Egyszer fürdőruhában is megfigyelhette a lányt, majd alig pár hét múlva meggypiros kismamaruha volt rajta piros vászoncipővel, hajában piros lepkecsat. Az egész szinte kínosan harmonikusnak tűnt. „Ó – sóhajtott fel Myrten úr –, ki tehette, hisz sose láttalak férfival. Akár a kettőnk gyermeke is lehetne…, milyen szép is volna!” – tűnődött tovább a férfi, akinek sosem volt gyermeke, ki tudja, melyikük hibájából.

Amikor aztán azon a napon a városon  áthaladva hirtelen megérezte a kocsi karosszériáján a csattanást, s látta a szélvédőre felcsapódó vércseppeket, leállította a motort, a kormányra hajtotta a fejét, s mint négy gyermekének születése után, várta, várta a sírást, hogy felsírjon a kerekei alatt az a gyerek, hogy ne hallgasson, hanem sírjon, üvöltsön a fájdalomtól, s amikor már eltelt annyi idő, amennyi után már az orvos sem rázza tovább fejjel lefelé a csendben maradó csecsemőt, tudta, hogy vége, mind a négy gyermeke halva született.

A lány odáig merészkedett a nő győzködésében, hogy egy idő után szinte úgy érezte, magáért harcol, ő az a gyerek, s ő költözhet össze a nővel, ha érveivel végül sikerül célt érnie. Mondandója meggyőzőerejét főképp saját tapasztalataira építette, rendszeresen kiemelte, hogy neki is mennyire elviselhetetlen fájdalmat jelentett az anyjától való távollét, a feleslegesség, eltaszítottság érzése éveken át.

Szerettem a vér ízét a számban, és azt sem bántam, ha monokli van a szemem alatt. Ismertem a ritmusát, a vörös után kék lett, majd lila, végül fekete. Esténként, a bunyó után az egész testem fájt, és tele voltam véraláfutásokkal, a lányokat azonban ez nem zavarta.

Diana szerint igen, de hát Diana az erdők szelleme, különben a mi estünkben (ebben a földi létben), egy hús-vér fiú, zenész, több hangszeren játszik, saját számokat, szövegekkel, és múltját nézve ős punk – egyébként egy jóságos, különös figura, egy örök fiú, mint már mondtam, aki felmegy, felkerékpározik a hegyekbe (természetes közegébe gitárjával, és a fáknak, lényeknek játszik,… de most nem róla beszélünk.

A szemetes elé állt. Úgy gondolta, hogy a kellő távolságot meghagyta az ugrásra. Becsukta a szemét, elkezdte végiggondolni az életét. Feleségével boldogan éltek, jó munkája volt, minden szépnek tűnt. És akkor jött ez a törés.

A hódítás nem is volt nehéz, a szép feleség belement az erdei kalandba, ami majdnem végzetesnek bizonyult, mert a férj – talán, mert működött benne a vadászösztön – váratlanul megjelent az erdőben, vaddisznólövő puskával a kezében. Ha Barni nem ismeri annyira az erdő suhogásait, zörrenéseit, akkor biztosan összefutnak. De Barni megérezte, hogy baj van, így elkerülték a puskás embert. Húzta, vitte az asszonyt, egy dombtetei bokros részre, ahonnan belátták a tájat. Ott tette magáévá. Közben látta, hogy a férj a tisztáson keresztül visszaballag a terepjárójához és elhajt.

Perfektül szerethető azonban a környék, mert egyvalami napvilágát éli itt és abból az egyvalamiből sok valami van, mert minél kietlenebb valami, annál jobban szereti, hiszen ez a gonosz, rosszindulatú, varangypárlatot nem kímélő sárgásfehéresszürkés vacak beborítja a rosszabbnál szarabb helyeket, helységeket és helyiségeket, de… persze nem arra a vattaállagú sárgásfehéresszürkés vacakra kell gondolnunk, hanem bizony a nemvattaállagú sárgásfehéresszürkés vacakra… Ez hol kívül mutatja magát, hol belül, de mindenképp sunyin viselkedik, merthogy összekeverhető társával,a  másik nemvattaállagú sárgásfehéresszürkés vacakkal. Társa pedig összekeverhető az eddigi nemvattaállagú sárgásfehéresszürke vacakkal…

–    Jó! – ekkor egyszerre kapják be a falatot, és rágják nagyon – nagyon lassan, mert a nyershús nagyon – nagyon kemény. Valami furcsa van benne, nem olyan konkrét furcsaság, mint az, hogy nyers, de olyan otrombán nyers, mintha benne lenne az állat izzadsága és minél falatot vágnak le maguknak, annál émelyítőbb. Ráadásul mintha valami hullámzó zene gomolyogna a háttérben, mint valami húsgyárban, pedig közel, s távol sehol egy gép…Éppen ezért a mély – magas hullámzó hangok vagy éppen csak egy fél hanggal változó hullámzó hangok elősegítik, mintegy rátesznek egy lapáttal az éppen aktuális émelygésre. Persze az émelygés kecses, sokszor előfordul, de azt nem idézi elő, hogy szenvedéssel folyjon le, mert közben nyurga és husos annyira rosszul lettek, hogy már lerogyva fetrengenek a földön…

Aztán kezdődik a szokásos, kire hasonlít leginkább a gyerek téma. Természetesen a nagyszülőket se lehet kihagyni, se az unokatesókat! Sőt a nagybácsi, nagynéni, s némely dédi után már olyan egyedek nevei is előjönnek, kikkel csak nagyszüleink szerint van, vagy inkább csak lehet rokoni kapcsolatunk. De kit érdekel igazából, hogy kire ütött! A lényeg, hogy egészséges!

