Szegény ember jó órája – Gárdonyi Géza, az elbeszélő
Erdély csodáiból
A Margitszigeten raktak egy vízesést faragatlan sziklából, hogy olyannak lássék, mintha természetes volna. Olyannak is látszik. A torjai híres kénbarlangot még az egyik Mikó gróf szépen kifalaztatta a minap faragott kockakövekkel, csináltatott bele kifogástalan bolthajtást és csinos ajtót faragtatott bele, amit hét kockakőnek a koszorúja díszít. Szóval megreperálta Erdély egyik csodáját, mert az neki csúnya volt.
– Hallja – mondom a barlang felügyelőjének –, miért tették tönkre ezt a híres, szép barlangot?
– Micsoda? – mondja felpulykásodva.
– Miért csináltak pincét a barlangból? Kővel kirakott pincét láttam én már különbeket is, csak nem gondolják talán, hogy ezért a malteros kőművesmunkáért jön ide az ember Magyarországból.
Látta, hogy haragszom, és talán azt gondolta, hogy aki az ő grófjára haragudni mer, az is vala¬mi címeres ember lehet, azért hát magyarázni kezdett, hogyha a barlang más is, de a levegője ugyanaz maradt.
Persze ezt a levegőt nem lehet látni. Csak annyit lehet látni, hogy a gyújtó, vagy a magasban meggyújtott papiros az ember derekánál már elalszik. A barlang gyilkos levegője tehát magasabb egy méternél. Ez mégis magába szállítja az embert. Soha itt tótágast nem állt és nem fog állani senki. Hanem az mégis mese ám, hogy egy lélekzetvétel ebből a levegőből megöli az embert. Egy fiatal házaspár nézte ugyanakkor a barlangot. A velök való beszélgetésben elfeledtem egy pillanatra, hogy derékig a halál területén vagyok: lehajoltam az imént kialudt fáklyáért, hogy azt újra meggyújtsam. És belélekzettem a rettenetes levegőt.
Hát ebből tapasztaltam, hogy itt sem halhat meg az ember fájdalom nélkül. A kénes-szénsavas levegő olyat csavart az orromon, hogy ösztönszerűleg visszakaptam a fejemet s a könnyeim ömlöttek.
Hogy aztán igen kikeltem a barlang tönkretevése ellen, a vezető kinyitotta a barlang hátulsó falán levő kis ajtót és be engedett tekinteni oda, ahonnan a szénsavat egy tölcséren át a völgyben levő gyárba vezetik.
No hát ez a látvány már valami. A barlang fala itt megmaradt a maga természetességében, mert ennyire be már nincs a világnak az a kőművese, amelyik falazni tudott volna. Itt az a sziklatorok, a kének lerakódásaitól, mintha fehér és sárga bársonnyal volna bevonva. Ez a pokol bejárata. Ráillik feliratul:
Hagyjátok kívül a reményt.
Ezen a kis ajtón csak búvárruhában lehetne átmenni.
Milyen gyönyörűen borzalmas látvány lehetett ez az egész barlang, mikor még úgy volt, ahogyan a természet megalkotta!
Különben ez az egész hegy bűzlik a kéntől. Se bogár, se más eleven állat nem látható rajta. A barlang belsejében egy sündisznónagyságú holt békát láttam, azt a kőművesek dobták be, hogy lássák, hogyan hal meg. Felfúvódott szegény. És ezenkívül láttam egy kis holt egeret, az egyik szikla tövében. Azt már nem emberek vetették oda. Azt a véletlen vezette a halálba.
A növényzetet azonban nem fojtja meg ez a levegő. Apró cserjék borítják sűrűn az egész hegyet s mindenfelé piroslik az áfonya édes gyümölcse.
A hegyoldalban néhány száz lépésnyire a barlangtól csinos emeletes épület emelkedik. Ez a fürdővendégek tanyája. Jobbára köszvényes és szemfájós emberek ezek, akik a barlang népies jelzőjéről azt mondják, hogy az jobban ráillik a hotelük konyhájára.
Szinte jólesik, mikor erről a kedvetlen helyről a Szent Anna-tóhoz vezető ösvényre léphetek. Az út mindenütt árnyékos. A levegő szinte nedves az üde zöld sűrűség leheletétől. A hegyek itt augusztusban is tele vannak pirosló eperrel és málnával. De az erdőkben nincs élet. Sehol egy madárhang. Csend mindenfelé.
