Anya nézte a négy férfit. Az egyik valóban hasonlított Lacira. Már két éve, hogy elment. Már két éve, hogy felült a bécsi gyorsra és elment. Anya tudta, nem jön  vissza.– Nem, cicuskám, az ott nem apa. – felelte.Éva nem értette.  

A drótkötélpályán följutva a hegy közepén pedig oly botanikus kertet, üvegházakat, kaméliaültetvényeket vehettem szemügyre, mire a több épületet is tartalmazó szentélykertet megközelítem, amelyeket nem lett volna érdemes elmulasztani: lepusztultak, mint otthon a vurstlik. Mindent megnézek, amit lehet: az izlandi mák színpompás ágyását, a japánok ültette nemzeti bemutatókertet, az 1998-as kertészeti expó kiállítótereit, a farktollat hullatott pávakakasokat, bonsaiokat, a kertkultúrát bemutató metszetkiállítást, az ismeretlen kínai zöldségeket.  

A bélrendszerem minden nap kétszer felmondta a szolgálatot, s nem hajlandó semmi erőset magában tartani. Ezért kerülném a (Szecsuánba amúgy jó, ha száz éve került paprikás, azaz) chilis ételeket, de most sem sikerül. Hatalmas levelekbe káposztaként csomagolt ragacsos (de kitűnő) rizsfalatkák, illatos-erős főszerek garmadával preparált darált húshoz hasonlatos, rizspalacsintába tetszőleges módon betekerendő étek, mogyorós-szezámos-chilis, rizslisztben előre sütött húslapocskákkal átpirított pecsenye került az asztalra, rizzsel, rántással leöntött sült krumplival és az elmaradhatatlan zöld teával együtt. Édes ízekre vágyom, lágy, harmonikus ízkombinációkra, hiába. 

Minden este, minden elalvás előtt ezt játszotta. Sok-sok fájdalmat okozott a macinak. Kicsavarta kezét-lábát. Beleöklözött a hasába. Lábánál fogva a falhoz verte a fejét. Ujjait belenyomta a szemébe. És végül eldobta, iszonyú erővel, olyan erővel, ami csak tellett a testéből, eldobta a szoba egyik sarkába. És azt játszotta Éva, hogy aki mindezt teszi, az nem ő. Hanem valaki, aki nagyon gonosz.  

Egy másik szobában, abban, ami a tévészoba-nappali mellett volt, abban, amelynek kétszárnyú óriás ajtaja elé egy hosszú szekrénysort tettek, hogy a két szoba egészen különálló legyen, ne lehessen csak úgy átmenni egyikből a másikba. Attól az estétől tudta Éva, hogy anya ott alszik.Amikor anya sírt abban a szobában, az nagyon fájt. Éva ott állt előtte, simogatta a kezét: – Anya, ne sírj! Majd veled alszom, jó? Anya, ne sírj, kérlek! – ezt mondogatta.   

Az esti esős séta végén, egyik hotel előtt az Alvó szépség hegy alapján megmintázott alvó szépséget fedezek fel, fehérmárványból, s mint Rómában a korakeresztény mártír, a lefejezett Cecília kora klasszicista stílusú szobra fekszik a sötétben. 

A köpenyen rés nyílik a visszapillantó tükör számára; elöl átlátszó, hogy a reflektor fényét átengedje, fényvédő rétegű szemellenzős, s a gyermeknek, aki esetleg ott áll a sofőrködő anya-apa előtt, szemmagasságában ugyancsak kitekintő lyuk. Rendőrök segédmotorkerékpárral, amelynek hátsó sárhányójára rúdra erősített kék villogót szereltek; s úgy tűnik, mintha mindenki most tanulna vezetni. A járdák szélére pedig, ahová azonban már nem ér el a buszokban utazók köpete, kezdenek kihurcolkodni a mozgó ételárusok.   

A kőerdőbe vezető, elhagyatott, forgalomtól mentes sztráda mellett hosszú csüdű, tarka tollú bankivatyúkok kaparásznak. Bivalyokat terel a szalmakalapos férfi, a hegytetőt kínai bölcs-szakállú, de fauntekintetű kecskék raja kopasztja. A művelt teraszokon sereg köbméteres kőtojások, kőoszlopok, játékosan szerteszórtan, meditációra késztetően. Ázsiai a táj. Nincs benne se piros, se sárga terjedelmes folt, nem jár erre senki, aki ceruzájával ilyenné színezte volna 

  Más ez a világ, mint amelyet ismerek.  Megállítom a kocsit, a hídház falán fényképezem a vakolatot, amikor lezuhan az eső. A sofőr szaladva hozza utánam az esernyőt, ő maga azonban kiáll alóla. Bőrig ázott, szolgálatkész.

