…jó az este, ha már reggel bánom, nem, ezt inkább soha nem mondom el a feleségemnek, ismét vonaton, kattog megint alattam, de most nem érdekel, inkább zenét hallgatok, és azon kattogok, hogy ne rókázzam le a szomszédomat, és közben rágódom, mondjam-e el a feleségemnek, vagy se…

Az ideális jelöltet, a tökéletes másik anyát végül a Facebookon szúrtam ki. Foglalt volt már, ez igaz, az egyik hajdani osztálytársnőmnek volt a saját anyja, de ahogy a házasságtörőnek sem akadály a zsebbe rejtett jegygyűrű gyűrűsujjon körbefutó nyoma, úgy engem sem tartott vissza az a forradás, a császármetszéssel született saját gyermek félreérthetetlen jele. Tudtam, hogy ott van valahol a lenge nyári ruha vagy épp a tollbetétes télikabát alatt, de nem foglalkoztam vele.

Életében először egyedül indult útnak. Kezében a lábbeli-gyilkosság csillogó eszközét szorongatta. Átvágott a néptelen utcán, a folyóparti korláttal övezett járdára. Aztán mindenre elszántan, dacosan aprította lépteit a hídra vezető lépcsőig. Még nem töltötte be negyedik életévét.

Néha megcsörrent a falra rögzített telefonkészülék, ilyenkor a hatóság érdeklődött a dolgok állásáról, de apuka semmi rendkívülit nem tudott jelenteni, soha nem történt semmi, nem volt tűz, nem volt felfordulás, csak a végtelen, unalmas nyugalom, a szárazan sárgálló nyári puszta.

A városok, települések (főként építészeti) eklektikája meglehetősen egyedi. A fülbe-billogozott kóbor kutyák itt többnyire a nyugalom mintapéldái, úgy közlekednek, akár Indiában a tehenek. Bárhol elalszanak, a forgalom nem érinti őket, időnként egyénhez vagy csoporthoz szegődnek, és bárokig, piacig, szállásig kísérnek…

Április 30-án – mikorra virágot bontottak a fák, és illett volna örvendeni a mézes illatnak – éjfélkor a partizánok lőni kezdték a zászlóaljat a roskatag szalmakazlak rengetegéből. Több magyar katonát megöltek, de a támadást sikerült visszaverni. Égtek a kazlak, megvilágították a csillagtalan eget. Mint disznópörköléskor, olyan szag terjengett. Lángra kapott az orosz partizánok holtteste.

Este a jelmezbe bújt emberek csak úgy nyüzsögnek a kolesz nagytermében. A félretologatott bútorok sejtelmes félhomályba burkolóznak, a dekorációval szervezőként kimondottan elégedett vagyok. Pókhálók, művér és kreatívan megfaragott töklámpások mindenütt. Dübörög a zene, mindenfelé táncoló és beszélgető csoportok.

Lesétáltak a vízig. A kiszáradt, megrepedezett sávban, ameddig máskor elterül a folyó, régi damilgombolyagok, rozsdától narancssárga horgok, elszíneződött villantók hevertek. A fiú ledobta a gumicsizmáját, mezítláb belegyalogolt a sekélyesbe. Langyosan járta körbe bokáját a víz, ujjai az iszapba mélyedtek.

Ez a ház sem úszta meg a háborút, Buda különlegesen szörnyű ostromát, csonkán, kincseit vesztve került ki a nagy kataklizmából. És már ebben az állapotában leledzett, mikor kezembe kerültek azok a dokumentumok – könyvek, visszaemlékezések, kéziratpapírok –, amikből valami mintha kezdett volna kibomlani. Ám hogy ez-e – és egyáltalán: micsoda – a Mészáros utca titka, most sem tudom.

– Majd! Máris jobban vagyok, nézd! – félig ülő helyzetbe tornázta fel magát. – Már a kezem se remeg annyira. – Írómappát, papírt, tollat! Nem, inkább ceruzát adj, mert a tolltól megint összetintázódik a dunna. És az asszony megint pörölni fog, hogy miért nem neki diktálok.

Ma negyven éve annak a napnak, amikor a bécsi Swechat repülőtéren felültem a Torontóba tartó Canadian Pacific narancssárga repülőgépére. Egy új, leendő haza, egy új megpróbáltatás, sorsomnak újabb kihívása felé.
Két regényemben örökítettem meg azokat a pillanatokat. Az egyik  Regál, a másik Az éj puha teste címmel jelent meg. Nem tudatosult bennem, hogy a magyar költészet napján történt velem mindez.
Mint ma, a világ ugyanolyan képlékeny és lelketlen volt. De élt bennem egy hajtó és akaraterő, amely annyi viszontagságon és megpróbáltatáson túl az akkor még létező amerikai álom felé röpített. A végkifejletet még nem sikerült megírnom. Még dolgozom ezen. Most ízelítőt nyújtok abból az időből. A regények remélem, még megvásárolhatók. 
Böszörményi Zoltán

Katekézis és kinézis! Ismét és ismét az ismétlődés visszatérő formái, a külső és belső idézés formulái látogatják az esettanulmány pőre, főre-lágyuló (hittani és művészettörténeti labilitásokkal elegy) jeleneteit és fixációit. Íme, a megszakítottság formái: a változat, a szimmetria, a ritmus, az arány: mint a folyamatosság előidézői…

És mi lenne az anyanyelvvel anyák nélkül? Milyen lenne az anyaföld anyák nélkül? Bábeli zűrzavar lenne, határok nélküli, össze-vissza dobált rögök lennének, amiken fű se terem.

Reggel aztán a leventemenet folytatta útját, és hamarosan el is érték a magyar–osztrák határt. Itt meghallgattak egy újabb nagyszerű beszédet arról, hogy micsoda fényes jövő is vár rájuk, mikor kiverik a vörös veszedelmet az országból, de a legtöbbjük már csak keserűen nevetett ezen, és egy marék hazai földet tett a zsebébe azzal, hogy ki tudja, mikor látják legközelebb a szép Magyarországot.

Nem tartoztak a példás magyar családok közé, és Tornai szégyellte ezt. Ő maga a tisztelet övezte, békés élet reményében mindig is a középszerűségre törekedett – még a munkájában is, pedig akár jó tanár is lehetett volna, de öntudatlanul is visszafogta magát –, ám családjának tagjai mintha szándékosan szembe mentek volna e felfogással. Feleségét már rég nem sorolta a családhoz, és a fia feleségét sem, de a fiát még igen, pedig nem kis ellentét feszült köztük. Megítélése szerint rongy, semmirekellő alak lett a fia, méltatlan egy köztiszteletben álló középiskolai tanár apához.

Egyre aggasztóbb hírek, felvételek: Olaszországban is elkezd rombolni a vírus. Igaz, amit látunk, igaz, amit hallunk? Már annyi átverést éltünk meg. Olaszország nincs messze. Ott is tömeges megbetegedések, a kórházak tele, mindenütt halottak. Létezhet? A huszonegyedik században?

A szálló közelében levő kisbolt már zárni készült, a tulaj a redőnnyel bajlódott, gyorsan beugrottak, de aztán ki is jöttek hamar, nem találtak semmi kedvükre valót. Elmúlt nyolc óra, a köd hirtelen leereszkedett, felfalta a házakat. Sűrűn gomolygott a novemberi sötétség, csak a benzinkút felől látszott fény, hát arra mentek. Gyanúsan méregette őket a testes kiszolgáló, és csak akkor ütötte be a két rántotthúsos szendvics árát a gépbe, amikor kezébe vette a tízezrest, és átvilágította a bankjegyvizsgáló szerkezettel.

És az egyik szöveg itt beolvassa-másolja önmagát: a Pásztor metaforikusan őrzi csak a lét igazságát, közvetlen értelemben egy „állatcsordára” felügyel… Ebben az implicit jelentésben tovább kísértenek a heideggeri álláspontok a világ-nélküliségről és a világban-szegénységről… (Széplaky Gerda: Sem isten, sem állat című könyve nyomán).

Mikor eltemettük, szelíden szitált a hó. Alkonyodott, mire a gyászoló nép hazament. Anyámék is indulóban voltak. Én csak álltam a sírköve előtt, és énekeltem neki, hogy ne féljen az első éjszakáján odakinn.

A tizenkilencedik század elejéig nem is történtek változások a magyar álnyelv használatában. Validnak tekinthető az a következtetés azonban, hogy a megvetett pagodagróf munkásságára adott közvelten reakció volt Kazinczy nyelvtettető tevékenysége. Majd 1825-ben, megelégelve nevének leírhatatlanságát egy meg-nem-nevezhető arisztokrata barmainak egy évi jövetelmét ajánlotta fel egy, a nyelv tettetését felügyelő szervezet felállítására.