Kétórai gyaloglás után elértem a hegytetőt, amelynek mély ölében a Szent Anna-tó mozdulatlan kék vize kéklik.
Ez már nem a mi közönséges világunk. Aki nem is tud a tó tündéreiről, meg rémeiről, elfogódott szívvel áll itt meg a hallgató sötét fenyőóriások között. Az álmok országában vagyunk. A tó vizén íme fehér borzongás fut végig.
Mi fog fölmerülni a hullámok közül? A vízileány, vagy a mohos szakálú víziszörnyeteg?
A parton egy barnavakolatú házikó áll. Az ember azt hinné, valami kripta, mert körülötte hamuszürke nagy fakeresztek emelkednek. Kétszer akkora fakeresztek, mint az ember. Mintha azokat az óriásokat temették volna ide, akik hajdanta ezen a vidéken éltek és a kősziklákból raktak várakat, de ma már a nyomuk sem látható. A vezetőm nem tudja, micsoda keresztek ezek. Mindössze annyit tud, hogy Anna napján, mikor idesereglenek az ájtatos székelyek, telerakják ezeket a kereszteket koszorúkkal.
Leheveredünk a tó partján, a kápolna előtt és tüzet rakunk. Tűz nélkül nem emberi a heverés kánikulában sem. Valahol és valamikor olvastam, hogy a magyar pogányság maradványa ezek közé a hegyek közé vonta meg magát és itt a tó partján áldoztak fehér lovat a magyarok Istenének. Érdemes volna ezt megfesteni.
A hegytetőről láttam is Bálványos várát: egy vastag, kerek tornyot, fehérlő omladékok között.
Hat óra. A nap már túl jár a hegyen. A tavat árnyék borítja. A vízbe hajló sások, mintha már aludnának is. Egy ujjnyinál hosszabb óriás türkiszkék szitakötők játszanak a víz felett, babszem nagyságú apró békák jelennek meg a fű között.
– Gyerünk – mondom felocsúdva az álomlátó merengésből –, a hegyen még egyszer látjuk az alkonyatot.
– Deiszen istálom – feleli a székely –, ha már egyszer az áldott nap nem süt a tóba, akkor már nem is találkozunk többet vele.
Ott hagyjuk a tüzet és fölsietünk a meredeken. Mindenütt a vén égbenyúló fenyők alatt megyünk. Egy helyen megdöbbenve állok meg.
Egy sokszázéves holt fenyő fehérlik az árnyékban. S amint ott fekszik eldőltében maga alá tört fák között, mintha mesebeli óriás csontváza volna: fehérlő bordák és görcsösen összehúzott szétfordult tagok.
Még egy pillantást vetek az elhagyott tóra, s innen a tusnádi oldalról látom, hogy a túlsó hegyoldalban barbár kezek dolgoztak.
Körülbelül ötven nagy fenyőfa csonka törzse látszik a déli hegyoldalban. Amint a vezetőm mondja: a lázárfalviak irtják ott az őserdőt, mert az övék, s nem telik bele egy év, a vad-regényes Szent Anna-tó egy kopasz, sziklás hegyölben fog kiszáradni.
Hát nem tehet ez ellen az a sok erdélyi egyesület?
Elszorult szívvel indulok lefelé. A nap csakugyan leáldozott a tusnádfürdői völgyben is. Az égen még nem ragyog csillag, de a fenyők lábánál szentjánosbogarak fehér csillagok gyanánt fénylenek. A vezetőm körülrakja ezekkel a kalapja szélét és azokkal csinál szent sugarat a fejének. Szinte végigfut rajtam a hideg: olyan, mintha nepomuki szent János vezetne a fák között a hegyről lefelé.
Már fáradt is vagyok. Tizennegyedik órája ez, hogy járom a hegyeket. Egyszerre e csöndben millió meg millió s hang szólal meg a fenyves hegyoldalon, de oly erősen, amilyen erősen az s hangozhatik.
– No kutya teremtette? – mondja nepomuki szentem –, ázunk már!
Pedig még akkor egy szem esső sem esett.
Körülbelül öt perc mulva megfeketedett körülöttünk az egész világ és szakadt a nyakunkba az eső. Az volt a szerencsénk, hogy a villámok csaknem szakadatlanul lobogtak, és így meg-megvilágították a csigás út lejtőjét. Borzalmasan fenséges út volt ez. A százados fenyők fekete oszlopcsarnokában villámlások és dörgések között a sziklás hegyi úton lépkedni lefelé; nem látni mást egy-egy darab fölfehérlő utat és egy-egy darab felsötétlő vadont.
