Amikor Szabóék már gyakrabban kaptak közmunkát, és néha a hentestől is tudtak venni húst, Kimberli meg a nagyapa még akkor is kijártak néha a dögkútra, csak úgy, megszokásból, meg mert a fagyasztóban úgyis minden eláll, ki tudja, mi lesz holnap.

Banditól később elsodort az élet, ő szakközépbe ment az általános után, én meg máshová. Csak néha jutott eszembe, vajon mikor ír róla az újság, vagy mikor jelenik meg lila-fehér mezben a tévében. És amikor leérettségiztem, és még mindig nem volt róla semmi hír, már nem is jutott eszembe. Csak néha-néha álmodtam róla, és mindig ugyanazt. Az álom arról szólt, hogy megyek hozzájuk, a szoba-konyhás lakásukba, és hívom focizni, de ő nem jön...

A disznótor már-már családi ünnepnek számított. Ilyenkor összegyűlt a rokonság, a férfiak pirkadatkor pálinkát ittak, rávettették magukat a hízóra, lenyomták az oldalára, a mészáros torkon szúrta, a ház asszonya tartotta a vájdlingot, abba csorgott a vér. S ezután a sok évtized alatt megszokott, kialakult szertartással folyt a munka. A darabos részét a férfiak, az apró pepecselést a nők végezték.

Áruhiány és jegyrendszer, központilag meghatározott fejadag; általános iskolákban a szülők feljelentése jó pont az esetleges rossz tanulmányi teljesítmény felülírására. A bibliai keresztne-vet viselőket kötelezik a szocialista utónévkönyvből választani nevet. A koncepciós perek, pár-ton belüli véres leszámolások kitartanak a nyolcvanas évekig, a kényszermunkatáborok a Ve-zér halála után még évekig, kilencvenegyig működnek, egészen főtéri aranyszobrának dühödt ledöntéséig, és számtalan képmásának megsemmisítéséig. Ezt az elkeseredett leszámolást az-tán óriási tömegek szabad hitgyakorlásra éhes istentisztelete követi.

Még valamiféle robbanásra emlékezett, s utána sötét. Mikor magához tért, először azt észlelte, hogy nem tud mozdulni. Hogy az amúgy is omladozó ház, ahol megbújt, őrá szakadt, valószínűleg azért, mert észrevették, és visszalőttek rá. És ő beszorult néhány lezuhant tégla és deszka közé, és nem tud mozdulni. De jobb is, ha nem mozdul, mert akkor robban a bomba.

A leíró a fekete falat figyelte, őt pedig a fal enyhén rücskös és csiszolt felület-váltakozásai szemlélték. Az ébensötét obszidián és a mélykék tigrisszem jelenlétéből, miként ismeretlen fosszíliákból, kőzetekből, éles ércekből, foszladozó ásványokból: kérges-érdes énekek alig hallható moraja hallatszott…

Megőrült, tudta. A mobiljáért rohant, a háziorvosát akarta hívni, de mielőtt beütötte volna a számokat, a keze megállt. Mit mondjon? Hogy tévképzetei vannak? Lehet, hogy bedrogozták, vagy egyszerűen megőrült? Ha a szétszaggatott hátát meglátják, rögtön a pszichiátriára utalják. Kényszerkezelést kapna, zubbonyt, az ágyhoz kötöznék.

Egyek vagyunk. Az örömeink, fájdalmaink, kinek-kinek mi és mennyi jut. Mindenkinek jár ebből is, abból is, az élmények széles skálája osztozik a bőségben. Mindig nagyot akartam mondani. Ezért sose hittek nekem igazán.

A helyzet egy kicsit jobb lett a nagy járvány idején. A kofferes ember majdnem egy évig nem jött, az üres lakásokban csend volt, a lakók fellélegeztek, éjszaka aludtak, napközben egymással pöröltek. Aztán újrakezdődött minden. Az öreg Feri bácsi, aki hatvan éve lakott a házban (ebből negyven évig házmester volt), lottózni kezdett, hogy elköltözhessen. Nem sokkal később elköltözött, végleg. A fia, a Kisferi akkor indult útnak. Azóta várták vissza a lakók.

