A lényeg a lényeg: milyen is az ifjú vér, a fiatal férfit sok minden hajtja, és sokszor a nyelével gondolkodik – hát Tibor a katonaságtól, végtére is a szolgálati helye nem is esett messze, ugye, egy hétvégén hazaszökött, de nem Szenttamásra, hanem Szeredába. Én minderről csak utólag értesültem a levelezésünkből. A feleségét otthon találta ugyan, csak hát nem egyedül, és nem is egy barátnőjével.

Söténd olyan, mint egy amőba
– Mint egy hányástócsa, baszki – jelentette ki egyszer hajdani cimborám, aki ma népszerű tévés személyiség. – Olyan ez a nagyfalu, kisváros, éppen olyan.
Hát, elég szigorú vagy, gondoltam. (De sohasem magadhoz, tettem hozzá magamban, sötéten.)
– Akár a húgyfolt a Suba Bali gatyáján – mélázott el Görög Gergő, a falra rajzszögezett várostérképet bámulva.
Hát, ja, gondoltam.

A túltöltődő költő szervezetében a diklofenák-epolamin túladagolás is gyanítható volt, amikor a borzos torkok éjszakáján: vörös, szőrös lyuk nyílt meg a kályhán! Parázsló vagina hasonmása tátongott-harapott-szippantott át a másvilágba…

Petra közben az asztalra feküdt. Hanyatt, Zsan pedig a combjai közé helyezkedett. Ütemesen mozgott, egyre gyorsulva, míg kisvártatva meg nem állapodott, nyögött egyet, majd ellépett a női testtől. Petra nem mozdult. Zsan bizonytalanul megbökte a térdét.

Azon a márciusi vasárnapon korábban kelt a szokásosnál. Kint még sötét volt. Az áramszolgáltatás is szünetelt. Nyugtalanul aludt, gondolta, sétál egyet a városban, kiszellőzteti a fejét a reggeli mise előtt. A folyóparton megtorpant. A meder fölött árnyként sötétlő vasúti híd mintha a semmibe vezetett volna. Állt, és nézte a mélyben szurokfeketén kavargó vizet.

Ugyanolyan megkövülten, befeszített izmokkal ülök, mint álmomban, mikor zuhantunk. Már nem is gondolkodom, egyszerűen csak tudom, hogy ez már nem lehet véletlen. Ráadásul az is beugrik, miért volt ez az álom élénkebb a szokásosnál: az álmok általában csak úgy megtörténnek, nem tartanak sehonnan sehova, ez meg inkább olyan volt, mint egy emlék.

Holl Tibor Erika írógéppel írta verseit. Amint mondta: indigóval. A helyi, havonta megjelenő újság szerkesztőségébe, azaz a könyvtárba minden hónap tizedike tájékán vitt el három-négy új opuszt, de sosem járt sikerrel. Tudta, hogy Julika, a könyvtáros az ellensége. Azt is, hogy Margó, a helyi nyomtatott médium, a Söténdi Hírnök jó egy éve kinevezett szerkesztője, mellesleg valami furcsa, civilnek nevezett társaság vezetője, szintén gyűlöli őt. Kéthavonta a versei mellett elvitte annak az üzemi lapnak a vonatkozó példányait is, amely korábban leközölte rigmusait.

Bácsi nagyon szeretett mezítláb járkálni, amikor csak tehette, így osont ki a szabadba is, persze minden alkalommal beleállt valami a talpába. Hol egy szög, hol egy kerítésből visszamaradt szálka, de történt olyan is, hogy a nagylábujjából egy kagyló darabkája kandikált kifelé. Ilyenkor mindig megkapta a magáét némi sebészeti ambulancia mellett. Mindig megígérte, hogy többet nem csinál ilyet, de hát ígérni, azt vékástul lehet. Nem tudott és nem is akart leszokni a mezítlábas kalandokról.

...önkéntelenül elgondolta a lányok halálát. Csúnya halált fundált ki nekik. Az egyiket sárkány rabolta el, s bár több dalia próbálta kiszabadítani, végül senkinek sem sikerült, a sárkány fölcsinálta a lányt, aki egy szörnyet hozott a világra, abba halta bele. A másikat egy gömbvillám csapta agyon. A harmadikat Asóka, az utolsó söténdi cigányvajda unokája először megmentette a vőlegénye haragjától, ám másodszor már nem járt senki a söténdi sötét parkban, ahol a vőlegény módszeresen agyonverte menyasszonyát.

Júlia szeme tágra nyílt. A gyomra forogni kezdett. Mert az volt, tényleg az, egy véres bárányfej feküdt a teknőben, több másféle hús mellett. A bárány fejéről le volt már nyúzva a bőr, azért nem ismerte fel. De az állat halott szeme meredten nézett rá.

