Köpd ki, Apa!

Hirtelen tudta változtatni az arcát. Mint egy színész. Nagy nevetések közben egy szempillantás alatt képes volt elkomorulni, vagy fordítva: az aggodalom vagy a szomorúság ábrázatát olyan váratlanul váltotta széles mosolyra, ahogy villám cikázik fel az égen nyári viharkor.

Ezt nővéreim mesélték, én pedig olyan élénken el tudom képzelni, mintha emlékeznék rá. Pedig nem emlékszem apám arcára, csak egy régi családi fényképet tölt meg élettel az elmém. Akkoriban nem készült sok fotó. Ez az egy, amit a családról őrzök, a teljes családról, egy bajai fényképésznél villant vaku helyzetjelentése az eléje szabályosan beállított testekről. Apám egy tonettszéken ül, komoran, ahogy egy családfőhöz illik, világos haja (azt mondják, aranyszőke volt) hátrafésülve, a kissé összehúzott, lefelé konyuló szemöldöke alatt szürke – a valóságban kék – szemek, kis bajusz, kis szakáll, zömök felsőtest, nyakig gombolt, sötét kabát. A mellette lévő széken, balra, anyám, fekete gombszemeivel, mint aki karót nyelt. Engem tart az ölében, de a pólyától belőlem egy halványszürke gombócon kívül – ez a fejem – nem sok látszik. Mögöttünk két nővérem, Mária és Kati állnak, Kati valami emelvényen, gondolom, mert az ő feje jóval a szüleim fölé magasodik, pedig alig négyéves.

A házból, ahol születtem, vagy a környékéből nem tudok semmit felidézni. A pincelépcsőre pedig emlékezhetnék: ezen zuhantam le két-három évesen egy alkalommal, amikor az ajtó valaki óvatlansága folytán nyitva maradt. „Öcsi bezuhant a pincébe!” – ezt viszont mintha hallanám, ahogy Kató nővérem apámért kiabál. Ő, mármint Kató, oda sem szaladt, fel sem kelt a könyve mellől, amit, szokása szerint, a kamrába bújva olvasott. Nem tudom, apám megijedt-e, mikor meglátott elterülve a lépcső alján, eszméletlenül, szivárgó vérrel a homlokomon. Nem tudom, tudott-e még megrémülni, félni, kétségbe esni – vagy tudott-e már újra. Néptanítóból lett tartalékos főhadnagy, főhadnagyból hadifogoly, hadifogolyból fogságból hazatért leventeparancsnok, leventeparancsnokból újra néptanító és az én apám – mindezt harminckét év alatt. Túl volt tífuszon, éhezésen, gyilkoláson. De összeszedett valahogy engem is odalent, és felhozott. Bizonyára hosszan ölelt, ernyedt testemet tartva, arcomat a nyakához szorította, talán homlokon is csókolt. A pincelépcső repedése őrizte csak meg az eset emlékét, mutogatták később nővéreim, hogy a harmadik foka ennek a két ujjnyi vastag, diófából készült grádicsnak az én lezúgásom közben hasadt meg. Holott ez nyilvánvalóan nem igaz.

Apámat mindenki szerette. Fiatal házasként, huszonegy évesen került Csávolyra néptanítónak. Beszélt magyarul, németül, bunyevácul, ő maga sült sváb volt, de a három nyelv kellett is ebben a soknemzetiségű faluban. Hamar befogadták az én jó humorú, emberszerető, a falu népével együtt elő apámat. Tudott együtt mulatni és együtt imádkozni a csávolyiakkal, s ami a legfőbb, tanítóként minden falubeli gyerek, hattól tizenkét évesig az ő keze alatt kupálódott. Az iskola, a kocsma és a templom szentháromságában pedig nem volt ember, akivel ne ismerkedett volna össze ebben az alig ezres lélekszámú faluban.

Tizennégyben apám huszonkét éves. Ebben az évben születik első nővérem, Mária. Pár hónapra rá tör ki az első világháború. Elviszik tartalékos hadnagynak. Bánát határában, Szerbiában – s most azt mesélem, amit én is csak hallottam – elkapja a tífuszt. Ahogy kigyógyul, elviszik géppuskás tanfolyamra, s tartalékos főhadnagyként kerül fel, északabbra, Przemyślbe. ‘16-ban az ostromnál fogságba esik, és elviszik Szibériába, Jekatyerinburgba. Omszk, Tomszk, Bratszk, Tobolszk, így őrzi a családi rigmus, ezekben a városokban volt tiszti fogolytáborban. Hogy az mit jelentett, tiszti fogolytáborban lenni, élhetőbb volt-e úgy az élet? Nekem, aki pár évtized múlva szó szerint a nyomdokaiba lépek, nem volt szerencsém tiszti bánásmódhoz. ‘17-ben már a vörös forradalomban harcol, Kolcsak admirális tiszti különítményében, a szovjetek ellen. Aztán mi történt vele, hogy jutott Vlagyivosztokba? Vándorszínészkedett, és ki tudja, miféle más módokon tartotta életben magát, amíg ’19-ben sikerül feljutnia a Nemzetközi Vöröskereszt hajójára, és egy évi bolyongás után hazaér Csávolyra.