Kisbognár tagja volt annak a csapatnak, amelyik ’74-ben ikszre hozta a Dózsát a Magyar Kupában, hazai pályán, úgy, hogy félidőben még ők vezettek Tokodi jól elsült balosával, valahonnan a vakondtúrásos tizenhatos tájékáról. Az egész járás hangosan tapsolt. A fővárosiak, a második nagy generáció tagjai, a disszidáláson gondolkodó ászok, az aranylábúak, nem hitték el, hogy egy kis világvégi csapat gólt szerezhet ellenük. De hogy még vezessen is!

Fekszem az ágyon, várom a Széchenyi-hitelt, és Valentinon gondolkodom, a nagymamámat a múlt héten temettük el, mindig újabb hiánypótlásokat kérnek, közben a negyedéves főkönyvi kivonatból is újat kellett küldeni, még kabátban mentem, amikor igényeltem, és azt mondták, két héten belül utalják, mikor is lehetett ez, hány 30 napnál nem régebbi cégkivonatot küldtem be újra és újra?

Merdre! – a legendás Übü-trilógia első szava azóta is visszhangzik! Alfred Jarry bábfigurákra írt szatír(a)játéka nagy túlélőket is többszörösen túlélt felmutatás, színháztörténeti szellemjárás, fekália-fröccsentés, és miegymás… Az obszcenitás csak (báb)játékos eszköz, ami túlmutat a kifordított panoptikumokon, a történelmi jelenetek és jelenések bonctermein: ahol polgár- és királyvarangy pukkasztás groteszkumok zajlanak tömény pfinánc-meghurcolással és fokozott agytalanítással…

Akar a fene összegezni, ezek után. Pedig néha muszáj lenne. Csak hát nem mindig olyan könnyű, mint a futás esetében, amelyhez csak el kell indítanom az órán a megfelelő programot a megfelelő időben, a gép mér mindent: távolságot, emelkedést, pulzust. De mi méri azt, hogy milyen az életem apám után? És egyáltalán: van-e olyan, hogy apám után?

Halat már egyáltalán nem lehetett kapni, pedig karácsonyra mindig azt készített. A bejglikre ránézni is rossz volt, de már nem lesz ideje újat sütni. Pedig a lánya mindig megdicsérte: „A te bejglidnek nincsen párja!”

Szergej csak oroszul kommunikál. Viktor tudna oroszul is, magyarul is valamelyest, ha megerőltetné magát, de csak ukránul hajlandó beszélni. Daria csak ukránul tud, állítólag. A három nővér oroszul, ukránul és magyarul is tud, sőt ketten leginkább észtül. Taavi észtül és oroszul, de utóbbi tudását nem szívesen fitogtatja. Tamás észtül, oroszul s egy keveset magyarul. Vera magyarul, ukránul s oroszul is valamelyest. Olyan közös nyelv, amit mindannyian jól bírnak, nincs.

– Ki a fene ez? – kérdezte a bátyám, akit bosszantott, hogy a legforgalmasabb időben a konyhába kényszerült, amivel elesett némi jattól, de egyébként is zavarta a titokzatos öreg viselkedése. – Talán Jézus, álruhában – szaladt ki a számon.

Melegem van. Fűtenek. Le akarom venni a sálam, rángatom, de anya nem engedi. A hideg istállóban. Énekelnek. És tényleg, mintha remegnének a hidegtől, össze vannak görnyedve ott a papírház alatt, mintha fölöttük nem lenne plafon, mintha beesne a hó. Olyan, mintha elhinnék. Szerintem azt hiszik, hogy a hideg, az igazi.

Tanítva kiteker. Tikaram betakar. Bikaram tovakar. Kanítva biteker: kezdte volna búú-vezető mondókáját a Rekedelmes Rezonánsok Formá(tlan)ció, ám ekkor, földrengést és zűrzavart indukálva: egy fekete-fehér tehéncsorda rontott be a Kávétlan Házba…

A mise három és fél órásra nyúlt, közben odakint a tömeg a médiának pózolt, odabent a belopott ereklye (Horthy-fej) az illegalitásban pihent. Kamerámat elkobozták, nehogy távozás után fölösleges ribilliót keltsek a felvétellel, s amikor már nem volt több himnusz és ima, a csönd megtelt hallgatással. Akkor rádöbbentem, hogy a helyi viszonyokat soha nem fogom teljesen megismerni, legföljebb átérezni, s csak összehasonlítani tudtam azzal, amit idehaza naponta átélek, hogy ugyanazon nyelven más jelentéssel beszélnek – ugyanarról.