Zöld eclogák

KRITIKA

Hogyan békítsük ki az eclogát a zöld mozgalommal? Mit mondhat egymásnak a természeti környezetben élő, és a modern, városi ember? – merül fel Lövétei Lázár László legújabb, Zöld című verseskötete olvastán.

Kapcsolódó: Interjú Lövétei Lázár Lászlóval

Zöld eclogák

Lövétei Lázár László legújabb, Zöld című verseskötete az Erdélyi Híradó Kiadó gondozásában, az Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy sorozatban látott napvilágot. Szentes Zágon fedőlap-illusztrációja nemcsak a kötet fontosabb tartalmi szegmenseire, hanem Lövétei minimalista eszközhasználatára, ha úgy tetszik, „dísztelen” nyelvére tesz finom utalást. Az olvasó, aki még nem hallott a költőről, a kortárs kiadványok között nézelődve bizonyára nem fog elmenni a könyv mellett. Lövétei szerencsére nem a luxusfiloszok könyvespolcán sorakozó, pormacskaként szolgáló köteteket alkot, hanem az olvasót megborzongtató verseket.

Lövétei Lázár László első, Névadás öröme (Erdélyi Híradó Kiadó, Előretolt Helyőrség Szépirodalmi páholy sorozat, 1997) című kötetével felhívta magára a kritika figyelmét. Szilasi László az ÉS-ben, Keresztury Tibor  a Népszabadságban az 1997-es év legjobb első köteteként minősítette a kiadványt.   Már itt körvonalazódnak az iróniával-öniróniával fűszerezett egyedi stílusjegyek, a redukált nyelvezet, a stilisztikai visszafogottság, amelyek költészetének meghatározó jellemvonásai későbbi verseskönyveiben is, mint a Távolságtartás (Pro-Print Könyvkiadó, 2000), a Két szék között (Kalligram, 2005) és most a Zöld. 

Lövétei Lázár László

Míg első kötetében a költő a különböző versformákkal próbálkozik, ismerkedik a szakma fortélyaival, szereplírával játszadozik, a másodikban sokkal inkább érvényesül az alanyiság, bár egyes kritikusok szerint a két könyv nagyon hasonlít egymásra. A harmadik kötet igazi vízválasztó, Lövétei Lázár Lászlónak a Két szék között hozza meg az igazi szakmai elismerést. „Érzelemmentesen” dolgozza fel az öregedés, a rákbetegség, a halál tematikáját. A kötet felelős szerkesztője, Mészáros Sándor szerint a költemények „halálversek”, a „jelenvalólétre kérdezés”, a „semmibe tartás” szövegei. A kötet kritikai visszhangja nagy vonalakban egyetért ezzel. Tőzsér Árpád viszont a Holmiban „korközérzeti líraként” határozza meg a verseket, értelmezésében „a konkrét (személyes) betegség puszta jellé fikcionalizálódása, korunk »emblematikus« kórjának, a ráknak, mint létmódnak a szenvtelen, tárgyilagos megjelenítődése (nem leírása!) ad szokatlan lírai-epikai hitelt”.

A három korábbi kötet ismeretében a Zöld kellemes meglepetést okoz az ecloga  felelevenítésével, valamint oldja az előző komorabb hangulatát. De a szikár nyelvezet, az irónia, az olykor már-már húsbavágóan cinikus stílus az új kiadványnak is meghatározó eleme. Emellett az alkotó különös természeti sétára invitálja az olvasót. A falu és a természet csöndjének misztikus világába kalauzolja, ahol „Békén szunnyad a szív, szigorú eszméi pihennek”, ahol „csuda dolgok” történnek, a pásztor patanyomból szürcsöli az állott, nyári esővizet.  A könyvtárszobába besavanyodott, naiv, idealista költő viszont a zöldmozgalom fanatikus híveként próbálja kioktatni a pásztort, a vadőrt, a halászt.

A Zöld szatirikus, fanyar humorral fűszerezett társadalomkritikája a környezetvédők túlzásaira figyelmeztet: „Itt csak a fecskék informálnak a kinti világról”, vagy „Ennyi fölösleges isten a földön még soha nem volt, / egyszer a nárciszt, holnapután a mosdótálat imádjuk, / holnapután újabb istent keresünk”.  A zöldmozgalommal „megfertőzött” költőnek nem természetszeretete, hanem túlzásai kelthetnek ellenérzést az olvasóban.  Lövétei finom iróniával érzékelteti ezt: „az Eufrátesz bedarálja az emberi szennyet! nem nagy vers, csak egy apró jelzés ronda korunkról – / hátha  a boldog posteritas majd »megbecsülendi«”.