Az esti vihar csakhamar elállott, de másnap az Olt harsogva és tajtékozva szikláról sziklára ugrálva rohant a medrében a hegyek között.
Micsoda fenséges folyó és micsoda fenséges vidék! Csakugyan tündérek és óriások lakhatták valamikor s a mostani embert méltán nézték bogárnak, amely minden szépet elront és elpusztít.
Tüzek meg árnyékok
A zsebembe tettem egy tiszta kis üveget, amelyben valamikor orvosság lehetett - és napszállat után elindultam a szőlők felé. Az volt a szándékom, hogy teleszedem az üveget szentjánosbogárral. Így júniusban sok találkozik a szőlők mentén. Vajon hogyan világít együtt száz vagy kétszáz, éjjel a szobában?
A kaszálókból akkor kezdett fölemelkedni a homály. Mert az éj mindig így jön: a földből, és fölszáll az égig, az égen túl is. Mérhetetlen óceánja a kékes sötétségnek! A jegenyefák óriás fekete fölkiáltójelek, s egy gémeskút a távolban vékony T betű. A lilaszürke égen sárgán fénylő félkarikája a holdnak. Alig egy arasznyira tőle gyémánttűzben égő vacsoracsillag. Egy arasznyira - persze Isten kezével mérve. Körülöttem a prücskök egyhangú pri-pri éneke zeng már a fűszálak között. Egy-egy denevér nesztelenül, feketén lebbenik el előttem. A homály egyre sűrűbb. Az akácfák mintha gyászfátyollal volnának bevonva. A rétről a bakszakállfű illata útra kél vélem. Aztán, hogy elértem a szőlőket a csöndes sötétségben, a bokrok között előfénylik két kis kékesfehér pont.
Itt vagyok a szentjánosbogarak birodalmában.
Leülök egy félig földbe süllyedt határkőre, és nézem, nézem a sötétségben világító parányi csillagokat, azt a két csillaglámpát, amellyel a vőlegényének világít a kis bogármenyasszony.
Mennyi epedés, mennyi izgalom a fűszálak és bokrok országában.
De íme, a vőlegények nem váratnak sokáig magukra. Fehérlő szikra kél útra a levegőben és fényes vonalat rajzol maga után a sötétségben. Azután a másik, a harmadik. Mindenki megtalálja a maga párját.
És bizonyára beszélnek is.
Mit beszélnek?
Bizonyára azt beszélik, amit az ember:
– Szeretsz-e, bogárkám?
– Szeretlek, bogárkám!
Eszembe se jutott, hogy megzavarjam a találkáikat. Csak néztem, néztem elgondolkozva. A boldogság csillagai azok. S a boldog állat azonos valahogyan a boldog emberrel, mint ahogy a szenvedő állat azonos a szenvedő emberrel, mert a szenvedő állatnak emberarca van.
Amint ott üldögélek, egy fekete árnyék jelenik meg az úton. Mezítláb jön. Halk pufogás a járása a porban.
– Bündn Ilek... rebbenti meghökkenve, amint hozzám ér.
Azt akarta mondani a jámbor, hogy minden lélek dicséri az Urat.
De nem volt ereje reá.
Csak megmeredt, aztán megfordult, s neki a szaladásnak! Úgy eliramodott tőlem, hogy agárkutyával se lehetett volna utolérni.
– Miska te! Állj meg! – kiáltom utána.
Mert megismertem a hangjáról, hogy a Miska bojtár.
Azonban a Miska gyerek nem állott meg. Bizonyára azt gondolta, hogy boszorkány vagyok. Nem hisz most a hangomnak. Azt gondolja, hogy a boszorkány az én hangomat utánozza. Azt is tudja Miska, mit akar a boszorkány: ha maga közelébe csalhatja, a fejéhez vág egy kötő¬féket. Attól pedig Miska tüstént lóvá változik. Aztán a boszorkány rajta nyargalna el a Szent Gellért hegyére.
Fölkeltem és elindultam az erdőszélnek, ahol a juhászok tanyáztak esténkint.
Mikorra odaérkeztem, Miskát már pálinkával dörzsölték a tábortűz mellett, és az öreg Borza János sűrű keresztvetések kíséretében komoly áhítattal mormogta fölötte:
Jámbor embör, gonosz asszony, gyékényágy, kűpárna, Jézus mondása jusson az eszödbe!