Ja, és a szerelem! A mi leányunk „szerelmes”! Természetesen az ovi legvagányabb, legjóképűbb srácába. Mint az összes többi csaj! Remélem, azért nem, túl komoly! Repül az idő… Az ovit lecseréltük isire. A barátok zömét újakra, jobbakra, komolyabbakra! A régi nagy szerelem helyét egy újabb igazi vette át! Hasonló rajongótáborral! Az én szentem most lesz tizenhárom! Titokban bulit szervezünk neki! Hiszen ez egy szerencsés szám! De, hogy addig, míg az előkészületek zajlanak, hova tesszük őfelségét? Hát megy a drága az unokatesókhoz, a szomszéd faluba! Én viszem! Panaszkodik, hogy fáj a hasa!

Pergős szekéren a falut járja, dobol piros csákós ruhájában és  hírdeti az esti előadását. Bátyámmal, mi húzogatjuk a függönyt. Nagymamám is sokat szorgoskodik. Mindig szárítja a tojáshéjat, megtöri a mozsárban és mézzel kavarja össze. Gyógyítja vele édesapámat, mivel ő betegeskedik. A tüdejével nagy beteg volt, azt mondták az orvososok, nem fog sokáig élni.

Egy ideig jól éltek. Majd megjelent egy tilalom, miszerint kiközösítik azokat az embereket, akik igénybe vesznek jóslási, varázslási vagy állatokkal  szórakoztató szolgáltatásokat. Ettől fogva nem kívánatosakká váltak Adamosék. Újra tovább kellett állniuk, s valami más tevékenységet kitalálniuk. Már útra készen álltak mikor…– Kérem, kérem, segítsenek rajtunk! – szaladt oda hozzájuk egy kislány.

Pop, becher, sör, ráborul az asztalra, elázik a cigi. Helló, tetszel. Pop. Sör? Sör. Tetszel. Majd én fizetek. Becher. Brr. Vissza a parkettre, pop. Tetszel. Tetszem. Sör, rámborul, rádborul. Másik sör.

Ön gyermeket akart nekem szülni. Ó, Ön, ez nagyszerű lett volna, de én más terveket dédelgettem, úgymond, fel akartam szántani Tolnát-Baranyát. Ön zokogott, én becsaptam az ajtót, aztán dörömböltem rajta, míg Önt szántotta Tolna-Baranya –

Üveghangokat véltek hallani, amely a lény hófehér alakja felől érkezik, de mégis a messzi távolból! Egy pillanat volt az egész, mégis Jacob Van Meycken élete itt nagy fordulatot vett. Aminek 1410 augusztusában szemtanúja volt, azt soha többé nem tudta elfelejteni. Majd két nappal később – az Úr engedelmes szolgájaként – megfestette, amit látott. A harmadik napon hóna alatt festménnyel megjelent a kolostorban, hogy Isten házának ajándékozza azt. A kislány nem ment haza, nem is tűnt el, csak ült a híd mellett, fejét sebhelyes térdére fektette. Hagyta, hogy mossa, fürdesse a koraesti, meleg eső. Soha senki nem hallotta őt beszélni.  

Micsoda képtelen hasonlóság, motyogta meglepetten, amikor alagsori szobájának homályos tükrében este megleste magát. Ezzel a képpel, a finomkodó beállítással már találkozott valahol, valamely festőművész tanulmányozása közben. Talán a függöny mellett guggoló 16. századi hangszerkészítő tanonc portréja ez? Aki – maga a remény – a képből kifelé, a nézőre bámul. Gyermeteg lénye egybenőtt azzal a félig kész hegedűvel, ami ott hever előtte a földön. Érzékeny hangszer. Ujjával mintha azt mutatná, mondaná: ez az enyém – az én testem és lelkem.

Nagyműtétes várakozólistára kerültem, hívott fel az orvosom két nappal később. A Fekete Vajba majdnem el se mentem, de egyedül maradni csak rosszabb lett volna. Éppen egy jogászhallgatónak volt a születésnapja. Körbejárt az olcsó, félédes asztalibor, meg kis tégelyekben a hely specialitása, a hagymás vajkrém. A bölcselkedők és önsorsrontók egymás szavába vágva fejtegették elméleteiket, én meg már rég nem voltam se kiváltságos, se beavatott. Egyszer sem voltam még altatásban, katétert még sohasem vezettek a járataimba. Légszomj környékezett, mégis képtelen voltam otthagyni a többieket.

Lódító Vilmos egy-egy nagy mondása szállóigévé vált késő generációk ajkán is. Hantja besüppedt, fája elkorhadt sírjának, de öreg urak, asszonyságok még hosszan szeretettel emlékeztek vissza a daliás öregúrra, aki megpihenni hazatért az akácos temetőbe, hogy első szerelme, Szalmássy Terka közelében nyugodhasson. Hazudni soha nem hazudott, de nagyobbakat mondani nála legföljebb Münchausen báró tudott volna.

Nem volt kimondottan jó a viszonyunk, túl sok volt közöttünk a korkülönbség, ráadásul egy igazi bajkeverő volt, hányszor hazudta, hogy a játszótérre megy, közben meg lakatlan házakba mászott be, vagy életveszélyes kőfalakról ugrált le a lezárt piacon az idegesítő barátaival.