Ugrás a tartalomra

Eleonóra Excel-táblázata

1.

Bertalan kinyitotta a szemét. Az erős napfény miatt csak egy pillanatig tudta nyitva tartani. Képtelen volt visszaaludni. Lassan elfordította a fejét a fénytől. Közben ösztönösen törölgette arcáról a nyálát. Nagy nehezen felült, és körbenézett a meleg, levegőtlen szobában. Ruhái a földön hevertek, ahova tegnap részegen ledobta őket.

Kábán, hevesen dobogó szívvel és kiszáradt szájjal az ágy szélére ült. Bevillantak az előző esti események. Eltűnődött. De nem sokáig, mert az emlékei olyan hamar visszatértek, mint a hasmenés szokott: hirtelen és szégyenérzettel.

Gozsdu udvar. Két kék, kedves szem. Mosolygós arc, piros, telt ajkak. Kellemes hang, nevetés. De szép volt az a lány.

Felállt, hogy igyon egy pohár hideg vizet.

„Mivel foglalkozol?” – kérdezte a lány.

Bertalan a foglalkozása miatt értett a nőkhöz, mégis idétlenül viselkedett az ilyen helyzetekben. Ritkán fordult elő, olykor azonban egy-egy nő mosolya megbénította, ajkai megigézték és rabul ejtették. Tegnap is ez történt. És a kérdés, amelyet minden nő feltesz az első beszélgetés során, úgy megrázta, mintha egy vödör jéghideg vízzel öntötték volna nyakon. Mit lehet erre felelni? Mondja el az igazságot? Inkább nem.

Bertalan ugyanis nem azzal foglalkozott, amivel a budapesti fiatalemberek zöme. Nem valamelyik multinacionális cégnél dolgozott, mint a Gozsdu udvarban mulatozók nagy része. Nem is volt pincér, sem bachata­–táncos, sem adóellenőr, sem könyvelő. A családjának azt hazudta, hogy fejlesztőként dolgozik egy nagy külföldi vállalatnak. Barátainak pedig azt, hogy salsaoktató. Viszont, ha egy tetszetős lány megkérdezte tőle, mivel foglalkozik, mindig zavarba jött. Mert tudta, hogy a nők ártatlan ábrázata mögött egy magánnyomozó rejlik. Mindent kikutatnak, és a legalkalmatlanabb pillanatokban rukkolnak elő az információval. Ezért nem mert sosem hazudni az ilyen kérdésekre. Csakhogy még annál is kevésbé merte elmondani az igazságot.

Tegnap végül, kissé habozva azt mondta a lánynak, hogy festőművész. Megígérte neki, hogy ha újra találkoznak, megmutatja néhány művét. Ezzel elásta magát, hiszen egyetlen festménye sem volt. Sőt, nem is tudott festeni. 

Elkezdett gondolkodni egy hihető kifogáson. De Bertalannak most nem volt sok ideje a töprengésre. Már délután kettőre járt. Össze kellett szednie magát.

A telefonján látta, hogy a lány bejelölte. Dalmának hívták.

2.   

Fél hatkor beszállt a fekete Audijába. Nem a sajátja, hanem céges autó. Elegánsan volt felöltözve, mintha a Gentleman című album egyik modellje lett volna. A munkájához elengedhetetlen, hogy így nézzen ki. Lényegében ezért kapta a fizetését. Elindult a Rózsadomb felé.

Tíz perc múlva már oda is ért, lassan bekanyarodott a Bimbó utcába. Az egyik villa előtt megállt, és felhívta a kliensét. Röviden közölte, hogy megérkezett. Szigorúan tilos volt becsöngetnie.

Néhány perc múlva a kliens kilépett a kapun. Ő is a Vígszínházhoz méltón igyekezett felöltözni. Bézs színű, egyenes, térdig érő ruhája eltakarta gömb formájú alakját. A ruhát finom, visszafogott csipke díszítette. Magassarkú, elegáns cipője miatt a lábai kevésbé tűntek duzzadtnak. Chanel táskáját úgy tartotta a karján, ahogyan a plázacicák szokták. Bizonyára készült az estére, ma fodrásznál is járt. Szőkésbarnára festett, egyenes haja vastag nyaka közepéig ért. A piros körömlakk és ajakrúzs a korához képest kissé merésznek számított. Sminkje nem takarta el a ráncait, inkább komikussá tette az összképet.

Az arca felvirult, amikor meglátta Bertalant, aki közben kiszállt a kocsiból, hogy kinyissa az ajtót a hölgynek, akinek jól állt a mosoly, bár a piros ajkak miatt kissé mulatságos látványt nyújtott.

„Berci!” – szólt rikácsoló hangon.

Bertalan nyugodtan, mosolyogva várt, amíg apró, gyors léptekkel közeledett felé a nagy test.

„Jó estét, királynőm! Gyönyörű vagy ma.”

Eleonóra elpirult, és olyan vad szerelemmel nézte a férfit, hogy Bertalan attól tartott, menten ráugrik. Finoman átölelte a hölgy derekát, és óvatosan, mint egy ügyes táncos, a kocsiba ültette. Mielőtt bezárta az ajtót, mélyen belenézett Eleonóra szemébe.

„Egész nap erre vártam.”

A hölgy fel akart emelkedni az ülésből egy csókért, de Bertalan ezt az ajtó becsukásával megakadályozta. A kocsit hátulról kikerülve sétált a kormányülés felé, közben néhányszor mély levegőt vett.

Ahogy beült az autóba, megcsapta az orrát a drága Eau de Parfum. Felismerte a finom Giorgio Armani-illatot, ami egyáltalán nem illett a nőhöz. A napközben bevett aszpirintabletták nem hatottak már. A tolakodó illattól ismét tompán fájni kezdett a feje.

Jacques Prévert Szerelmek városa című darabját nézték meg a színházban. Tökéletes helyen ültek, a színpadhoz közel, a nézőtér közepén. Úgy tűnt, mintha a színészek csak nekik játszottak volna, mindannyian rájuk néztek. Bertalant is szórakoztatta a darab, bár már párszor látta, igaz, más nőkkel. A főszereplőt alakító színésznő különösen tetszett neki. Csak az zavarta meg az élményt, hogy Eleonóra folyamatosan simogatta a combját. Csintalanul rátette a kezét a farkára, amely a színésznő láttára néha kissé megmerevedett. Ezért folyton, de tapintatosan rá kellett szólnia a társára, aki erre csak gyerekesen kacagott.

„Picurkám, én is alig bírok magammal, de kérlek, a színjáték közben ne izgass fel, mert tudod, mi lesz ebből…” – suttogta játékosan, kissé fenyegetően Eleonóra fülébe a büfépultnál, a szünetben. Mindhiába. A második felvonás alatt Eleonóra ugyanott folytatta, ahol korábban abbahagyta, sőt, a szünetben elfogyasztott pezsgő miatt még erőszakosabban, mint addig.

Végre visszaértek a Bimbó utcába. A kocsiban ültek, ahol elkezdődött a szokásos játszma.

„Ó, Berci, gyere fel hozzám!” – lehelte Bertalan arcába Eleonóra, aki most már tényleg nem bírt magával. Émelyítő, a parfümje illatával keveredett pezsgőszagot árasztott. Bertalan megsimogatta az arcát, a rúzsos ajkát, és eljátszotta, hogy visszafojtja a vágyait.

„Tudod, hogy mennék, de...”

„Tudom, a főnöködet nem értesítettem” – vágott közbe Eleonóra, és könyörgő, rikácsoló hangon folytatta – „de hát mindig megoldottuk ezt. Megkapod az órabéred dupláját, hm?”

„Tudod, hogy nem erről van szó, Elikém. De annyira drága minden.” Zavartan nézett a hölgy szemébe. „Szégyellem magam, Elim, de amióta minden megdrágult, alig élek meg.” Az ajtónak dőlt, kezével kétségbeesetten fésülte dús haját, és komoran, elgondolkodva nézett.

Eleonóra még közelebb hajolt. Mosolygott.

„Jaj, Bercikém, megadom neked az órabéred négyszeresét. De most gyere velem!” –  suttogta még mindig könyörgőn, ám szigorúbb hangnemben.

Óvatosan léptek be a kétszintes villába. Eleonóra ugyanis az édesanyjával élt, aki előtt mindig eltitkolta a selyemfiú jelenlétét. Az alsó szinten lakott, az édesanyja azonban néha este is lement cigarettázni. Bertalan jól ismerte a házat, könnyedén, csendesen követte a kliensét a sötétben.