Miska bojtárnak bizony nem jutott a Jézus mondása az eszébe. Hiába biztatta az öreg Kossuth-szakáll. Csak feküdt mozdulatlanul.
– Mi a baj? – kérdem aggodalommal.
– Jaj, mester uram – mondja az öregjuhász –, a gyereken egész idáig nyargalt egy rusnya boszorkány.
Felelet helyett fölvettem a vizes korsót, és öntöttem abból a gyerek arcára. Azután, hogy fölnyitotta a szemét, megitattam a pálinkás butykosból.
– Micsoda huszár lesz tebelőled – mondottam, s felültettem a fiút –, hát arra tanítottalak én téged, hogy engem boszorkánynak nézz!
– Bizonyisten boszorkány volt – hebegte a gyerek.
– Nem az volt. Én ültem ott a határkövön. A bogarakat néztem. Kiáltottam is rád. Volt okod arra valamikor, hogy el ne hidd, amit én mondok?
– Nem – felelte a fiú.
S fejét lecsüggesztve, bágyadtan nézett az öreg juhász csizmájára.
– Hát most eredj, fiam és feküdj le és aludjál. Aztán, ha még egyszer megijedsz, jusson eszedbe, amire tanítottalak, hogy boszorkányok nincsenek.
A fiú bement a hodályba és lefeküdt. Én pedig leheveredtem egy subára a tűz mellé.
– De hogy megijedt – csóválta a fejét az öreg Borza.
S leheveredett mellém a másik subára. Elővonta a kalapja mellől a pipáját.
– Mondottam pedig neki, hogy ne járjon soha ökörfarkkóró nélkül.
Rátette a parazsat a pipájára és mindannyiszor lehunyta a szemét, valahányszor megszítta.
Csak nézem.
– Mit beszél kend az ökörfarkkóróról?
– Azt, hogy mért nem vitt magával.
– Minek vitt volna magával?
– Annak, hogy mikor boszorkány röpül a feje közelében, hát suhintson rá vele.
– Hát még kend is hisz a boszorkányban?
– Hisz a fene – felelte szelíden –, csak úgy eszembe jutott.
S mind a ketten elhallgattunk. Néztük a tüzet. A tűz mindig kedves és fenséges néznivaló. Megérthetetlen titok az. Mi a láng? Honnan jön? Hová megy? Honnan van a színe? a fénye? a faevő mohósága? az égető ereje? Ni, hogyan ugrálnak, lengedeznek, hajlonganak, el-eltűnnek, megjelennek a lángok. Egyik vörös, a másik kék, sárga meg fehér. A gallyak néha sírva, sziszeregve hajlonganak a parázsban mint a hernyók. Aztán újra csend. A tűz halkan pattog és minden pillanatban más meg más a képe. Fény meg ragyogás, erő meg rejtelem...
Az öreg hasonfekszik a subán. Félkönyökön pipázgat csöndesen. Már régen nem láttam őt. A múlt nyáron sokszor meglátogattam. Kedvem volt volna rá, hogy megtanítsam olvasni. Azonban ő csak a fejét rázta rá.
– Nem akarok pap lenni – mondotta –, elég nekem a magam két könyve.
– Micsoda két könyv?
– A nappali meg az éjjeli.
– Micsoda nappali meg éjjeli?
– Nappali könyvem a mező. Az éjjeli csillagos ég.
Aztán ő tanított olvasni engem a maga két könyvéből.
Megismertette velem a vérfüvet, amelytől kinyílnak a bilincsek. A Mária könyvét, amely örökké remeg a fűszálak között. A temondádfüvet, amelynek a gyökerét mindenkinek a nyakában kellene hordoznia. A föld füstit, amely a kopaszságról használ. A szerelem almáját, amelynek piros a virága. Szent Antal virágát, amely esőt jósol. A Boldogasszony haját, a Salamon pecsétjét és tömérdek más titkait a földnek, úgyszintén az égnek is, ahol minden csillagnak neve van; s a csillagok között táltosok meg garabonciás diákok kóborolnak. Beszélt az öreg az éghasadásról is, mikor az ég megnyílik és az ember bepillanthat a mennyországba.
A lángok eltűntek már. Csak a parázs vöröslött. A csöndes sötétségbe belesóhajtott az erdő. Egy-egy birka olykor panaszos bé-hangot hallatott.
