A kőerdőbe vezető, elhagyatott, forgalomtól mentes sztráda mellett hosszú csüdű, tarka tollú bankivatyúkok kaparásznak. Bivalyokat terel a szalmakalapos férfi, a hegytetőt kínai bölcs-szakállú, de fauntekintetű kecskék raja kopasztja. A művelt teraszokon sereg köbméteres kőtojások, kőoszlopok, játékosan szerteszórtan, meditációra késztetően. Ázsiai a táj. Nincs benne se piros, se sárga terjedelmes folt, nem jár erre senki, aki ceruzájával ilyenné színezte volna 

  Más ez a világ, mint amelyet ismerek.  Megállítom a kocsit, a hídház falán fényképezem a vakolatot, amikor lezuhan az eső. A sofőr szaladva hozza utánam az esernyőt, ő maga azonban kiáll alóla. Bőrig ázott, szolgálatkész.

Löszfalak bukkannak egyre másra elő, peremükön bohókásan megdőlő fákkal, vagy üresen. Máshol fél domboldalnyi, kőlapokkal kirakott kőfalak, valamilyen szövettel bevont lejtők bolyhos felületei, élénk színre mázolva, s rajtuk írás, amelyet, mióta csak figyelem, egyre kevésbé vagyok képes írásnak látni, annál inkább képeknek.

A kínaiak mindig azt látják, amit akarnak: bennem ugyancsak az orromat, ősz szakállamat, a hasamat és a nadrágomból kidudorodó farkamat-tökömet. Nem volt óra, amikor itt vagy ott nem simítanak végig, könnyeden ugyan, de megakadályozhatatlanul.  

A kínaiak ugyanis minden turistabuszt egy-két-három üzembe is elvisznek, a turistavezető percentet kap a vendégsereg vásárlása után. Így aztán a Kínai Nagy Fallal együtt selyemgyárban, üveggyárban és mázas fémedényeket előállító üzemben tettem látogatást.

Maga az úthálózat tökéletesen jellemzi a Római Birodalom és Kína kapcsolatrendszerét, amely hol gazdagon virágzott, hol elhervadt, s így az eszmék és vallások és kulturális attrakciók keveredése hol felerősödött, hol megrekedt. A selyemmel való kereskedés mindenkor a kis-ázsiai térség monopóliuma, a perzsáké, az ott élő birodalmi lakóké, később a bizánciaké, majd pedig a területen kereskedő velenceieké.

 A kínaiak, vélem, azt a kertet szeretik, amelyik képes az emberen változtatni. Amely képes halált adni, vagy fenntartani az életet. A kínaiak meglátják, mennyit képes a kert az emberen formálni. 

Ezen fa előtt emléktábla áll. Kínaiak sora meditál előtte – olyanok is, akik az elnyomó császárság engesztelhetetlen ellenségei, s a császárok, legyenek azok bármely nemzetből származók, gyűlölői. A taót követő öngyilkosban mindegyik képes önmagára bukkanni. 

Manapság Solohovról elvtársról nem szokás beszélni. Nincs is sok beszélnivaló róla, de azért mégis, Mihail Alexandrovics Solohov az Mihail Alexandrovics Solohov. Ha jól megnézzük. Bárki mást mond, hülye az. Először is: könyvei, fordításai lazán megtöltenék az esztergomi könyvtárat, még abban az esetben is, ha a gyengébb fordításokat, amelyet gyengébb csinovnyikok gyártottak parancsra, a kazánba kerülnek.
 

 Így tehát Kínába a fecskékkel együtt érkezem és a sárgarigókkal távozom.  A kertek felett fecskék repdestek, miközben otthon, Veszprémben eggyel sem találkoztam. (De más sem. 

És selyem, selyem, szélsuhogású-szellőkönnyű selyem mindenütt. Amiről a görögök azt mondták, hogy az istenek ajándéka, azaz serikon. Seneca mondása pedig igaz: a selyembe öltözött asszonyok ugyanannyit mutatnak magukból a nyilvánosságnak, mint a házasságtörőnek a hálószobában. Igaz, ő időben megkésetten, ezért feleslegesen kárhoztatja a luxusterméket, hiszen már az i. e. 4. században megérkeztek az első légies kelmék Európába. Az a hír járta róluk, hogy fákon teremtek. 

A meglehetősen csúfnak látszó sárkányok (szarvval, karommal, pikkelyes testtel, nyakukon és gerincükön taréjjal, denevérszárnyasan ábrázoltatnak) Kínában nem azzal az értelemmel rendelkeznek, mint Európában. Yunnanban például négy színű változatuk van. Olyan jóságosak, balgatok és szorgalmasak, mint a németeknél a törpék. A sárkányok akkor jöttek létre, amikor a Jin és a Jang, ahogy Borges mondja: ’ritmikus játékából’ megteremtődött a Tízezer Lény, azaz a kozmosz. 

Ezt a barátságot emlékeimmel szerettem volna alátámasztani, de alig találok hozzá eseményt. Meglepő ez még azoknak is, akik a Kondor-legendárium szereplői lehettek. Kapcsolatuk nem abban a térben zajlott, ami Kondorral annyira összenőtt. Ez intim és szemérmes, a másik látványos, sokszor zavaros, néha még botrányos is. Pilinszky élte át egyszerre mint a kettőt, s ő tudta legpontosabban kifejezni, s Kondort e kettőségben legjobban érteni: „Rendkívüli szempár fürkészi itt önmagát, a világot és bennünket. Egyszerre könyörtelen a tekintete és gyengéd, személytelen és személyes, tartózkodó és szégyentelen.” 

A középkori utazók történetei alapján csodálkozhatunk, mi mindent juttat az uralkodónak hódoló jöttment, s mi minden adományt kap a kántól azért; holott tulajdonképpen cserekereskedelem mindez. A papírpénz arra való, hogy a gazdasági ügylettől még jobban eltávolodjon a vásárló, s az aktus során cseréről se essék szó, csak nyomtatott papírdarabokról s egyebekről.  

  Igaz, hogy a Marco Polo utazásai kéziratban a piacai, hajói és a prostituáltjai miatt fölemlegetett Hangzhou település ott szerepel (mindezek figyelmet keltőnek és feljegyzésre méltónak bizonyultak a velencei kalmár számára), de ez nem bizonyítja, hogy Marco Polo valóban feltűnt ott és élt arra. 

 Hétfő reggeltől 21 részből álló  21 szerzői képpel illusztrált Kína-napló, Kína-esszé közlését kezdi az Irodalmi Jelen.  A Kína-járó magyar polgár: író, költő, művelődéstörténész, szerkesztő, botanikus.  A neve maradjon holnapig meglepetés.  

A fehér arany nem volt drága és sok kellett belőle, úgyhogy Márton és Salamon bizakodva vágtak neki a kereskedésnek. A bécsi kereskedő tanácsára külön tarifát szabtak a nagyúri udvarházaknak, ahol rengeteg só fogyott, s külön árat a szegényebb sorsú falvaknak, ahol nem tudtak oly busásan fizetni. De Mártonnal és Salamonnal lehetett alkudni. Ha egy-egy faluban egyszerre megrendeltek öt szekér sót, akkor a bérlők egy szekérnyit ingyen adtak, a többiért pedig nem csak ezüstdénárt fogadtak el, hanem búzát, káposztát, babot, lencsét, malacot vagy birkát, ami éppen akadt.

– Most siessünk, meg fogunk mosdani és átöltözünk.
Átmentek a szobájukba, megmosták kezeiket, kiöntötték a vizet, de átöltözésre nem volt szükség, a ruháikon sehol nyoma sem volt vérnek. Majd újra visszamentek a színhelyre. A fiatalabb Witman fiú kinyitotta a középső szoba ablakát, és ott várta a bátyját, aki Witmanné szobáját belülről bezárta, és az ablakból a párkányra kilépve, bejött a nyitott ablakon.

A végső csapás azonban az volt, amikor egyik külföldi utam során a szállodai szobánkban az egyik alkalmi barátnőmmel voltam, ő pedig véletlenül ránk nyitott, és még szinte ő kért elnézést, esküszöm, mintha az anyámat láttam volna. Addig legalább azt hihettem, hogy szeret, és ez nekem elég volt ahhoz, hogy kitartsak, de azzal, hogy fel sem vette, hogy megcsalom, hogy nem lett dühös, nem esett nekem, nem akart megölni, vagy legalább elválni, teljesen és tökéletesen semmibe vett, az önérzetembe gázolt, mintha nem is léteznék, mintha nem jelentenék neki semmit, csak a szerepemet, a férj szerepét, ami jobb, ha továbbra sem marad betöltetlenül. Ezzel vérig sértett.

A leghülyébb dolgokat lehet papírra vetni, intim gondolatokat, mendemondákat a diktátorról, az igazságot, pletykákat, rágalmakat, úgyhogy ez nem mehet így tovább… mindent kihajítok a cellából, amíg csak az ágy, egy asztal, egy szék és egy vödör marad. Mindent szürkére festek, és akkor Bella végre elégedett lesz. Lehet, hogy nem is mérgeznek meg, nem akasztanak fel, és nem is kínoznak majd. Olyan hosszú ideig hagytak egyedül ülni a székemen. Tíz évig is talán? Legalább száz évig bámultam egy kis szürke cellát, a szürke falakat, néha egy-egy legyet vagy bogarat, a rácsos kisablakot, a vastag, szürkére festett vasajtót a kémlelőlyukkal…