés. A hasára gondol örökké. A hangja mégis akárha valami komoly dolgon gondolkodna. Nevetése váratlanul és jólesően ér.

– Te mit tennél? – kacagja teli szájjal.

Elgondolkodom.

– Elmennék egy erdőbe, és elbújnék veled – mondom magam elé.

– Az idő elindult. Tegyük meg!

Felpattan, kezével leporolja a nadrágját. Várakozón néz rám. Nem érti, mi bajom, miért tétovázom. Felém nyújtja a kezét, belekapaszkodom, mint az egyetlen dologba, amibe még fogódzhatom. Rohanni kezd, magával rángat.

– Elfelejtetted, hogy be van zárva a kapu? – kérdezem nevetve.

Máskor megtorpanna, megint leülne, és nyugton maradna. De most csak megy tovább, elengedi a kezemet. Riadtan kapok utána. Ne menj el!

Nekifeszül a rácsnak. Az enged, ő kecsesen leemeli a fogva tartó reteszt. Alaposan megnézi a kis zárat, amely valójában engem őrzött, nap, mint nap. Elengedi, valósággal földhöz vágja. A zár nagyot csattan. Egyszerre törünk át a kapun.

– Hova? – kérdezi kiáltva.

– Nem tudom! – kiáltom vissza az örömtől megrészegedve.

Csak a szél hangját hallom, valahol örvénylik körülöttem egy város. Nem tudom, merre.

– Én még mindig egy kis müzlit ennék szívesen – mondja halkan.

Körülöttünk erdő illatát érzem. Beljebb és beljebb futunk.

– Örülsz? – kérdi halkan.

Ránézek. Éhes szegény. Valójában egész beesett az arca. Éhezik. Sosem kérdeztem, milyen régen nem evett. Nem tudom ételhez juttatni. Bár odanyújthattam volna neki! De még most is csak velem történt a csoda, a várva várt esemény.

Rám mosolyog. Ő így is boldog. Értem boldog. Keserű lesz a szám.

– Menjünk vissza! – mondom rekedten.

– Jó – súgja, és nem engedi el a kezem.

 

Idegen emlék

A mellkasomra teszem a kezem, és kiengedem a lelkem. Elszáll, a test nyugalomban marad. Mintha egy filmtekercset néznék. Csak én láthatom a képeket. Vidámpark, hangos, örömteli sikoltások. Ez egy osztálykirándulás, az én osztálytársaimmal. De a következő emlék nem az enyém. Először nem ismerem fel. Hideg szoba, kék falak, kék padló. Az ágy lábába masszív lánc kapaszkodik. Egy börtön. A cellában csak egy asztal, rajta ottfelejtett, üres tál. Fiatal nő lép be a cella ajtaján. Hátulról két katona kíséri az ágyhoz. A csuklójára erőnek erejével akasztják a láncot. A bilincsnek nevezett vaskarika élesen csattan a csontján. Kétségbeesetten kapálózik, esdekelve könyörög a katonáknak, akik azonban kihátrálnak az ajtón. A nő egyedül marad, a cella rácsához suhan. Csörögnek mögötte a láncok. Most felismerem. Az osztályfőnököm. Riadtan tiltakozom, de a pergő képek maguk alá gyűrnek, akár az úthenger. A lelkem egy idegen emlékei közé tévedt. Az osztályfőnököm az ajtót rázza, vékony, halvány, csontos kezével. A földre roskad tehetetlen dühében. Aztán vergődni kezd, kétségbeesetten, zokogva. Hirtelen ismét kitárul az ajtó, és belöknek rajta egy szőke kislányt. Az ajtó visszacsattan. Az osztályfőnök felnéz. A lányka hajfürtjei koszosan, csapzottan tapadnak izzadt nyakára, vállára. A lábáról már rég lehúzták a lila selyempapucsot, most mezítláb ácsorog. Ruhája szürke, mint elefántbőr csüng sovány kis testén. Még egyszer feltépik a börtöncella ajtaját. A foglyok szeme megcsillan, ahogy odakapják a fejüket. A katona behajít egy konzervet, majd távozik. A nő fürgén ugrik az otthagyott tálhoz, és mohón beleönti a kapott ételt. A kislány válla leereszkedik, meggörnyed, nem mozdul az étel irányába. Ő azt hitte, az apja jött érte. Hogy jön a segítség. Koszos kezét az arca elé emeli, eltakarja vele a szemét. Az osztályfőnököm odacsúszik mellé. Szó nélkül a szájába önti a levest. A padlóra is cseppen, ahogy a lány meglepődve kortyolgatja a hideg folyadékot. Az osztályfőnök megnyugtatóan simogatja a hátát. Összenéznek, megnyugszanak egy percre. Föléjük száll a lelkem.

Valahogy biztosan kiszabadult, hisz az én iskolámban tanít. Megborzongok az emlék hatására, pedig nem is engem borzongatott minden nap.

 

Gőz

A fürdőkádban szétterülő, forró vízből gőz szállt felfelé. A fiú a fejét hátrahajtva figyelte a kékre festett falat. Szeméből csepegett a könny, orráról az izzadság, kezéről vízcseppek csorogtak. A piciny ablakon át belátszott kintről az éj. Fáradt, haragos keserűség hajtotta a fiút, azért vett ilyen késői fürdőt. Lábát előrerúgta, nekicsapódott a kád falának. A fájdalmas kiáltás a torkában ragadt. A fájdalmát még a szívének is csak elsuttogta. Megölt egy embert, aki kedves volt neki. Egy titkos bűnözőtársaságba keveredett. Azóta nekik dolgozik. Sok emberélet kísérti, sok vér tapad a kezéhez.

De ő is csak egy ember. Szeméből sebesen bugyogott a könny, szenvedett. A szenvedés visszatalál az okozójához. Szeretni mindenkit kell, ő kivétel; ha nem ismerjük, nem tudjuk szeretni, ha igen, akkor sem.

Most megmozdult, felguggolt, végül kilépett a kádból. A gőz fiús alakja köré áramlott, sűrűn ölelte körül a testét, megsimította a vállát.

Ijedten kapott a törülközőért.

– Nem haragszom – szólalt meg egy égi hang. – Megmutatom neked a boldogságot.

Megfogta a fiú kezét, míg ő csak azt érezte, körülfonja a gőz. Majd eltűnt a pára, és maradt a megkönnyebbülés. A fiú eldőlt, de megtartotta egy erős, atyai kéz. Felülről nézve ő is csak egy ember, aki megérdemli a segítséget. Lehunyta a szemét, áttetsző, nem is emberi anyag ereszkedett rá.

Az Isten segített neki.

 

Szavakat festek

Szavakat festek különböző színekre. Átlátszó burokba zárva dolgozom, ezen át figyelnek az emberek.

Az ecsetemet megmártom a festékekben, először egy fehér szó jelenik meg. Felvillan, eltűnik. Aztán egy sárga. Az zölddé fakul, majd fényesen felragyog, lilán. A szemem káprázni kezd, kinyújtom a kezem, hogy véget vessek a jelenségnek. A narancssárga szó tovább marad, a rózsaszín csak egy pillanatra villan fel. Apró festékcseppek csepegnek egymásra. Kék, zöld, sárga, bordó. Vérvörös szökik a szemembe, elárasztják a szavak a szobát. Visszhangzik, ahogy kikiáltok a burokból. Senki nem hallja, amit mondok. Kezemet kétségbeesve tapasztom a burok falára, amely elzárja a kékesfehér fényben játszó külvilágot. Nyelvemmel idegesen nedvesítem meg az ajkam, pedig nincs más feladatom, csak megfesteni az összes szót. Felvillan néhány, amit kiejteni sem tudok. Idegenek a számnak. Mégis festek, mert ez a feladatom. Ecsetem hegye az s betűhöz ér, lecsúszik, zöld csíkot hagyva, de a z-t már nem tudom befejezni, mert elsodor egy óriáshullám.

 

Alma

A táskámban kutattam, amikor megpillantottam egy osztálytársamat. Kicsire összehúzta magát egy kerti padon, épp egy viaszosan fénylő almát törölgetett a lila pulcsijába. Szőke hajába fakóbarna melírcsíkok vegyültek. Tekintetében felhők lebegtek, mindig ilyen kék és borongós a szeme, mint a vihar előtti ég. Az almát gondosan megtisztítva emelte a szájához. Ajka mosolyra húzódott, gyönyörű volt, ahogy a gödröcskék megjelentek tejfehér arca két oldalán. Csak az alma tudta boldoggá tenni. Árva volt, mint a virág, talán már a számát sem tudta az éveknek, mióta él szomorúan, saját ketrecébe zárva. Nem nekem való lány. Álltam föl, vállamra illesztve a táskám szíját. Az alma fokozatosan tűnt el apró szájában. Nyelvével jóízűen forgatta a lédús darabkákat, falatokat. Ahogy ette, úgy lett felszabadultabb, majd újra fellegbe burkolózott, amint fogyni kezdett a gyümölcs. Elindultam a kapu felé, közben azért visszanéztem. A szél felkapta fakó tincseit. Mentem volna tovább, de valami fogva tartott. Nem hagyhatom itt. Ha én nem szeretem, ki fogja? Olyan szép és ártatlan, csak a sötét eresztené... Az alma eltűnt a kezéből, felnézett. Kiléptem az utcára. Elindultam hazafelé.

 

Vidám harag

Egy kéz nyúlt a vállamhoz. Üres szemekkel meredtem rá. Hátralökött. Az apám állt ott, a szobám közepén. Kezét előreszegezte, és rám mutatott. Megvádolt. A vádat hallva elöntött a harag. Előreugrottam, ő hátrébb lépett. Nem tudtam, mikor vág vissza. Egy bottal sújtottam le rá. A szívem mélyén vad örömet éreztem, felszínre tört belőlem az indulat. Apám elhúzódott, újra lecsaptam, dühösen, mint egy éhes állat, botom a felemelt kezét érte. A szívem azt súgta haragosan, bosszuljam meg, ahogy bánt velem. Felidéztem a mosolyát, amely mindig fel tudott vidítani. Megálltam. Elvesztem a lélegzetem ritmusában. Megpróbáltam összegyúrni a haragot az örömmel. Forgószél vett körül, már nem is apámat láttam, csak egy füstgomolyagot. Riadtan forgolódtam. Nem tudtam, hol kezdődik a harag, és hol a vidámság. Nevetve csaptam botommal a földre. Majd oldalra suhintottam, a magasba lendítettem, végül levágtam a padlóra. Mosolyogtam, és haragudtam az egész világra. Erős voltam, mert elvakított a harag. Apám két marokra fogta és visszalökte a fegyveremet. Térdre estem. Vidám voltam, hogy szemtanúja lehetek, ahogy apám megüt. Veszélyes voltam, amint felálltam, és nem szóltam semmit.