Irodalmi Jelen

A portréfestő rejtett oázisa – A Barabás-villa titka

2012. május. 13. - 19:54

HELYSZÍNI

A budapesti Városmajor utcában áll egy villa, amelynek jövőjéért néhány éve még egy lyukas garast sem adtak volna az arra elhaladók. Azóta újjászületett: tizenkilencedik századi tulajdonosa, Barabás Miklós is elégedett lenne vele. Hétvégén a közönség is bejárhatta a helyet: itt élt és dolgozott korának egyetlen magyar festője, aki megélt alkotásaiból.

A portréfestő rejtett oázisa

– A Barabás-villa titka

A környéken lakók közül is csak kevesen tudták, hogy az ősfás dzsungellel körülvett, aládúcolt, düledező romhalmaz egykor a festő Barabás Miklós villája volt. Barabást Eötvös József báró beszélte rá, hogy vegye meg a domboldalnak ezt a részét, amely akkor szőlőskert volt, présház és pince állt rajta. A festő 1840-ben építtette rá az ízlésesen visszafogott, klasszicista stílusú épületet, ahol aztán harminc évig élt a családjával.

Emberléptékű méretek, visszafogott klasszicizmus, zsalugáteres ablakok

A XII. kerületi önkormányzat tíz éve újította fel az épületet és teraszos kertjét – a kivitelezés olyan jól sikerült, hogy a tervező Basa Péter munkájának köszönhetően a villa 2004-ben Europa Nostra-díjat kapott. A koncepció szerint nem egy poros Barabás-emlékházat kívántak itt berendezni, hanem élő, mozgalmas kulturális helyszínt: a Polgármesteri Hivatal azóta itt esketi a fiatal párokat, valamint kulturális rendezvényeknek adnak helyet.

A modern rendezvényhelyszín szőlőlugasként simul bele a kert képébe

Ha Barabás-festményeket tehát nem is nézegethet az idelátogató, a szabadtéri vitrinekben kiállított művek alapján jól lehet tájékozódni a művész képviselte fő irányokról. De a vezetett séta során több is kiderül erről a korát sok szempontból megelőző – és visszatekintve is igen szimpatikus – képzőművészről.

Szinte mesébe illő, ahogy a Kézdimárkosfalváról elinduló erdélyi szegénylegény meghódítja világot: Pestre költözése után négy évvel már annyi bevételre tett szert, hogy meg tudta venni a városmajori villát. Karrierje Nagyenyeden kezdődött, ahol Barabás diákként emlékezetből lefestette a kollégiumot meglátogató főispánt. Az iskolavároshoz kötődik első „marketingfogása” is: a fiatal festőjelölt elkészítette a helyi divatüzlet tulajdonosa, Mutili Róza arcmását, majd odaajándékozta azt a város imádott Rózácskájának. A hölgy természetesen ki is tette az üzletében, és minden betérőnek Barabást dicsérte. A fiatalember Nagyenyedről küzdötte be magát a bécsi Képzőművészeti Akadémiára, ahol megtanulta a mesterség finom fogásait, majd kolozsvári és olaszországi sikerek után telepedett le Pest-Budán.

Kirobbanó sikereit portréfestőként érte el, és ebben a sajtó is segítségére volt: Széchenyi István például a maga arcképének elkészültekor a Pesti Napló hasábjain dicsérte hosszan, aminek köszönhetően aztán tódultak Barabáshoz az arisztokrata megrendelők. Mindenki kifejezte háláját valamivel: Liszt házi koncertet adott a villában, Gróf Batthyány Lajosné pedig Haynau bevonulásakor családi képtáruk egy részét, hogy megmentse, Barabásékra bízta. Petőfi-portréjáról, melyet a kortársak messze a költő legjobb ábrázolásának tartottak, Jókai úgy nyilatkozott: azért ez a legsikerültebb, mert a költő arca azt sugallja rajta: „Én leszek Petőfi!”. A többi, heroikus ábrázolásról már az „Én vagyok Petőfi!” sugárzik. Barabás rendszeresen illusztrál irodalmi műveket, a lapok versengenek érte, íróportrékat rajzol – a formálódó nemzeti kultúra már elképzelhetetlen nélküle.

Egymás mellett a padon - a legismertebb portrék. A kortárs modellek hálája sem maradt el.

Rendkívül népszerű volt a festő Pesti Divatlapban közölt, "Nemzeti Divatképek" című sorozata, mellyel műfajt teremtett: a korszak népszerű színészeit rajzolta meg jelmezekben pózolva, akkora sikerrel, hogy divathullámokat indított el velük. De nem csak a nőolvasók kegyeit megnyerve lehetett érvényesülni: a Kossuth portréját közlő lapszámot kétszer kellett megjelentetni, úgy elkapkodták. Barabás mesterien használta a kor médiáját: közzétette például, hogyan halad éppen egy-egy híres modellje képmásával („Már készül!” „Hamarosan látható!”). Kedvelte a közönség a biedermeyer jellegzetes műfaját, a zsánerképeket is: ezeken a hétköznapok többnyire hangulatos pillanatait örökítette meg a festő.

A kor színészei részben épp a festő rajzainak köszönhetően lettek népszerűek

Bár a megrendelők között kézről-kézre járt, művészek, kikapós színésznőcskék között forgolódott, Barabás mégis szerényen és botránymentesen élt a szőlőlugasok árnyékában svájci feleségével és gyermekeivel. A villa alatti pincét és a hozzá csatlakozó vincellérházat szintén helyreállították, sejtelmes fényeivel a romantikus kis „alagút” ma ugyanúgy helyet adhat a kultúrának, mint a környezetükbe szinte észrevétlenül belesimuló, megnyerően ízléses, modern melléképületek, melyek közül az egyik galériaként működik, a másik rendezvényteremként.

A vincellérház pincebejárata, ahol egy pohár bort is magunkhoz vehettünk

De közparkként is funkcionál a villakert, ne riasszon el senkit a míves kovácsoltvas kapu és kerítés (ennyit sikerült megmenteni belőle, a kitelepítések után ideköltöztetett családok az értékes vasat elhordták és eladták); az igazi zöld „kaland” pedig az épület mögött várja a betérőket. Annyi bizonyos: Barabás Miklós, ha visszatérne, elégedetten venné birtokba e csendes, titkos városi oázist.

A vezetésért és a tudnivalókért Hartmann Hildát illeti köszönet.

Szöveg és fotók: Laik Eszter

További képek a helyszínről: