A háború arca

A bombának emberarca volt. Először nem ismerte fel. Mereven, mozdulatlanul nézte, még a lélegzetét is visszatartotta. Tudta, hogy elég egy moccanás, a levegő legkisebb rezdülése, és robban. Hogy ő szabadítaná mindezt a világra, az nem igazán érdekelte, csak a saját halála izgatta. Nemrégiben nyerte vissza az eszméletét, és először azt hitte, hogy álmodik, mikor megpillantotta maga felett az arcot, amelyet oly jól ismert. A saját arca volt, és nem a Vezéré, nem annak az egyetlen embernek az arca, akit a magáén kívül még álmában is felismert volna, hiszen ezt látta úton-útfélen, óriásplakátokon a városokban, előre beállított kezdőképernyőként otthon, és odakint a csillagos ég elé vetítve. Már rég nem tűnt fel sem a Jupiter, sem a Szíriusz, sem az Esthajnalcsillag az éjszakai égbolton. Csak a Vezér... csak a Vezér.

De őt mindez annyira nem zavarta, különösen most, hogy a bomba az ő arcává vált. Az atombombáé, amit a többieknek, a társainak az ellenségre kellett volna küldeni, de ami most visszatért, és őt is elpusztítaná. És el is fogja, ez egyre inkább a meggyőződésévé vált, ugyanakkor legbelül érezte, hogy van még valamennyi ideje ebben a saját magára erőszakolt, összeszorított mozdulatlanságban.

– Én erőszakoltam magamra? – kérdezte magától. – Nem az ellenség?

– Nem, kisbarátom, ez te voltál – válaszolt saját magának. – Te voltál az, aki meglátta a visszavonulókat a távolból, a menekülő ellenséget, és mintegy heccből utánuk lőttél egy rakétát.

– No, igen, tényleg én voltam, de mintha valaki más...

– Ne próbáld letagadni! Te voltál, láttam én is.

Így beszélgetett magával. Pedig tényleg valószerűtlennek tűnt, főleg az eszméletvesztése után, hogy mi is történt előtte. Hogy a rakétát tényleg kilőtte, gondosan megválasztva a gombot, hogy ne a nukleáris töltetűt küldje az ellenség hátába. Nem, ő nem akart az atommal játszani... De jó ötletnek tűnt odapörkölni a menekülőknek. Hogy a Vezér pont akkor lőtte ki az atomot, ezt nem tudhatta.

Még valamiféle robbanásra emlékezett, s utána sötét. Mikor magához tért, először azt észlelte, hogy nem tud mozdulni. Hogy az amúgy is omladozó ház, ahol megbújt, őrá szakadt, valószínűleg azért, mert észrevették, és visszalőttek rá. És ő beszorult néhány lezuhant tégla és deszka közé, és nem tud mozdulni. De jobb is, ha nem mozdul, mert akkor robban a bomba.

A bomba, ami tulajdonképpen egy drón, és tőlünk lopták. Mert különben miért az én arcomat lebegtetné előttem, vigyorogva? Lekódolták a képemet. Vagy csak a bomba mesterséges intelligenciája vetíti elém... De miért nem a Vezérét, vagy az ő vezérükét? Vagy az egész csak lázálom, illúzió?

Nem tudta eldönteni. A családjára gondolt, arra, hogy milyen régen nem látta őket,  legalább három éve. Nem, inkább négy. Mióta tart ez a háború? A hólyagja közben feszülni kezdett, előbb-utóbb ki kellene kászálódnia innét, de akkor robban... Úgy állították be. Levegő-levegő bomba, tulajdonképpen láthatatlan gázokból áll össze, melyeknek szélén az elektronok iszonyú sebességgel forognak, száguldanak, így tartják meg a belül lévők a konzisztenciájukat, így választódnak el az őket körülölelő levegőtől. Ez az egyik legújabb változat, alig esett át a kísérleti stádiumon, ezért is érthetetlen, hogyan került azok kezébe. Az ellenségébe. Lekódolták... Másképp nem lehetett.

Tükörkép... A pillanatnyi lelkiállapotomat tükrözi vissza.

Néhány másodpercre megint hazagondolt, látta magát civil ruhában a házában, a puszta falak között, ahol úgy élt, annyira kedvetlenül, mint a többi ember, akiket elláttak. Így is nevezték őket: Ellátottak.

A robotok mindent megtermeltek, amire szükségük volt, ételt, energiát. Nem fáztak és nem éheztek. Csak a lelkük éhezett. Az üres, szürke falakon semmi nem volt, a régi ócskaságokat, a festményeket és a könyveket és a nagy, egész falakat betöltő képernyőket réges-régen bezúzták már. Dolgozniuk sem kellett, a hosszú évtizedeken át nézett szappanoperák pedig veszélyesek voltak. Olyan világokat mutattak bennük, de olyanokat...

A lábamat biztosan nem tudom kihúzni, gondolta, de talán a kezemet... talán sikerül. De ez az átkozott itt lebeg felettem. Ha sikerülne... ha sikerülne...

Tudta, hogy akkor sem lenne sok ideje, egy szemvillanás alatt kellene megnyomnia a drónbeszívón a gombot. Ha nem elég gyors, akkor a mozgástól a konzisztencia berobban. Vajon mekkora a hatótávolsága? Vajon eléri az otthoniakat is? Attól függ, merre fújja a szél. Attól függ.

Szóval, milyen világok voltak? Semmiképpen sem szürkék. Azokban a világokban a gazdagok színes ruhákban jártak, mindegyik más színűben. És gyönyörű autókon száguldoztak a kivilágított, neonfényes utcákon, és gyönyörű nőkkel szeretkeztek színes pamlagon, hogy az aktus után fejest ugorjanak a fürdőmedencéjükbe a kertben. A mi világunkban se kert, se fürdőmedence. Meleg víz hetente kétszer folyik a csapból, sziréna jelzi, hogy mikor. Ha valaki zuhanyozni akar, mert csak zuhany van, akkor nem léphet ki a házból, mert soha nem tudhatja, mikor fog megszólalni a sziréna. Negyedórán át jön a meleg víz, utána megint elzárják. És az utóbbi időben ezért is, meg az unalom miatt az emberek lázadozni kezdtek.

Utóbbi időben? Nem tudta megmondani, mikor történt mindez. Csak azt tudta, hogy ezért találták ki nekik a háborút. Hogy ne lázadjanak, és főleg ne unatkozzanak. Mert az unalom ártó gondolatokat szül. Nekik persze nem ezt mondták, hanem azt, hogy az ellenség kezdte, nekik a hont kell megvédeniük. Újból üzembe helyezték a nagyméretű képernyőket a lakásokban, és azokon mutatták be az ellenség förtelmes mészárlását. Hogy miképpen ölnek csecsemőket és öregeket, hogyan erőszakolják meg a nőket és...

Mi van, ha magam alá eresztem? Attól nem robbanhat fel... vagy mégis?

Egyre jobban gyötörte a vizelési inger. Egy rövid időre azonban még képes volt másra gondolni.

Néhányan azt is tudni véltük, hogy nem mindenki lakik szürke és lapos tetejű házakban. Hogy a gyönyörű nőkről és gazdag szeretőikről hajdanán látott mesék igazak lehetnek. Hogy azok most is élnek valahol a távoli hegyek mögött egy másik világban.

És akkor ránk miért van szükség, tette fel a kérdést saját magának. Minek kellünk mi, miért tartanak bennünket életben a robotok segítségével? Miért kell nekünk még egy háborút is kitalálni, hogy ne unatkozzunk? Hiszen egyszerűen el is pusztíthattak volna minket.

Talán kísérleti nyulak vagyunk. Talán azért. Most mintha megint énje másik fele válaszolt volna. A saját képe közben lassan elenyészett felette, pedig időközben sötétedni kezdett. A csillagok is megjelentek...

Hogyhogy nem a Vezér képe van az égbolton? Nem értette, de valamiféle különös boldogság járta át a lelkét, egy olyan érzés, amit talán gyerekkorában érzett utoljára.

Emlékezett rá, a mezőn futott, a teste könnyű volt, szinte lebegett a föld felett, és úgy érezte, örökké tudna szaladni.

Felállt, lesimította a ruháját, végigtapogatta építési törmeléktől megszabadított végtagjait, s maga is csodálkozott azon, miért feküdt ott a sarokban ilyen sokáig. A bombát nem látta, és könnyített is magán, s amint a szürkületben körülnézett, egy távoli folyó szalagját pillantotta meg, s mintha a partján meztelen lányok táncoltak volna a szélben. Oda kell mennem, döntötte el magában, és futni kezdett, úgy, ahogy egykor. A robbanást nem is hallotta.