Löszfalak bukkannak egyre másra elő, peremükön bohókásan megdőlő fákkal, vagy üresen. Máshol fél domboldalnyi, kőlapokkal kirakott kőfalak, valamilyen szövettel bevont lejtők bolyhos felületei, élénk színre mázolva, s rajtuk írás, amelyet, mióta csak figyelem, egyre kevésbé vagyok képes írásnak látni, annál inkább képeknek.

A kínaiak mindig azt látják, amit akarnak: bennem ugyancsak az orromat, ősz szakállamat, a hasamat és a nadrágomból kidudorodó farkamat-tökömet. Nem volt óra, amikor itt vagy ott nem simítanak végig, könnyeden ugyan, de megakadályozhatatlanul.  

A kínaiak ugyanis minden turistabuszt egy-két-három üzembe is elvisznek, a turistavezető percentet kap a vendégsereg vásárlása után. Így aztán a Kínai Nagy Fallal együtt selyemgyárban, üveggyárban és mázas fémedényeket előállító üzemben tettem látogatást.

Maga az úthálózat tökéletesen jellemzi a Római Birodalom és Kína kapcsolatrendszerét, amely hol gazdagon virágzott, hol elhervadt, s így az eszmék és vallások és kulturális attrakciók keveredése hol felerősödött, hol megrekedt. A selyemmel való kereskedés mindenkor a kis-ázsiai térség monopóliuma, a perzsáké, az ott élő birodalmi lakóké, később a bizánciaké, majd pedig a területen kereskedő velenceieké.

 A kínaiak, vélem, azt a kertet szeretik, amelyik képes az emberen változtatni. Amely képes halált adni, vagy fenntartani az életet. A kínaiak meglátják, mennyit képes a kert az emberen formálni. 

Ezen fa előtt emléktábla áll. Kínaiak sora meditál előtte – olyanok is, akik az elnyomó császárság engesztelhetetlen ellenségei, s a császárok, legyenek azok bármely nemzetből származók, gyűlölői. A taót követő öngyilkosban mindegyik képes önmagára bukkanni. 

Manapság Solohovról elvtársról nem szokás beszélni. Nincs is sok beszélnivaló róla, de azért mégis, Mihail Alexandrovics Solohov az Mihail Alexandrovics Solohov. Ha jól megnézzük. Bárki mást mond, hülye az. Először is: könyvei, fordításai lazán megtöltenék az esztergomi könyvtárat, még abban az esetben is, ha a gyengébb fordításokat, amelyet gyengébb csinovnyikok gyártottak parancsra, a kazánba kerülnek.
 

 Így tehát Kínába a fecskékkel együtt érkezem és a sárgarigókkal távozom.  A kertek felett fecskék repdestek, miközben otthon, Veszprémben eggyel sem találkoztam. (De más sem. 

És selyem, selyem, szélsuhogású-szellőkönnyű selyem mindenütt. Amiről a görögök azt mondták, hogy az istenek ajándéka, azaz serikon. Seneca mondása pedig igaz: a selyembe öltözött asszonyok ugyanannyit mutatnak magukból a nyilvánosságnak, mint a házasságtörőnek a hálószobában. Igaz, ő időben megkésetten, ezért feleslegesen kárhoztatja a luxusterméket, hiszen már az i. e. 4. században megérkeztek az első légies kelmék Európába. Az a hír járta róluk, hogy fákon teremtek. 

A meglehetősen csúfnak látszó sárkányok (szarvval, karommal, pikkelyes testtel, nyakukon és gerincükön taréjjal, denevérszárnyasan ábrázoltatnak) Kínában nem azzal az értelemmel rendelkeznek, mint Európában. Yunnanban például négy színű változatuk van. Olyan jóságosak, balgatok és szorgalmasak, mint a németeknél a törpék. A sárkányok akkor jöttek létre, amikor a Jin és a Jang, ahogy Borges mondja: ’ritmikus játékából’ megteremtődött a Tízezer Lény, azaz a kozmosz. 

Ezt a barátságot emlékeimmel szerettem volna alátámasztani, de alig találok hozzá eseményt. Meglepő ez még azoknak is, akik a Kondor-legendárium szereplői lehettek. Kapcsolatuk nem abban a térben zajlott, ami Kondorral annyira összenőtt. Ez intim és szemérmes, a másik látványos, sokszor zavaros, néha még botrányos is. Pilinszky élte át egyszerre mint a kettőt, s ő tudta legpontosabban kifejezni, s Kondort e kettőségben legjobban érteni: „Rendkívüli szempár fürkészi itt önmagát, a világot és bennünket. Egyszerre könyörtelen a tekintete és gyengéd, személytelen és személyes, tartózkodó és szégyentelen.”