A szobájába érve Eleonóra leültette. Konyakot töltött két kristálypohárba. Közben gyerekesen nevetett.

„Na jól van, Bercikém. Mindjárt jövök vissza, jó?” – mondta idegesítően nyájas hangon. „Addig el ne menj!” – tette hozzá olyan hangsúllyal, mintha a kiskutyájának mondaná.

Bertalant nem érdekelte. Eljátszotta a szerepét. Elérte a célját. Jó üzletet kötött.

Néhány perc múlva a hölgy visszatért. Vélhetően egy online szexboltból vásárolt, rikítóan piros fehérneműt viselt. A szett egy hatalmas, pántos tangából és egy még hatalmasabb, fekete csipkével díszített melltartóból állt. A kettő között óriási has gömbölyödött. A vastag lábakat narancsbőr csúfította el. Fejére ördögszarvacskás hajpántot rakott, így pózolt a fürdőszoba ajtajában.

Bertalan bátran lépett elé. Hozzáhajolt, becsukta a szemét. Abban a pillanatban eszébe jutott Dalma. Képzeletében tisztán látta a csinos lányt, és megcsókolta piros, feszes ajkát. Erős kezével simogatta gyönge karját. Vágyakozva megmarkolta a mellét, durva mozdulattal lehúzta a piros melltartóját, és megnyalta a kis, merev mellbimbót. Megcsókolta törékeny nyakát, egyik kezét finoman a vékony derekára csúsztatta, majd a formás fenekére tette. Magához szorította. Lefektette az ágyba, és levetkőzött.

3.

Reggel hétkor megszólalt Eleonóra ébresztője. Bertalan elégedetten ébredt. Fejben már összeadta az órákat, amelyeket el tud számolni. Eleonóra is derűs volt. Érezte, hogy egy jó nap kezdődik. Igyekezett, hogy 8.45–re beérjen az irodába. Az egyik budapesti szolgáltatói központ igazgatójaként dolgozott. Minden reggel kilenckor kezdődtek a napindító értekezletek, amelyeket ő vezetett. Valamelyik téli napon, amikor Eleonóra otthonról dolgozott, és Bertalan még az ágyában hevert, a férfi véletlenül belehallgathatott egy ilyen napindító megbeszélésbe. Az elhangzottak felét nem értette, mert valamilyen furcsa, angol-magyar keveréknyelven beszéltek.

Miután reggeliztek, Bertalan udvariasan felajánlotta, hogy elviszi Eleonórát az irodába.

„Drága vagy, Bercikém, de megyek a saját kocsimmal” – válaszolt a nő, kissé fölényes hangsúllyal.

Megbeszélték, hogy mihamarabb átutalja az összeget, azzal elköszöntek.

„Érdekes – gondolta magában Bertalan –, ez a nő tegnap este még úgy viselkedett, mint egy elveszett kamaszlány. Ma reggel pedig egy merev főnökasszonytól búcsúztam el.”

Többet aztán nem is foglalkozott a kliensével. Úgy gurult át a Margit-hídon, mintha övé lenne a város. Miután hazaért, írt Dalmának. Megkérdezte, volna-e kedve találkozni.

Eleonóra jókedvűen érkezett meg az irodába. A neonlámpák fénye úgy verődött vissza piros arcáról, mintha napfény volna. Az emberek ösztönösen felnéztek a képernyőikből, amikor belépett. És egy pillanatra mindenkinek a fejében ugyanaz a kérdés merült fel:

„Vajon mitől függ az igazgató asszony hangulata?” Merthogy kimondottan szeszélyes volt.

Eleonóra belépett a tárgyalóba, ahol a „teamje” már várta.

„Szép, jó reggelt, skacok! Hogy vagytok? Meséljetek! Szuper klassz napunk lesz ma!” – kezdte az értekezletet. A team csendben fellélegzett. Tényleg jó napjuk lesz!

„Akkor vegyük elő a check listet.”

4.

A következő napon Bertalan telefoncsörgésre ébredt. Elfelejtette lenémítani. Álmosan, ingerülten vette fel.