Hat év után éppen karácsony napján, december 26-án érkezik haza, és rá napra pontosan kilenc hónapra megszületik kisebbik nővérem, Katalin.

Nemcsak Anyám fogadta azonnal vissza, hanem a falu is: újra néptanító lett, az iskola mellett pedig leventeparancsnok. A falusi lakodalmakon nagy népszerűségre tett szert ismét a hegedülésével, meg, mert megtanulta a hat év alatt azt a rugdalózós, mélyre guggolós orosz táncot. A humora is legendás volt, sokáig emlegették a családban, ahogy például az ebédlőasztalnál, ha valaki megkérte, hogy adja oda a kancsót, felpattant, fogta a kancsót, kiöntötte belőle a vizet, és valóban csak a kancsót adta oda. Nem tudom, anyám mennyire értékelte az efféle vicceket, de talán ez a tréfálkozásra való hajlama, amivel igyekezett kizökkenteni az életet a megszokott vagy kényszerített kerékvágásokból, segítette túlélni a hat évet is idegenben. Vagy csak ezzel fedezte azt a másik hajlamát: súlyos szívbaját.

Időnként elment orvoshoz Bajára, de nem igen törődött az egészségével. Élte az életét, s mint a népmesékben, egyetlen bánata az volt, hogy nem született fia. Így, mikor huszonnégy május huszonkettedikén megláttam a napvilágot, ő pedig meglátta a combjaim között a kis csomagot, világraszóló ünnepség kezdődött. Apám körbehordott a faluban, és mulatott a cimboráival napokig.

Öt közös évet kaptunk az élettől, és ebből az öt évből alig emlékszem valamire. Azt mondják, rossz gyerek voltam. És, hogy rajongásig szeretett engem. Pistának hívták, ahogy engem. De a nevén túl, attól félek, csak a lefelé konyuló szemöldökét örököltem. Meg egy vacak szívet. Némi humorérzéket is, talán.

Huszonkilencben korán érkezett a húsvét. Március huszonötödikén kezdődött a nagyhét, huszonkilencedikére esett nagypéntek. Ilyenkor a falusi templomokban végigjátszották az egész passiót. Apám mindig Pilátus volt, mert szép basszus hangja volt, egyszerre szelíd és hatalmat sugárzó hangon tudta énekelni: „Íme, az ember!” Éneklés után hazajött, megmosta kezeit, és megebédelt. Szigorú böjtöt tartott a család, naponta háromszor lehetett csak enni, és egyszer jóllakni. Aznap grízes tészta volt ebédre. Ahogy azt elfogyasztotta, szokása szerint lepihent. Ekkor lett rosszul. Kiabálni kezdett anyámnak, hogy hozzon vizes ruhát. Erre emlékszem, ahogy kiabál egy ember, valaki, aki ott fekszik a sezlonyon, egy test hörög, a száján jön ki a hab, de nem tudom, hogy tudom-e, hogy az az én apám. Mégis, azt mesélik, azt kiabáltam ekkor: „Köpd ki, Apa!”. Kati nővérem orvosért szaladt, de az nem volt otthon. Szaladt a másik orvosért, de mire odaért hozzánk, már késő volt, apám meghalt.

Perceken belül mindenfelé híre ment a halálának. A temetés napját is sokáig emlegették, nagygyerek koromban is sokszor végighallgattam: lezárt koporsóban vitték körbe a faluban, a házak fellobogózva, gyertyák az emberek kezében. A tantestület, az összes egykori diákja, a leventék egészen addig kísérték a koporsót, míg fel nem rakták a lovaskocsira. Onnan Bajára vitték, ott temettük el nagyszombaton.

Én állítólag Kati nővérem kezét fogtam. A temetésről sincsenek emlékeim. De máig megborzongok, ha temetéseken meghallom azt a hangot, ahogy az első néhány rög föld a koporsóra hullik. Az a tompa zörej, ahogy kopog, mintha ajtón zörgetnének, amit nem szabad kinyitni. Mert ha kinyílik, az a sok föld mind apám tátott szájába hullik. Torkában feneketlen a mélység, amibe ha belezuhansz, nincs, aki onnan visszahozzon.

A nyitókép forrása a Fortepan. Adományzó: Kenderessy Tibor