A csuklójára hullt az első csepp vér. Szinte forrónak érezte. Aztán lassan, nagyon lassan hanyatlani kezdett. Nyitva volt a szeme, ahogy feküdt a sárga homokon.
És egyszer csak nem volt már ott.

Lovacska

Senkinek nem jutott eszébe a ló. Mindenki szaladgált, vásárolt, csomagolt, ételt készített, gőz csapott fel a vasaló alól, sár fröccsent a sárgarépa gyökeréről, sercegett a zsír a hús alatt, zizzent a selyempapír.
Senki nem gondolt dédpapára még tegnap. Arra csak, hogy a ló le ne tapossa a veteményt, amíg befogja a kocsi elé, arra, hogy a gyerekek az ajtó mögött legyenek, mert a ló öregségére megutálta őket, senkinek nem volt szabad a szeme elé kerülni, aki kisebb dédpapánál, vagy akinek gyerekszaga van. Ő ugyan gyakran volt Maci közelében, amikor senki nem tudott róla. Szerette nézni kicsi kora óta a lovat. Nem érzett semmi veszélyt. Álmai része volt. Ezért abban a hajnalban míg a szomszéd ház fala feketéből lilára váltott másra se tudott gondolni, mint Macira. Mi van vele? Mi lehet a lóval? A felnőttek között azonban tapintható volt a harag. Senki nem gondolt rá, Maci mégis ott volt, ő volt a bűnös, aki miatt bolydult méhkas a család, aki miatt forró vízbe mártják az idei csirkét, ott állt közöttük, senki se gondolt rá, nem is volt sehol, mégis ott volt a konyhában mindenki lába alatt.
A kertszomszéd gyerek, Pityu rontott be a konyhába tegnap, ebédelt a család, nagyika éppen a meggyet szedte a sült húsra, halmozta mellé a krumplipürét, amikor a Pityu lihegve megállt a konyhaajtóban, trikójába törölte izzadt, kopaszra nyírt fejét, és lihegve, egyenként tolta ki száján a szavakat.
A Pétör bácsi! A Pétör bácsi a Csatiba esött! Gyüjjenek hamar!
Ott maradt a tálon, tányérokon sült hús, meggybefőtt, megmeredt a krumpli, a zsír a levesre fagyott, odakint ősz volt, meleg, októberi ősz. Nagyika le se vette a kötényt, amiben főzött, fölkapott a kék Csepel bicajra, úgy a leghamarabb, nagypapa a fekete férfikerékpárra, ő csak a kerítésig jutott.
Vigyázz a házra, amíg odavagyunk!
Kiáltott vissza a meggyfák alól nagyika.
Az a büdös ló! Az a büdös bolond ló! 
Ö meg a kerítés tetejéről nézte a Pityut, aki mindkét kezében sült húst fogott, vigyorogva, elégedetten baktatott a Sáros közön a rengeteg leomló lonc alatt. Dédpapa nem jött haza, mentőt kellett volna hívni hozzá, de a Ferde híd messze volt a falutól, meg az a rossz út is! Végül kihúzták a vízből, nagyika ölbe vette a fejét, és a szomszéd beszekerezett vele a másik faluba, a kórházba. Dédpapa meg fog halni. Ezt nagyapa mondta este apunak a telefonba.
Lovacska, lovacska! Lo-vacs-ka, lo-vacs-ka, lo-vacs-ka. Lovacska! Ez Maci! Magára húzza a kardigánját, beleugrik a papucsába, és amilyen halkan csak tud, kioson az udvarra. Maci lépteit hallotta, mintha vezették volna, akár álmában megismerné a járását! Igen! Ez dédpapa! Vizet húz a lónak, ő szalad, némán segít neki a sötét udvaron, aztán tiszta ruháért fut, egy rossz inget hoz ki, dédpapa elhasítja, vízbe mártják, óvatosan mossák ki a ló sebeit. Rászáradt a vér a pofájára, sáros az oldala, törött a bordája, az egyik lába is, azt dédpapa már sínbe tette mielőtt hazahozta. Most majd le kell lőni a Macit. Már réges-régen mesélte dédpapa, hogy le kell lőni a törött lábú lovakat. Rozsszalmát fognak csomóba, azzal csutakolják, aztán végigkefélik, míg mindenhol fénylik a szőre, máskor ilyenkor elégedetten dobog a lábával, de most valami félelmetes van a szemében. Friss vizet húznak neki, aztán leülnek ketten a kispadra, a fal tövébe, ahová este odasüt az utolsó nap, és még most, hajnalban is mintha langyos lenne kicsit, ő hoz egy takarót dédpapa szobájából, kettejükre teríti, és dédpapa kérges, gyönyörű tenyerébe csúsztatja a kezét. Soha eddig nem látta dédpapát sírni.