„Tessék”

„Szia, Bertalan, ugye nem keltettelek fel?”

Felismerte a főnöke hangját, és rögtön felült az ágyban.

„Szia, Tamás, dehogy, már egy ideje fent vagyok. Miben tudok segíteni?”

„Az Emília nevű vénlány miatt hívlak. Kért valakit sürgősen ma estére.”

„De tegnap még a...”

„Más nem tud menni, Bertalan!”

„Ja, értem. Semmi gond. Végül is ismerem már.”

„Szóval vállalod?”

„Persze. Van némi kockázata, de vállalom.”

„Köszönöm. Kitartást!”

„Én köszönöm, szia.”

 

Este ismét elegánsan felöltözött, noha ezúttal nem színházba készült. Az öreg Emília unta a színházat és az operettet, ezzel szemben szeretett beszélgetni. Nem egyszer egész este faggatta Bertalant, aki csak akkor szólalt meg, amikor kérdezett tőle valamit. Olyan esték is akadtak, amikor csak úgy ömlöttek belőle a kalandos történetek. Szerencsére kiválóan mesélt, Bertalan szívesen hallgatta. Emília 1945-ben született.

A selyemfiú leparkolt az elitnegyed közepén, és felhívta Emíliát, aki kinyitotta a kaput. Zöld, mosolygó szemében némi pajzánság szikrázott, amint meglátta a fiatalembert. Ám ez csak egy pillanatig tartott.

„Egyedül vagy itthon, kedvesem?” – kérdezte Bertalan, miután megcsókolta Emília kezét.

„Igen, egyedül.”

Beléptek a házba, lassan a felső szintre gyalogoltak.

Az idős hölgy a korához képest igen jól tartotta magát. Törékeny alakja miatt sokkal elegánsabban festett, mint Eleonóra. Majdnem húsz év volt a két kliens között, mivel azonban Emília a koránál jóval fiatalabbnak hatott, a korkülönbség nem tűnt olyan nagynak. Sőt, Emíliát bárki szebbnek látta volna Eleonóránál.

Kellemesen, nyugalomban telt az este. Nem is tűnt fel, hogy nem egyedül vannak a házban. Tizenegy óra tájban tértek rá a lényegre. Emília másképpen üzletelt, mint Eleonóra.

„Drágám, hallgass ide” – mondta komolyan, miközben kortyolgatta a whiskyjét. „Beszéltem a főnököddel. Ha beleegyezel, akkor tőle az órabéred dupláját kapod meg. Én pedig ezen felül még annak a kétszeresét is átutalom neked. Jó lesz így?”

„Jó.”

Iszogattak még egy kicsit, mielőtt nekiláttak. Bertalan kezdeményezett. Lágyan simogatta a hölgy ráncos kezét. Felálltak, nyugodtan, lassan levetkőztek. Bertalan átölelte a vékony testet, s közben Dalmára gondolt, bár az arca és alakja néha a vígszínházi színésznő arcává és testévé változott. Lágyan, hosszan megcsókolta, miközben óvatosan simogatta finom bőrét. Egyszer csak felvette izmos karjába, és lefektette az ágyba...

5.

Eleonóra lefeküdt aludni, de a furcsa zajok, amelyeket hallott, ébren tartották. Az édesanyja szobájából fulladásszerű hangok szivárogtak ki. Az anyjának asztmája van. Egy ideig csak hallgatott, nem tudta eldönteni, nem hallucinál-e félálmában. Végül úrrá lett rajta az aggodalom, és felkelt. Hangtalanul felsétált a lépcsőn, nem akarta felébreszteni az anyját, ha esetleg már alszik. Csodálkozva látta, hogy az édesanyja szobájában ég a villany. Kíváncsi lett. Odalopakodott az ajtóhoz.

„Jól vagy, anyuka?” - és miközben kérdezte, már nyitotta is az ajtót. Az anyja meztelenül feküdt az ágyban, éppen egy cigarettát szívott, amikor belépett a lánya.

Csodálkozva néztek egymásra. 

„Ki van a fürdőszobában?” – kérdezte Eleonóra, és egyre hevesebben dobogott a szíve. Eszébe jutott, hogy egy fekete Audit látott az utcában, amikor hazatért a munkából.

„Lányom, szerintem...”

„Berci?!” – kiáltott fel Eleonóra remegő hangon, elkerekedett szemmel bámulva a csukott fürdőszobaajtót.

Bertalan mozdulatlanul állt a kagyló előtt, és nézte magát a tükörben, amikor meghallotta Eleonóra hangját. Nem válaszolt. Úgy tűnt, órákig tart a csend.

„Lányom, szerintem jobb, ha visszamész a szobádba” – mondta hűvös hangon Emília.

Eleonóra nem hallgatott az anyjára.

„Berci?!” – kiáltott, most már sírva.

Bertalan keresett egy törülközőt, de csak egy kis méretű kéztörlőt talált. Zavarában ezzel takarta el a még félig merev farkát, úgy lépett ki a fürdőszobából. Farkasszemet nézett Eleonórával, aztán Emíliával.

„Anya, ezt nem hiszem el!” – óbégatta Eleonóra.

Bertalan fejében csak egy gondolat járt: „El innen!” Nem nézett sem Eleonórára, sem Emíliára, gyorsan összekapkodta a ruháit, a hallban úgy–ahogy felöltözött, és kirohant a házból. Ki akarta nyitni a kaput, de nem sikerült. Bezárták, a kulcs pedig odabenn...”

Közben hallotta, ahogy Eleonóra hisztérikusan kiabál, és jön utána.

„Berciiiii! Nyalikám! Édes babuskám! Mit tettééél?!”

Bertalan erősen rángatta a zárat, ám az nem engedett. Eleonóra már ott állt a ház ajtajában, nagy hasa ritmikusan löttyent a zokogás ütemére. Hájas testét vonszolva idegesen lépett ki a házból. Az adrenalin hirtelen állati ösztönné változott Bertalanban, egyetlen rugaszkodással kimászott a kapun, és lóhalálában a kocsijához futott.

A Margit-hídon felhívta a főnökét.

„Tamás? Felmondok. Elegem van a vénasszonyokból!”

 

Eleonóra kísértetként állt az utca közepén. Még mindig sírt, akár egy kislány. Lassan visszafordult. Amikor belépett a házba, az anyja zavart tekintettel nézett rá. Eleonóra szemében szikrázott a düh és az utálat. Mérgesen félrelökte az anyját, aki ettől csaknem összeesett.

A szobájába érve remegő kézzel kapcsolta be a laptopját. A dokumentumok között keresgélt.

„Hol vagy már, te nyomorult” – mormogott magában őrülten, miközben egyre csak törölte a könnyeit.

Végre megtalálta az Excel-táblázatot, amit keresett: Checklist_depr volt a dokumentum neve. Ebbe írta bele a tanácsokat, amelyeket a pszichológusa sorolt az egyik konzultációjuk során. Új dokumentumként mentette le, mai dátummal. Végigolvasta, és követte az útmutatást.

1. Hallgass jó zenét! - Feltette Michael Jackson Billie Jean című számát. Zölddel jelölte az egyes pontot.

2. Lélegezz mélyen, meditálj! - Háromszor vett mély levegőt. Viszont nem volt türelme meditálni, ezért világoskékkel jelölte meg a kettes pontot, jelezvén, hogy a feladat felét végezte csak el.

3. Nézz egy jó filmet! - Hát, ehhez sem volt most türelme. Narancssárgával jelölte meg a hármas pontot. Ezzel azt jelezte, hogy nem végezte el a feladatot, de majd elvégzi máskor.

4. Beszélgess a barátaiddal!  - A fejében felsorolta a „barátait”, de meg kellett állapítania, hogy senkivel sem tart kapcsolatot, amióta Bercit ismeri. Senkit sem tudott felhívni. Pirossal jelölte a négyes pontot, ami azt jelentette, hogy lehetetlen kivitelezni.

Közben szólt a zene. „And mother always told me be careful of who you love / And be careful of what you do 'cause the lie becomes the truth.”

5. Velaxin (ha a többi nem segít) - Kinyitotta a gyógyszeres fiókját. Megszállottként kereste a sok tabletta között az antidepresszánst. Megtalálta. Bevette az ajánlott adag dupláját. Zölddel jelölte meg a sort.

 

Aznap este úgy aludt, mintha mi sem történt volna.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.