– No – szólalt meg az öreg Borza félálmosan –, mégis csak jó volt a nyírfaág. Jó volt – ismételte komolyan, inkább magának beszélve, mint nekem.
– Micsoda nyírfaág? – kérdeztem a fejemet fölemelve.
– Az, amit a házüstökbe dugtam Szent György-napkor.
– Hát aztán mire volt az jó?
– Mire? Hát arra, hogy itt már nem volt ereje annak a rusnya boszorkánynak.
Újra csöndesség. Csak a falevelek susognak.
Az éj tele van titkos susogással és hajlongó árnyékokkal. A hold a fekete erdőből följebb és följebb emeli az égre aranyló szarvait. Titok és rejtelem az egész világ.
Szegény ember jó órája
A városból jöttem hazafelé kocsin, s útközben az egyik ló elrúgta a patkót. Beállítottunk hát a legközelebbi faluban a kovácshoz.
Délután három óra volt akkor. A falut a délelőtti araszos hó borította. Minden fehérlett, csak a szurtos kis kovácsműhely volt fekete, meg az udvara.
A kovácsot nem találtuk otthon. Fogat húzni hívták a kántorhoz. Várnunk kellett. Nemcsak magunk vártunk: a műhely előtt ott ácsorgott már két paraszt is meg a cigány. A cigány nem állt, hanem ült. Egy abroncsa tágult keréken ült, az ajtó előtt. A kerék talán az övé volt, de az is lehet, hogy nem az övé, csak beszélgetésre telepedett oda.
És a műhely előtt ott álldogált egy kócos vén szamár is. Kétkerekű kordé elé volt kötve. A hóban persze nem legelhetett, hát csak mozdulatlanul nézett maga elé.
A két paraszt a szamárra alkudozott.
– De istenuccse, nem ér ez hat forintot se – mondotta az egyik.
– Márpedig én nem engedek a tízből – felelte a másik. A kordéval együtt megér tíz forintot.
Egy tüskés szemöldökű kis öreg paraszt volt az eladó. Száz esztendő zsírja és cérnája tartotta össze a bekecsét. Az egyik csizmája fején új folt feketéllett, s mivelhogy a csizma sohase látott kefét, a fakó bőrről leordított az új folt.
A másik paraszton suba volt. De az se lehetett jómódú ember, mert a süvege már ócska volt és szőre hagyott.
– De ha mondom, hogy van kordém – szólt szinte mérgesen a subás. Mi a csudának akarja kend rám tukmálni ezt a kordét!
– Legyen kettő – felelte csökönyösen az öreg. – Jobb kettő, mint egy. Mert lássa kend, ha nincs szamár, akkor nekem a kordé nem kell.
– De ha nekem se kell!
- Együtt jár a szamár a kordéval, tudhassa kend. Tehénnel a kötél, szamárral a kordé, mióta áll a világ mindig.
És rám nézett, mintha azt várná tőlem, hogy mellette bizonyítsak.
– Isten látja a lelkemet – folytatta –, meg nem válnék ettől az állattól. Hanem hogy tegnap unokám született, hát arra kell a pénz. Meg aztán, hej, nem sokat viszketett a markom ebbe az átkozott esztendőbe!
Szél támadt. Fáztam.
– Hát legyen hét forint – szólt a subás. – Vesszek meg, ha csak egy krajcárral is többet adok érte!
Arra gondoltam, hogy járkálok egyet, s ha előtalálom a kovácsot, megkérem, hogy gyorsan végezzen a lovammal.
Az út már ki volt taposva a házak előtt, s én kétszer is elsétáltam a falu egyik végétől a másikig. Végre is beszóltam a kántorház udvarán fát vágó cselédnek:
– Itt van-e még az a kovács?
– Nincs itt – felelte –, Kisgyuri Bálinthoz hívták. A Nacza volt itt érte, hogy tüstént menjen által.
– Ott is fogat húz?
– Nem. A Szegfűnek valami daganat támadt a torkában.
Tovább sétáltam, és bosszúsan tűnődtem, hogy a szegény Szegfű miféle állat lehet: bőg-e vagy nyerít? S hogy ez a kovács fogorvos-e, vagy állatorvos?
De hiába: meg kell várnom, ha mingyárt az egész falut végiggyógyítja is előbb. Mert az út köves és a lónak megromolhat a lába.
Fáztam már.
Hol lehetne kapni egy csésze teát?
Sehol.
Itt a kocsma: egy pohár forralt bort lehet talán kapnom.