Nagyon, nagyon szép most minden. A meggyfák levelei táncolnak az enyhe szélben, a levegő halványlila, még nem jött fel a nap, hűvös van, pislognak a csillagok, még illatozik az estike. Maci iszik, szájáról csurog a víz, ahogy felemeli megint a fejét, mind a négy lába remeg, felnéz a fákra, az égre, beszívja a hajnali föld szagát, ő is beszívja vele, dédpapa kicsit megszorítja a kezét, be van kötözve a feje, és szivárog a vér a kötés alól.
Azt mondják a Macira, hogy bolond, mert már kétszer berántotta dédpapát a vízbe a kocsival, amikor átmentek a hídon. De nem bolond a Maci. Azt a hidat félig építették meg, mert nem maradt pénz befejezni, vagy elfelejtették. Sokan jártak arra a szőlőkbe, az a legrövidebb út. Kocsival csak dédpapa járt. Neki sem volt sok szőlője, de a kis kaszálóról kétszer megrakta a szekeret minden nyári hónapban, hogy legyen mit enni Macinak a télen. A háznál is magasabb kazlat rakott belőle az udvaron, a fölösleget meg elcserélte árpára, meg ami még kellet. A Ferde híd hat szál sínből állt, le lehetett látni köztük a köveken zubogó vízre, kétoldalt deszkák a gyalogosoknak, még korlát sincs rajta. Dédpapa mindig leszállt a kocsiról, amikor odaértek, megállt Maci előtt, szorosra fogta a kötőféket, végig beszélt hozzá, amíg átértek.
Egy motoros vágott át tegnap a hídon, rájuk dudált, Maci felágaskodott, magával rántotta dédpapát, és a szekérrel együtt bezuhantak a Csatiba.
Kinek jutna eszébe, hogy bántani akarta? Ki haragudhatna egy lóra? A Macira?
Akkor dédpapa bement a kis homályos szobába, és a gyöngyháznyelű, régi borotvával jött vissza, ami az első háborúban is vele volt. Maci csak nézte őt, dédpapa halkan beszélt hozzá, a kislány rátette a ló oldalára a kezét, rásimította a tenyerét, az arcát amennyire csak tudta, érezte a melegségét, az ereket a vastag bőr, a csodálatos szagú fényes szőr alatt.
Itt a füle mögött van egy ér. Neked is van. Nekem is. Egész közel, a bőr alatt. Ha azt bemetszed, így…
A csuklójára hullt az első csepp vér. Szinte forrónak érezte. Aztán lassan, nagyon lassan hanyatlani kezdett. Nyitva volt a szeme, ahogy feküdt a sárga homokon.
És egyszer csak nem volt már ott. Akkor dédpapa behunyta a Maci szemeit, megtörölte a borotvát, az ő csuklójáról is lemosta a vért, kieresztette a vályúból a maradék vizet, frisset húzott, és megmosakodott. Mindketten ittak a vízből, mielőtt visszaakasztották a vödröt a helyére. Kireggeledett mire elkészültek. Dédpapa a padon ült, nagyika jajgatott, amikor meglátta, be akarták vinni, de ő nem akart, csak ülni ott, aztán már szólni sem tudott. A felnőttek mentőért rohantak, ők csak nézték a szomszéd ház fehérre meszelt hátsó falát, amiről visszaverődött a nap, ahová egyszer a lepke szállt, az éjjeli pávaszem. Akkora, hogy nem fért be nagyapa kalapja alá, akkor nagyapa befutott, hogy szerez valamit, valamit, amivel megfoghatja, ő csak állt, némán nézte a csodát, tökéletes lábait, a szemét, mozdulni se tudott, dédpapa akkor odament, ráfújt a lepkére, az fellebbent, kicsit tétovázott, és belesimult az estébe.
Sziréna harsant az út felől, ő felnézett dédpapára, hogy ott van-e még, visszamosolygott rá, és újra belesimította kérges, gyönyörű tenyerébe a kezét. Nyitva volt dédpapa szeme, pont olyan kék, mint a reggeli ég, meleg volt a tenyere, de már nem volt ott.