A magyar pszeudo-nyelv kutatásának rövid története
A közhiedelemmel ellentétben, mely a magyart a finnugor-altáji tengelyen helyezi el, nyelvünk egyik ismert nyelvcsaládhoz sem tartozik. Tudniillik természetét tekintve pszeudo-egzisztenciális, avagy nincselgő.
A nyelvünk nincselgő természetével foglalkozó első tanulmány a tizennyolcadik század második felében készült el. Wätzäs-Nényi Eleonor himaláj-bihari pagodagróf Was zum Teufel ist das? című, 1789-es publikáció-eposzában korszakalkotó felfedezéseket tett volna a magyar nyelvvel kapcsolatban, ha az év nagy eseményei le nem söprik kiadási terveit a történelem eszkaláltan eszkabálódó színpadáról. Mint az köztudomású, ebben az évben rohamozták meg először bázdzset turisták a versailles-i kastélyt, ami így a fapados migációk – deákul; rianariánus – érájának (1789–2019) kezdetét jelentette, így költségvetés-korrekciós célból az év folyamán más már nem történt.
Szerencsénkre néhány évvel később mégis felfedezés tárgyává lett a manuszkriptum. A tanulmány egyetlen ismert darabját bizonyos Laczy Jenőné Ydta Piroska találta meg egy tokányvölgyi malackeltető alatt, ahol is az pujalajtorjaként szolgált. Piri néni elmesélése alapján meglehetősen silány színvonalon.
Bár a gróf munkássága kiemelkedően fontos, egy halála után 150 évvel felbukkant pletyka szerint salierista volt, így azonnali hatállyal diszkreditációs pellengérre került. E sorok írója természetesen tartja magát a kanonizációs paradigmához, így a továbbiakban ignoráljuk a gróf kutatásait, mindazonáltal úgy érezzük, ezért cserébe legalább egy levelező tagság járna, vagy valami.
Visszatérve nyelvünkhöz, helyesebb ízlésű kutatók a gróf halála után feltárták, hogy a magyar nyelv kialakulása az etelközi kripto-kalumniális bolygóegyüttállás idejéhez köthető. A korabeli szittyo-onogur törzsek ekkor léptek először kontaktusba indoeurópai nyelv-felhasználókkal. A kulturális eltérés előbb sokkoló volt ugyan, de törzseink mégis hamar átvették – noha kezdetben ironikus, viccelődő hangvétellel/adással – az indoeurópai szokást, melynek keretében a respiratorikus szisztéma segítségével légnyomás-differenciát idéznek elő a táplálkozó szervrendszer iniciális egységének szférájában, mi több ezt véletlenszerű frekvenciával alterálják a frontális üregben elhelyezkedő tonális izomcsomó rángatásával. Bár az így létrehozott delta-légnyomásminták csak távolról emlékeztettek az indoeurópai valós nyelvekre, az évszázadok során mégis beágyazódott a nemzetközi köztudatba az a fals nézet, hogy a magyar egy valódi nyelv.
Az ősmagyar törzsek a fent leírt mém átvételével egyidőben megismerkedtek az írott nyelviséggel is, ami szintén ámulattal töltötte el őket. Ezért már Levédiában elkezdtek véletlenszerű vonalakat karistolni faágakba és más elérhető felületekre az akkoriban divatos nordikus rúnákat imitálva. Az ezredforduló környékén pápai követek gyanút fogtak azonban. A kiátkozást és az azzal járó szervezett, martiális lélekmentést megelőzendő egyes szemfüles ómagyarok latin betűket és azokhoz hasonló karaktereket egymás mögé pakolva kezdték el felváltani az addig használt véletlenszerű vonalakat. Ez a váltás szervezetlensége és pánikszerű kivitelezése okán meglehetősen igénytelenre sikeredett, de arra elegendő volt, hogy a gyanút néhány évszázadra elterelje. Természetesen az inkonzisztens és fundamentálisan abszurd szóhosszok, bármiféle mintát nélkülöző karakterismétlődések bármely amatőr kódfejtő számára egyértelművé teszik, hogy nem egy valós írásrendszerrel van dolguk. Bár ezen a ponton evidens, de talán mégis szükséges megjegyezni, hogy az illineáris B írásrendszer mögött is magukat szórakoztató ősmagyarok álltak.
A tizenkilencedik század elejéig nem is történtek változások a magyar álnyelv használatában. Validnak tekinthető az a következtetés azonban, hogy a megvetett pagodagróf munkásságára adott közvelten reakció volt Kazinczy nyelvtettető tevékenysége. Majd 1825-ben, megelégelve nevének leírhatatlanságát egy meg-nem-nevezhető arisztokrata barmainak egy évi jövetelmét ajánlotta fel egy, a nyelv tettetését felügyelő szervezet felállítására.
A magyar álnyelv rehabilitációjának a Nemzetközi Telepatikus Szövetség megalapítása adott végül lendületet. A szervezetet ugyanis gyógyszer-távértékesítők hozták létre, akik furcsálták a magyarok tömeges jelentkezési kérelmét, és ez végül a Papertown Chronicles riporterének figyelmét is felkeltette. A nagy leleplező cikk, miszerint a magyarok valójában telepaták és nem is beszélnek, egészen pontosan 1997-ben jelent meg.
A mindenkor is kompetens Királyi Külügy azonnal tiltakozott a becsmérlő megállapítás ellen. Igaz, ezt azért tették, mert nem értették a különbséget a pszicho- és tele- között. Igazság szerint többségük a pata fonémasort is csak zoológiai kontextusban tudta értelmezni. Ironikus módon a protestáló nyilatkozat szerzőjét, bizonyos Posth-Komchy Adalbertet nem sokkal később diagnosztizálták az említett – nem zoológiai – pátiával.
A felvázolt tények fényében nem is pazarolnánk tovább a pixeleket, az egyéb részleteket alkalmas időpontban transzferáljuk.
A nyitókép a Codex Seraphinianus egyik ábrája.