Beléptem.
Hát lám, ott ül az én két emberem is a hosszú fenyőfa asztalnál. Mind a kettő szivarozik. Koccintgatnak a hosszú nyakú üvegekkel.
– Hóttig áld engem kend ezér a szamárér – mondja az öreg. – Mer ennél jobb szamár tíz határba sincsen.
– Kend se kap mindennap kilenc forintot ilyen vén szamárér – feleli a subás.
– Hát fiatalnak nem éppen fiatal, de vénnek se vén. Most van a javakorába. Olyan erő van a kutyába, hogy néha alig lehet megállítani.
– Talán inkább elindítani.
– Nem: megállítani. Ha az indulásba makacskodik, akkor csak tüskével ütögesse kend hátulról. Megy, mint a veszett fene!
Újságot vettem elő és olvastam.
Az ajtón egyszer csak becsusszanik az a cigány is, amelyik a kovácsműhely előtt hallgatta a parasztok alkudozását. A hátán egy kopott, fakó rozsdás húrú cimbalom. Nem is köszön, csak letelepedik a búbos patkájára, és hangolásba fog.
De a subást nem érdekli a cigány.
Fölkel és elbúcsúzik az öregtől. Estére haza akar érkezni. Ebből értem, hogy ő is más faluban lakik.
Az öreg magára maradt. Szivarozva hallgatta a cimbalmos nótáját. Egyszer csak egyet int neki a fejével és a mutatóujját föltartja. Rekedt torokhangon dalol:
Tisza mellett ne-he-hem jó lefekünni.
Hallgat egy percet, hogy jól kíséri-e a cimbalmos? Aztán elégedetten bólint. Folytatja:
Mer az árvíz (hej) ki tanál önteni.
Egyet szí a szivarján s úgy mondja tovább:
Az babámat el tanájja vinni.
Az asztalra üt az öklével, azután a fülére teszi a kezét, és a fejét meglóbálja.
Keservesen meg fogom siratni.
Láttam, hogy nótája ez az öregnek, és hogy a cigány is nem először pengeti neki. Értették egymást.
De milyen más az igazi parasztnóta, mint a színpadi. A színpadi paraszt a zenekarhoz igazítja az énekét és a szüneteit. Az igazi paraszt el-elmond egy-egy sort, közben iszik, pipázik, s ez idő alatt a cimbalom is holmi cifrákkal tölti be a nóta közeit.
A vers végeztével két üveg bort rendelt az öreg. Az egyiket a cimbalmosnak adatta. Szomjas lehetett a cigány, mert egy hajtásra kiitta a felét. Aztán tovább zöngicsélt szerszámán. Az öreg is ivott. Megtörölte a bajuszát; és ismét felintett az ujjával:
Mikor a betyárok világbúl kimúlnak
Gazdag kocsmárosok kódusbotra jutnak,
A cifra menyecskék mind lerongyolódnak.
Muzsikus cigányok hazaballaghatnak.
Még valami három nótát dalolt el az öreg, s eközben a nagy üveg bor előle is kifogyott meg a cimbalmos mellől is.
Akkor a cimbalmos azt a nótát zördítette rá, hogy:
Garibaldi, Garibaldi állítja a verbungot.
Az öreg összecsattogtatta rá a tenyerét, s egy intéssel megint két üveg bort rendelt.
Egyszer csak feligazodik az öreg és leveti a bekecsét. Kiáll a kocsma közepére. A keze a csípőjén. A süvegét félre! Táncra mozdul a cigány előtt. Lép egyet csöndesen hol jobbra, hol balra. A dallam bokrain hozzáütögeti az egyik rossz csizmát a másikhoz. A fejét hol fölveti és kevélyen ringatja a derekát; hol meg lehajtja és rácsapkod a csizmája szárára. Minden mozdulata más. Íme, most a keze fejét taktusra lógázza, mintha azt próbálná, hogy elég hajlékony-e a csuklója? A vén lábak ugyanily örömben részesülnek. De minél tovább táncol, annál mozgékonyabb. Lám, a süveget is levágja már nagy puffanással a sarokba. Az arca piros és komoly. Ősz haja előre-hátra lengedez. A kezét hol összecsattogatja, hol a mestergerendán veri ki széles tenyerével a neki tetsző taktusokat. Látszik rajta, hogy a lelke is táncol.
Mennyi méltóság és költészet van a magyar táncban! A lábakban gondolatok és ötletek fejeződnek ki. