– Tudnál kölcsönadni egy kis pénzt? Már megint nem fizették ki a gázsimat.

Bandi alulról néz rám, nagy szemeit segélykérően kancsalítja, mint azok a kutyák, amik kaját koldulnak. Nem lehet neki ellenállni. Főleg, így, mikor szemtől szemben állunk egymással. Mert más, ha csak mobilon. – Itt egy tízes. Momentán nincsen több.

– Ez is nagy segítség – állapítja meg. – Tudod, a filmtől is ígértek, meg a színházból is.

Bólintok. Ismerős a szöveg. Ha nem lettünk volna barátok... De azok voltunk. Jó negyven évvel ezelőtt.

 

Labdával feküdtem, és labdával keltem. A labda volt a mindenem. Persze nemcsak nekem, hanem az össze gyereknek itt, a külvárosban. Rúgtuk hazafelé a poros utcákon, rúgtuk az osztályban, az iskolaudvaron, a házak között, rúgtuk mindenütt. Ha nem volt labdánk, akkor kavicsot, vadgesztenyét, mindent, ami gurult. Bőrlabdánk természetesen nem volt, csak gumi. De a gumilasztival érdekes volt a focizás, mert a fehérpöttyös piros öntörvényűen viselkedett a levegőben. Ha akart, jobbra ment, ha úgy tartotta úri kedve, akkor balra. Nem én voltam a legjobb a fociban, de a szenvedélyem sokszor segített, hogy mégis úgy tűnjek, nekem is engedelmeskedik a játékszer. Legszívesebben azt írtam volna, bőr, de az akkoriban még nagy kincsnek számított. Ha jól emlékszem, az első ilyet a tizenötödik születésnapomra kaptam unokanővérem akkori férjétől. Az akkori férj író volt, dadogott, és talán éppen ezért fertelmesen hosszú, végeérhetetlen mondatokban fejezte ki magát. Nekem ez nagyon tetszett, mert mikor még nem indult el a labda iránti rajongásom, akkor én is író akartam lenni.

Viszont nem erről akartam fecsegni nektek. Hanem arról, hogy az általánosban ott volt Bandi, aki már akkor kilógott közülünk. Úgy zsonglőrködött a labdával, akár Pelé a grépfrúttal abban az oktatófilmben, amit a magyar tévé is bemutatott. Akkor még nem tudtam, hogy Pelé itthoni népszerűsége sokat köszönhetett annak, hogy brazil volt, annak is a feketébb fajtájából, ráadásul szegény családból származott, így az elvtársaknak nem volt ellenükre, hogy bálványt faragjanak belőle.

Bandi is csóró volt, egyszoba-konyhában laktak, két kisebb tesójával egyedül nevelte őket az anyja. A földszintes lakás szobája talán ha tizenhat négyzetméter lehetett, abban aludtak négyen. Mindegyiknek jutott négy négyzetméter. Hogy az apjával mi történt, hová tűnt, arról Bandi soha nem beszélt. Csak évtizedekkel később...

A csóróságról meg nem lehetett beszélni. Illetve úgy igen, hogy azok, ott a kapitalizmusban, ott aztán elnyomják a népet, hát még ha fekete, ugye, akkor aztán annál inkább. De nálunk, a mi szép szocializmusunkban ilyen nem létezhet, nálunk nincsenek szegények, nincsenek cselédlakásban élők.

– Ezek szerint mi nem is létezünk – mondta egyszer nekem fanyarul mosolyogva Bandi, de édesanyja meghallotta:

– Ma senki sem éhezik, ezt azért ne felejtsétek el! Nagy a szátok...!

Éva néni csontos, sovány asszony volt, rendkívül szépen ejtette ki a szavakat. Talán ezért is lett a fia színész. Pedig focistának tehetségesebb volt... vagy legalább annyira tehetséges.