Jóska, az okula – akit egyfelől az orrán viselt okuláré, másfelől népokító buzgalma miatt neveztek így – a pult sarkán valami Borbély Szilárd nevű alakról hadovált egy idegennek, elég hangosan. Állandóan ezt csinálta, de senki sem ismerte ezt a Borbélyt, ilyen nevű család nem is élt Söténden soha, és föl nem foghatták, mi a fene köze lehet a Körülszaroshoz. Az öreg Kist ugyanúgy idegesítette Jóska, az okula, mint minden becsületes söténdit.

A fák között, a hűvösben eszembe jutott a disznó. Hogy megint meg kell majd locsolnom a hátát, nehogy gutaütést kapjon a melegben. Néhány apró nyúl még nem tragédia, de a disznó az disznó. És én szeretem a disznóvágást.

Tizenhárom évesek voltak mindketten, amikor először. Egyikük sem élvezte. Később belejöttek. S bár sosem jártak együtt, időről időre mindig megtörtént. Aztán Jenny elment Angliába, Kevin megismerkedett Brigivel, happy end. Viszont Jenny visszatért Angliából, megunta a nyolc szobatársat és a véres lepedők mosását a külvárosi kórházban, s amint újra összefutott Kevinnel, megint. Többször is. Valójában ahányszor csak találkoztak.

Ártalmas partra-vetettség. A nemlékező lék-lélegző leírót a hajnali parton ön-corpus kiterítetten érte tetten a zsiger-kavalkádból lecsendesített tett, miközben gyomor-zajokból és szervi sikátorokból, na és a torokból: nyugtató billentyűhangok lebegtek (tete-tikk-trii-tee, triia, ssstiss-krii-tiss-isseaa): réteg-részletek egy súgott üzenetben…

Kimegyek a városba, talán jobb, ha nem vagyok folyton szem előtt. Van itt szökőkút, pálma-fás park padokkal, templom, piac, kávézók és homokos tengerpart, minden, ami megszokott, csak turistából van kevés. Egy szűk utcában elhanyagolt külsejű, ötvenes nő jön szembe el-nyűtt szatyorral a kezében. Zilált haja zsírosan lóg a homlokára, ujjatlan, térdétől alig lejjebb érő, otthonkaszerű, nyári ruhát visel. Közelebbről látszanak sebekkel teli vörös vállai és kar-jai. Kitaposott papucsában csoszog felém. Elmegyünk egymás mellett, kellemetlen szagot húz maga után.

Söténden az érzelmek is mások, ez talán az eddigiek alapján belátható. Néhány helybéli azonban, ahogyan egyéb tájakon, arrafelé is hisz a nagy érzésekben. Az örök szerelemben, például. Hogy Dzsó, akitől a következőket hallottam, közéjük tartozik-e, nem tudom eldönteni.

Az alakulótéren pár perccel később aszkari légiósok gyülekeztek, némelyiknek dob, trombita vagy harsona volt a kezében, de nem ismertem fel az összes hangszert. Kassim zászlós lépett mellém, azt mondta, ne csodálkozzak, ha az aszkarik a kongadobokat vagy más törzsi zeneszerszámaikat is előhozzák.

Söténd rászolgál a nevére, gondolta Kardos is, miközben a játszóteret bámulta a konyhaablakból, s én egy percig sem vitatkozom vele, hogy őszinte legyek. Odakinn kétségkívül nem sütött hétágra a nap, sötétnek azonban leginkább az ablaküvegre szottyadt vastag koszréteg miatt látta a külvilágot Kardos.

Balázs az eddigi leghosszabb kapcsolatom, mindketten közel a harminchoz, akár meg is tarthatjuk, rendeztem el magamban a dolgokat. Régóta ismerjük egymást, de csak négy éve jöttünk össze egy bulin. Az egyre vadabb ritmustól és a szesztől felajzott táncolók között sodródtunk egymás felé, mint akik mindig útban vannak, akiket nem szív fel a társaság. A mi közegünk a szó volt, de a körülöttünk tomboló önfeledtség nem tartott igényt a beszédre. Így találtuk meg egymást, hasonló a hasonlót.

Egy alkalommal Ilcsi telefont kapott, hogy a testvére kórházba került. Szilvi lovagiasan fölajánlotta, kiszalad vele a vasútállomásra, hogy elérje a nagyvárosba induló legközelebbi vonatot, hiszen ha gyalog megy, csak a háromnegyed órával később induló járatra lett volna esélye. Ekkor történt a baj. A Kultúr felé tartó feleség meglátta, ahogy a forrónadrág föltelepszik a férje mögé a kismotorra, hozzá simul a hátához, szorosan átöleli a derekát.