"Együtt sírtunk..." Emily Wu – Larry Engelmann: Madártoll a szélben
A hatalom szétszórja a családokat, a gyerekeket. Nem kétséges, a népet így a legkönnyebb engedelmességre szorítani. Erről beszél a regény. A Papa egyetemi professzor volt Pekingben, Amerikában végzett, a Mama is egyetemi tanár. És a két gyerekről. És a számtalan megjegyezhetetlen nevű tartományról. És arról, mit válaszol a kérdésre két koncentrációs-átnevelő tábor közt baktató kocsis a Mamának: „A nevem? A nevem 905131-es – mosolyog szomorúan.” És még arról, amit az előszóban fahangon megjegyez: „Túléltem a kínai kulturális forradalom zűrzavarát. Sok millió embernek ez nem sikerült.”
Emily Wu – Larry Engelmann: Madártoll a szélben
Nem kell nagyon belemászni a tényregénybe ahhoz, hogy az olvasó kínjában arra gondoljon, szerencsés, hogy a kommunizmus Kelet-Európájába, Rákosi és a moszkvai négyesfogat Magyarországába sikerült születnie, ahol az eszme legmegveszekedettebb barmainak is tudomásul kellett venniük, az idő rohan, a politika kiszámíthatatlan, aki akaszt, másnap könnyen akasztófa alatt áll nyakában a kötéllel. Aprócska ország aprócska eszmeharcosai, verőlegényei, akiknek többnyire a határokon túlról diktáltak, ha nem is mindig, de észnél voltak, tudták, merre hány méter. Kína más, Kína maga a végtelen. S mint ilyen, a gonosz árnya is végtelen, a szenvedés is.
A Madártoll egy kínai család élete a kislány szemével hároméves korától Mao haláláig, amikor Ji-Mao belép a tizenkilencedikbe. A legkeményebb, legkíméletlenebb tizenöt esztendő Mao Ce-tung országlása alatt, az utolsó tizenöt, amelyben Mao már gyanítja, hogy atombomba ide, rakétabázis oda, a világuralomból nem lesz semmi. És mert magában, hatalmi technikájában nem kételkedik soha, úgy véli, a nép lusta, a néppel van gond, nem követték ot a szárnyalásban, nem tettek meg minden lehetőt ahhoz, hogy a Szeretett Vezér ne csak Kína, de a világ Szeretett Vezére legyen. Mi a következő lépés? A népet meg kell büntetni. Nem tett mást, mint Hitler, aki végül odáig jutott, hogy a német nép nem érdemli őt.
Konfucius (i.e. 552–479) ókori filozófus és tanai különös szerephez jutnak ebben a szörnyű dokumentumregényben annak ellenére, hogy neve egyszer sem hangzik el. Nem kérdés, hogy Mao társadalom-átalakító szándéka Konfucius kilenc meghatározó tézise ellen való. A kínai kommunisták azzal a szent elhatározással veszik át a hatalmat, hogy az országban egyszer s mindenkorra felszámolják a konfuciánus örökséget. Érthető eltökéltség. Konfucius szerint: a magánélet kultiválása, az érdemek elismerése, a rokonokkal való törődés, a magas rangú miniszterek tisztelete, a hivatalnokok jóléte, az egyszerű néppel úgy bánni, mint a saját gyermekeinkkel, művészeket vonzani magunk köré, idegen országokból származó jövevényeket vendégszeretettel fogadni, a feudális urakat jótékonyságra és tisztességre késztetni. Mao szétszórja a családokat, megszünteti a magánéletet. Nem sorolom, megszüntet mindent. A túlélő kínai kisember azzal az örökletes tapasztalattal marad életben, ami Konfucius tanaiból beépül a mindennapjaiba. A családtagok egymásba kapaszkodnak, mert más nincs, amibe kapaszkodhatnának. A kommunista ideológia számtalan módon küzd a családi összetartás ellen. Mindenféle összetartást, szövetséget kötelező megszüntetni ahhoz, hogy az eszme magasan, akadály nélkül szárnyalhasson. Mao sem volt más, mint az összes többi diktátor.
A főhősnő neve a Ji-Mao, madártollat jelent. Apja egy Tu Fu-versről adta neki a nevet. „Madártoll mindörökké a mennyekben.”
Tudunk valamit a szenvedésről? Nem. Nem tudunk semmit. Amiről azt hisszük, szenvedés, nem más, mint az elkényeztetett, kényelemszerető európai ember nyafogása. Hogy a kenyér, a benzin, a fűtés, a rezsi. És hogy nyáron meleg van, télen meg (amikor) hideg, ráadásul fúj a szél. Hogy ostrom? Hogy ötvenhat? Hogy éhínség, nemi erőszak, pedofília, liliomtiprás, csecsemő-, tömeggyilkosság és hasonlók, mindez háborús helyzetben, a háború sokadik évében, amikor az állati körülményeknek köszönhetően a katonák hasonlatosak az állathoz, amikor már semmi nem érvényes a civil világ civil moráljából egy ellenséges ország ellenséges népével? Kína ugyanezt – békeidőben – a sajátjaival. Ugyanannyi kímélettel, ugyanannyi belátással öli saját népét. Öleti saját népével. Olyan tempóban, amit kis ország aligha tehetne meg, év végére a hóhérok egymást ölnék. Elképesztő. Hihetetlen. És hányféle módon. Például a balkezes nem sokat ér: „Bal kézzel dobtam a labdát, azzal fogtam meg az evőpálcikákat, és ballal írtam. Ez tilos volt. Ahogy a kommunista életmód más területein, a megfelelő kéz használatában is roppant fontos volt az egységesség. Mindenkinek a jobb kezét kellett használnia mindenhez. Balkezességem helytelen választás volt, amelyet ki kellett javítani” – vázolja az általános állapotokat a kislány az o szerencsétlen bal kezén át.
A regényt meghatározó mondat: 1966 májusában a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága bejelenti a nagy kulturális forradalom kezdetét: „eljött az idő, hogy megtisztítsuk a pártot, kivájjuk belőle azt a rothadó részt, amelyet a nép ellenségei alkotnak.” A „kivájjuk” trombitaszó, hogy felismerjék az ökördémonokat és kígyószellemeket. A nép ellenségeit. A hívó szó a nép ellensége. A nép többnyire a nép érdekében öli egymást. Ettől kezdve Kína „fekete”, azaz érinthetetlen családokból, és „vörös”, azaz jó vérvonalú kommunista családokból áll. A diákok Vörös Gárdákat alapítanak, tagjai mindhalálig tartó hűséget fogadnak Mao elnöknek. Zöld katonai egyenruhát és vörös karszalagot viselnek. Fegyverzetük közt előkelő helyet foglal el Mao aforizmagyűjteménye, a műanyag borítós vörös könyvecske, a Szent Könyv. Az illetékes miniszter a Kínai Népköztársaság törvényeit hatályon kívül helyezi. Felszólítja a rendőrséget, hogy semmilyen módon ne gátolják a Vörös Gárdák tevékenységét. A rendőrség feladata a vörösgárdisták támogatása, hogy azért a rendőrségnek is legyen valami feladata. A gárdisták szabadon betörhetnek a fekete családok otthonaiba. És betörnek, ha egyszer szabad. Egy Peking közelében lévő kis faluban több száz embert mészároltak le. Bármely család lehet fekete, ha egy vörös családtag úgy dönt. Ennyit a kommunista demokráciáról. De a kínai mobilizáció megköveteli, hogy vörös családok ne üldögéljenek babérjaikon, kutassanak egymás jelenében, múltjában. „A politikai életben ismét a feje tetejére állt a világ. Szun Mao-mao apját súlyos vádakkal illette a Vörös Gárda, amelyek értelmében hatalmával visszaélő kapitalista kollaboráns lett. Megfosztották a ráruházott hatalomtól és az azzal járó kiváltságaitól, elveszítette korábbi kényelmes helyét és szép jövőt ígérő státusát. Egy éjszaka leforgása alatt a családja vörösből feketébe változott. A vadászból vad lett. Egyik nap az iskolából hazafele menet láttam az apjukat pellengérre állítva. Bohócsapkát viselt, feje leborotválva. Az őt körbevevő egykori kollégák és elvtársak köpködték és ütötték, ahol érték, elfeledve, hogy ezen a színpadon bármikor nekik is könnyen juthat szerep.”
A forradalom felfalja gyermekeit, 1967 végén a Vörös Gárdán belül szakadás történik. Háború tört ki közöttük, melynek során a kardoktól az automata fegyvereken át a gránátokig mindennel gyilkolták egymást a szembenálló felek. Valamennyi csoport magát tartja a Jó oldalnak, ellenfelét a Bűnös oldalnak. A csoportok középiskolásokból és egyetemistákból álltak. A tömegközlekedés megszűnik. Bárki, aki az utcára lép, azt kockáztatja, hogy elfogják, letartóztatják, leszúrják, kivégzik vagy felakasztják. Hiányzik az étel, a pénz. „Mama készpénzben kapta havi fizetését. Ebből minden hónapban levontak egy központilag meghatározott összeget a lakbérre, a bútorok bérletére, a víz, áram, szén és egyéb költségekre, valamint a bátyám gyermekközponti felügyeleti díjára. A fizetése ötvenkilenc jüan volt, vagyis nagyjából százkilencvenhat fen naponta. A tojás feketepiaci ára darabonként ötven-hatvan fen volt, a költségvetésünk tehát nem egész négy tojást engedélyezett egy napra az egész család számára – mindezt a levonások előtt.”
Közben a vegytiszta kommunizmus felé döngető társadalomban dúl a korrupció. „Papa unokatestvére régóta Jangcsouban lakott, így tisztában volt vele, melyik párttisztviselőt lehet apró szívességekkel megvesztegetni. Egy kis arany ékszer és egy ezüst karkötő cserélt gazdát, amelyek a tisztségviselőé és a gyermekéé lettek” – mondja egy kétségbeesett és költséges családegyesítési kísérletet követően.
A hatalom szétszórja a családokat, a gyerekeket. Nem kétséges, a népet így a legkönnyebb engedelmességre szorítani. Erről beszél a regény. A Papa egyetemi professzor volt Pekingben, Amerikában végzett, a Mama is egyetemi tanár. És a két gyerekről. És a számtalan megjegyezhetetlen nevű tartományról. És arról, mit válaszol a kérdésre két koncentrációs-átnevelő tábor közt baktató kocsis a Mamának: „A nevem? A nevem 905131-es – mosolyog szomorúan.” És még arról, amit az előszóban fahangon megjegyez: „Túléltem a kínai kulturális forradalom zűrzavarát. Sok millió embernek ez nem sikerült.”
Emily Wu – Larry Engelmann: Madártoll a szélben
Egy viharban elveszett gyermekkor története
General Press Kiadó, 2008