A tizenkét ecloga a fanyalgó, nagyvárosi poéta világlátásán keresztül a globalizáció útvesztőiben tévelygő embert figurázza ki, amit a Hatodik ecloga érzékeltet leginkább, amikor is a költőre rápirít a laptop: „Mért kínzol még itt, a fenyőfa tövében is engem? / Nem hiszem el, hogy unatkozol: annyi csodálnivaló van / errefelé: fű, gomba, bogár, mélyzöld mohaszőnyeg…”.

A lírai én az egyszerű emberek életfilozófiáját többre tartja holmi tudományos okoskodásnál, ezért egyik fontos témája a plasztikus hétköznapiság és a lírai nyelv összeegyeztethetősége: „Miért nem zengsz dicshimnuszt, mondjuk a pillepalackhoz: / látjuk mit hoz  a víz, de vajon van-e vinnivalója?”, vagy „Hál’istennek a nyári tanyákon boldog az élet”. Ugyanakkor nem kell mindenáron beleavatkoznunk az isteni rendbe, a természet harmóniáját megbontókat nem a mi dolgunk rendre utasítani. „Nem nagyon értettem, s ma sem értem a kinti világot, / s itt, a világ végén pont engem senki se kérdez…/ Egy dolgot tudok: azt, hogy az Isten tett ide minket, / s eljön majd az idő, amikor kifizetjük a számlát.”

Szentes Zágon fotója

A Negyedik ecloga a balladák szomorkás hangulatára emlékeztet, szerelmi témát dolgoz fel, a nagyvárosi félszegségekre, álértékekre mutat rá, a huszonegyedik századi nőt parodizálja: „az a sok rongy és parfümös üvegecske…”, „Mindenféle kacatból épített birodalmat…”.

Az Ötödik ecloga a kötet legerősebb verse. „Úgy megutáltam az emberiséget, mint a puliszkát”, vagy „kifeszülhet Isten fényes koronája, az ember” – meséli a várostól megundorodott, erdei lakba visszavonult vadőr, aki talán maga Lövétei. A pásztor, a vadőr, a halász egyrészt a költő alteregói, akikkel párbeszédet folytat, másrészt mindennapi emberek, akik még tudnak örülni az élet apró szépségeinek.

A Kilencedik ecloga és a (Tizedik) ecloga-féle lírai betétdalként is olvasható. A versek képi világa annyira erőteljes, hogy szinte le tudnánk őket rajzolni. Eltűnik a párbeszédes forma. Az alkotó összegez, levonja a konzekvenciákat. „Nyugszom tehát én is: miért vágyni többre – / úgyse lesz már rosszabb, s elviselhetőbb se: / félre, gond miegymás, s elheverni szépen, / mint hamis bankó Isten perselyében.” Az olykor zenétől hangos völgyből kiveszett a „cifra” görög-latin élet, az egyszerű ember észjárása, életfilozófiája nem tud már nekünk, technikától megfertőzötteknek újat mondani, sem meggyőzni az élet apró örömeinek tiszteletéről.

Lövétei úgy ír a boldogságról, olyan isteni nyugalommal, páratlan humorral és éles cinizmussal világít rá kicsinyességünkre, elvakultságunkra, hogy kedvet kapunk a versek főszereplőjéhez hasonlóan felkerekedni és okítást kérni az isteni rendről: „Menni a fák között, látni a földet, / s csöndben örülni”.

A klasszikus versformába csomagolt, fanyar látásmóddal árnyalt modern problémafelvetés teszi Löveti kötetét szórakoztatóan könnyed, mégis égetően aktuális olvasmánnyá. Talán még a „zöldek” sem fognak különösebben háborogni, hogy papírra nyomtatták – már ha elolvassák.

Lövétei Lázár László: Zöld. Erdélyi Híradó-FISZ, 2011.

Interjú Lövétei Lázár Lászlóval.

Varga Melinda