A dolog úgy történt, hogy egyszer megjelent egy bőrzakós ürge a házak között, ahol a gumilabdát kergettük. És másnap is eljött, és harmadnap is. Szép májusi idő volt, a füvet nem nyírták rendszeresen akkoriban, időnként térdig érő pitypangban rohangásztunk, máshol meg már letapostuk, például a kapu közelében, így annak, aki odáig átverekedte magát a védőkön és a kutyatejek virágzó tömkelegén át, már csak be kellett suhintania a lasztit a kapuba, aminek két szélét többnyire tornazsákok vagy iskolatáskák jelezték. Lehetőleg laposan, mert a félmagas és kapufa közeli lövések komoly vitákat gerjeszthettek.

Az ürge gyanús volt, először azt hittük, béemes, és ezt a gyanúnkat megerősítette, hogy a harmadik napon Bandit magához intette. Vállára tette a kezét, sugdosott valamit a fülébe. El nem tudtuk képzelni, hogy mit. Bandi viszont szó nélkül felkapta a földről a cuccát, intett nekünk, és elballagott ezzel a gyanús pofával.

– Meghívtak az Újpestbe focizni – mondta nekünk másnap kicsit szégyenlős mosollyal, de aztán mindjárt elfordult tőlünk. – Ne örüljetek – morogta a válla fölött hátrafelé –, ez még nem jelent semmit. Meg különben is: én mindig a Fradinak szurkoltam.

Itthon amúgy leáldozóban volt a focistáknak, annak ellenére, hogy még mindig kiemelt jövedelmeket kaptak. Mindenki tudta, hogy csak papíron amatőrök, nem kell egy percet sem dolgozniuk a gyárban, ahová csak a fizetésükért mentek be, de talán éppen ezért is mind jobban szidták őket, főleg az újságokban. Hogy nem elég, hogy nem dolgoznak, de nem is teljesítenek. Hogy a Császárnak is kikopott már a csípője a sok álldogálásban a pályán, hogy csak itthon jók, külföldön mindenütt megverik őket.

Ez utóbbi természetesen nem volt igaz, hiszen az angliai vébére én is emlékeztem, meg arra is – igaz, roppant halványan és inkább csak a felnőttek elmondásából –, hogy Tokióban aranyérmet nyert a csapat, a döntőben négy-egyre verve a bulgárokat. De akárhogy brillíroztak a maiak, akármilyen sikereket hoztak össze, az öregek mindig csak Puskásékat emlegették. Nyilvánosan nem, csupán egymás között, baráti beszélgetésekben.

Gyerekként nem értettem, hová ez a nagy fene nosztalgia, hiszen Puskás Lajos a Vasasban szórta a gólokat Farkas János mellett. Általában Farkas rúgta a legtöbb gólt, és utána következett Puskás. És mivel nagymamám a Vasasnak szurkolt, én is Vasas-drukker lettem. Persze nagyi ezt csak úgy mondta, a fenét sem érdekelte a futball. A lényeg, hogy elképzelésem sem volt arról, miért sóhajtoznak, mikor Puskásról beszélnek. Menjenek ki a Fáy utcába, ott megnézhetik, gondoltam, és hamar elfelejtettem az egészet. Sokkal inkább csodálattal töltött el Bandi játéka a házak közötti füves területen, amit nem lehetett már grundnak hívni, de valami hasonló szerepet töltött be, mint a Pál utcai fiúkban annakidején, azzal a különbséggel, hogy a házak lakói időnként idegesek lettek, ha betörtük a lasztival a földszinti ablakokat. Késő tavasszal már jobb volt a helyzet, mert gyakrabban felejtették nyitva az ablakokat. Ilyenkor legfeljebb nem akarták visszaadni a labdát, ha besuhant a nappalijukba, de az ilyesmi ritka volt, mint a fehér holló.

Egyszóval, hiába szidták a focistákat, azért mi csodáltuk őket, és elégedetten csettintgettünk, ha egyik-másik magyart meghívták a világválogatottba is.

Banditól később elsodort az élet, ő szakközépbe ment az általános után, én meg máshová. Csak néha jutott eszembe, vajon mikor ír róla az újság, vagy mikor jelenik meg lila-fehér mezben a tévében. És amikor leérettségiztem, és még mindig nem volt róla semmi hír, már nem is jutott eszembe. Csak néha-néha álmodtam róla, és mindig ugyanazt. Az álom arról szólt, hogy megyek hozzájuk, a szoba-konyhás lakásukba, és hívom focizni, de ő nem jön... Vagy csak megbeszéljük, hogy kimegyünk az Izzó pályára, és én várok, ő meg nem jön.

Később az álmok is elmaradtak, megnősültem, gyerekeim lettek. Már nem is tudom, honnan értesültem róla, hogy színész lett, és valami lepukkant helyen játszik a belvárosban. Ott, az előadás után, egy sör mellett mesélte el az élete történetét.

– Tudod, rengeteg minden van – kezdte, miután megölelt, és arcán megjelent az a csibészes mosoly, amit annyira jól ismertem, és amit leggyakrabban akkor láttam rajta, amikor megszerezte a labdát, és elkezdte vele játszani azokat az utánozhatatlan trükkjeit, amit az ellenfél gyakorlatilag követni sem bírt, mert ő nem az ellenféllel játszott akkor, hanem a gumilasztival, azt varázsolta egyik lábáról a másikra, a válláról a fejére, onnan a sarkára, és vissza, az egész olyan volt, mint egy nagyzenekarra írt szimfónia, olyan volt, mint egy fél brazil csapat egyszerre, akár egy Pelé és egy Neymar összegyúrva, s a többiek hiába szentségeltek és köpködtek, hogy add már ide, és hagyd már abba, mert ő nem, csak hajtotta valami, száguldott a labdával le s föl a pályán, míg egyszer valaki fel nem rúgta. Akkor felállt, szó nélkül leporolta a nadrágját, és némán otthagyott minket. Hetekig nem jött...

Egyszóval ezt a mosolyt láttam újból az arcán, de a mosoly alatt új redők jelentek meg, árkok, melyek korábban nem voltak.

– Mindenkivel rengeteg minden van – feleltem. Egy-két percig csak néztük egymást. Meg röhögtünk is persze. Hogy egyszer a csúzlival. Meg a légpuskával. Ilyeneken.

– Emlékszel, mikor egyszer hetekig felénk sem néztél? Még a suliból is szó nélkül mentél el, kicsöngetés után azonnal rohantál lefelé, kettesével szedve a lépcsőket, hogy senki ne érhessen utol.

– Nem akartam veletek beszélni. Akkor már meghívtak a Dózsába.

– És? Miért nem hallottunk felőled?

– Hosszú – legyintett. – És most itt van ő is – és átölelt egy nőt maga mellett. Jut eszembe, a nőről meg is feledkeztem. Magas volt, és csinos. És odavolt Bandiért, ezt mindjárt láttam.

– Szerintem ő is kíváncsi – jegyeztem meg, a nő felé biccentve. – Be sem mutattad.

– Évának hívják – felelte Bandi.

– Mint az anyukádat?

– Én már csak az Évákra esküszöm – válaszolta, és nevetett.

Azt hittem, nem lesz ebből beszélgetés a múltról. De aztán mégis. A nő, akit Évának hívtak, kiment egy percre, és akkor Bandi belevágott.

– A baj a politikai nézeteimmel volt. Ha a Fradiba megyek, talán másképpen alakul minden.

Belekortyolt a sörébe, és elnézett valahová messzire, a hátam mögé.

– Már az első napon Puskásról meséltem nekik, a visszahúzós cseléről az angolok ellen, és amikor rám pisszegtek, akkor meg Guttmanról, és hogy patkányokat akasztott a vezetők ablaka elé Párizsban, mikor nekik, az olimpiára kijutottaknak ócska garniszállóban kellett hálniuk, míg amazok dőzsöltek.

– És ezért...?

– Folyamatosan reakciós figurákat húztam elő az emléktáramból.

– Honnan tudtad ezeket? Akkoriban suttogva sem illett beszélni Guttmann Béláról meg Puskás Öcsiről. Én is azt hittem, hogy a Puskás az a Lajos, a Vasasban.

– Apámtól. Apám néhányszor – bár egyre ritkábban –, meglátogatott bennünket. Főleg, karácsonykor, tudod, szépségem – fordult Évához, aki időközben visszatért. – És apám utálta a rendszert. A komcsikat. És mindig a régi nagyokról fecsegett. Én meg továbbmondtam a többieknek edzésen. Hogy mint mondott a Bolond Moszkvában, amikor az ő góljával győztünk a ruszkik ellen.

– Mit mondott? – kérdeztem.

– Te sem tudod, mi? – Bandi most majdnem olyan volt, mint régen. Szemei kifényesedtek, arcán megfeszült a bőr, kivillantak még mindig egészséges fogai. Csak pont középen, a felső metszők között tátongott egy ronda lyuk.

– Be kéne tömetni – mutattam a lyukra, mire ő elkomorodott.

– Nem ez a lényeg – mondta elsötétülő képpel. – A Rongylábúról beszéltünk, és te holmi lyukas fogakról fecsegsz! Pedig az sokkal érdekesebb, hogy mit kiabált a Bolond a meccs után!

– Úgyis elmondod – feleltem rezignáltan. Kicsit untam a focis történeteket.

– Azt üvöltette teli torokból, hogy most legyőztük a kommunizmust!

– Tényleg – rémlett fel valami a múlt ködéből. – Mintha olvastam volna erről a minap. Két hétig nem engedte utána haza a KGB. De aztán mégis.

– Na, látod! Ilyenekről nem lehetett dumálni akkoriban.

– Én is innék valamit – nyöszörgött ez az új Éva, akinek eddig a hangját sem hallottuk.

– Menj, és kérj magadnak valamit. Itt a pénz – mordult rá Bandi.

– És ezért nem lettél híres futballista?

– Nem. Nem ezért. Apám kórházba került, azért.

– Mert apád kórházba került? Ez hogyan függ össze?

– Mindjárt meglátod. Csak kérek én is még egy sört. Te nem iszol?

Nemet intettem. Lassan derülnek ki a dolgok, gondoltam. Talán reggelig is várnom kell itt rá, hogy kinyögje.

Kerthelységben ültünk, a pulthoz kellett elténferegni annak, aki akart valamit. Így, míg ők sorban álltak, én nyugodtan nézelődhettem. És akkor mindjárt feltűnt nekem a két bőrkabátos. Bandit nézték, tanakodtak, majd megint őt nézték. Aztán hozzám léptek.

– Magával beszélgetett a művész úr? – kérdezte az alacsonyabbik.

– Miért, kik maguk? – kérdeztem vissza.

– Rendőrség – válaszolta a magasabbik, és egy igazolványt tolt az orrom alá. – Azt hiszem, most magunkkal kell vinnünk őt.

– Mit követett el? – hüledeztem.

– Lehet, hogy semmit. Csak volt egy feljelentés ellene, évekkel ezelőtt. Ezt kell tisztáznunk. – Ezt megint a kisebbik pofa mondta, és Bandi felé intett a fejével. Ő éppen megfordult, a sör a kezében volt, és amint megpillantotta a két bőrkabátot, láttam, megremeg. Félő volt, hogy kiönti a sört. Vagy elejti. Aztán csak megemberelte magát.

– Művész úr – mondta a magasabbik nyominger, mikor Bandi odaért az asztalunkhoz. – Művész úr, be kell vinnünk magát a kapitányságra. Egy régi ügy miatt. Emlékszik, mikor engedély nélkül jött el B-ből?

– Emlékszem – bólintott Bandi. – Négy napra ítéltek, mert nem fizettem be a bírságot.

– Közúti szabálysértés miatt – tette hozzá a bőrkabát.

– Szeretném, ha megvárnák, míg elmesélem a történetemet a barátomnak. Egy másik történetet. Nem a szabálysértést.

A két nyomozó tanácstalanul nézett egymásra. Bandi pedig olyan rezzenéstelen arccal ült le a helyére, akár egy kőszobor. Nem is szobor, inkább olyan, mint Bogart a Casablancában. Amilyen Woody Allan is szeretett volna lenni.

– Ha rövid – mondta végül a kisebbik zsaru. – Tíz perc elég lesz?

– Elég – bólintott Bandi.

– Addig mi is kérünk valamit – mondta a magasabbik.

– Én meg szólok a sofőrnek, hogy tíz perc múlva indulunk – tette hozzá az alacsonyabb rendőr.

– Miért keresnek téged? – kérdezte ijedten a nő, akit Évának hívtak.

– Hallottad. Közúti szabálysértés miatt. De előtte még mindenképpen el kell mesélnem Csabának, hogy miért nem lettem híres futballista – és rám mutatott.

– Jó, jó, de aztán mi lesz? – nyugtalankodott a nő.

– Mi lenne? Bevisznek, aztán kiengednek. Régi ügy, és elavult. Csak egy félreértés – mondta Bandi, de a keze ujjaival idegesen dobolt az asztalon. – Hallgass már el! Kérlek – tette hozzá.

– Na szóval, igyekszem rövidre fogni, hogy az urak elvihessenek végre. Otthon ültünk, mikor Árky néni átjött a szomszédból, mert csak neki volt telefonja, hogy menjünk azonnal, mert nagy baj van. A János kórházból hívtak, ott feküdt az apám, aki amúgy az Alföldön élt egyedül, egy Pest közeli kis faluban. És nem mondták meg, mi a baj. Csak azt, hogy siessünk. Néhány nap múlva az edzőnk behívatott a szobájába, ahol még két másik ember ült, öltönyben. Szemmel láthatóan idegesek voltak, vadul cigarettáztak, és a nyakkendőjüket igazgatták.

– Te vagy Komáromy András? – kérdezte az egyik.

Bólintottam.

– Holnaptól nem játszhatsz a Dózsában – mondta a másik, és odanyújtotta az igazolásomat. A könyvecskét, amibe beírták, hogy már nem vagyok újpesti sportoló.

– És miért nem?

Gondolhatod, hogy én is ez kérdeztem.

– Apád megtámadott egy szovjet katonát – mondta az első elvtárs. – Az ilyen fasiszta elemek fiai itt nem kívánatosak. A Belügyminisztérium csapatában! Álljon meg a világ! Végeztem.

– Tényleg megtámadta? – kérdeztem.

– A fenét – mondta Bandi. De már jönnek is a fiúk – és felállt.

– Mennem kell. A végét majd megtudod legközelebb.

A nő, akit Évának hívtak, sikkantott egy aprót.

Bandit az újpesti rendőrkapitányságra vitték. Hogy miért pont oda, ezt nem tudtam kitalálni, de a nyomozók készségesek voltak, még azt is megengedték, hogy odakint várjunk, amíg ők Bandit kérdezgetik. Már benne voltunk az éjszakában, amikor kiderült, hogy tényleg csak félreértés, de a művész urat most mégis rabosítani kell egy napra a Gyorskocsi utcában. Majd ma este – mondták hajnal felé –, ma este biztosan kiengedik. Mit tehettem volna? Taxit hívtam, és hazavittem a nőt, akit Évának hívtak, majd én is hazamentem.

És Bandit tényleg kiengedték másnap. Tudtunk beszélni is mobilon.

– Még nem mondtad el, mi történt apáddal – mondtam, amikor elmesélte kalandjait a Gyorskocsi utcában. Hogy egy zsebes mellé tették, aki egész nap dumált neki. Szemernyit sem tudott aludni. Viszont háromfogásos ebédet kapott. Úgy érezte magát, mint abban a régi magyar filmben, amikor Rákosi börtönében megjavul az ellátás.

– Most nem tudom elmondani, mert mindjárt lemerül a telóm – válaszolta. De megnézheted egy régi újságban. 1973 december 17. Na cső, majd hívlak.

Türelmetlen voltam. Abban az időben – jó tíz-tizenöt éve lehetett –, még nem volt Arcanum, vagy én nem tudtam róla. Így hát felmentem a Széchenyi Könyvtárba, és kikerestem a napot. A december tizenhetedikét. És meg is találtam. Azt írta a lap, hogy egy szovjet katona P. községben élelmet kért egy ott élő embertől, akit K. Andrásnak hívtak. És ez az András rátámadott a kiskatonára, meg akarta őt gyilkolni. Ám az ügyesebb volt, és elhárította a támadást. Az esetet az ügyészség vizsgálja.

Szűkszavú híradás volt. Gyorsan a végére értem, és éppen távozni akartam, amikor megpillantottam Bandit az olvasóterem egyik székén. Úgy tett, mint aki nem lát engem. Belemélyedt egy újságba.

Mikor melléléptem, viszont azonnal felpattant.

– Gyere le a büfébe – invitált. – Ott nyugodtabban beszélgethetünk.

– Mindjárt észrevettelek – mondta, amikor leültünk. – És látom a lapot is megtaláltad.

– Csak a Nemzet írt róla – feleltem.

– Később már a Népszabi is. Akkor még nem merték megírni – és előhúzott egy fényképet. A kép az apját ábrázolta. A homloka olyan volt, mint akire ráment egy úthenger. Vagy ráejtettek egy öttonnás tangóharmonikát.

– Ez meg mitől van? – kérdeztem.

– Belevágott a Szása. Apám saját kisbaltájával. De a fater túlélte a támadást. Tettek neki a homlokába egy ilyen pléhizét...lemezt. Csak a hideg teleket és a forró nyarakat rühellte ezek után.

– Nem ő volt a támadó?

– Mondom, hogy a Szása volt! Fater megvendégelte, adott neki szalonnát meg kolbászt, mire a gyerek megkérdezte, hogy alhat-e ott, nála. Apám nem kérdezett semmit, sejtette, hogy szökött katona. És azt is, hogy szinte biztos, hogy megtalálják. És agyonlövik azonnal. Megesett rajta a szíve, és mutatta, hogy a szomszéd szobában megalhat. És akkor az éjszaka közepén, belevágott a baltával. Aztán meg szépen kirabolta.

– És neked meg azt mondták, hogy apád volt a támadó?

– Azt. És meg sem tudtam kérdezni tőle, hogy mi az igazság. Kómában feküdt a Jánosban. Persze nem segített a rajongásom sem Czibor és Puskás iránt, Guttmannról nem is beszélve. Ezért nem lettem világhírű futballista. Világhírű színész meg azért nem, mert ugyan évekig játszottam mindenféle epizódszerepeket, de egy szép napon elhagytam az akkori feleségemet, a kéglivel együtt természetesen. Az erdőben laktam három évig a Hármashatár-hegy oldalában egy sátorban. Ezért nem találtak meg évekig a tegnapelőtti zsernyákok. Most már mindent tudsz. Hozzám vághatnál egy tízest, mert még nem fizették ki a gázsimat. Pedig három filmben is játszom. Elvinném Évát erre meg arra. És barátok is voltunk.

– Igen – mondtam. – Egykor barátok voltunk – tettem hozzá, mert fájt a tízes. De a békesség kedvéért ezt is mondtam: – Még most is. Nemcsak negyven évvel ezelőtt.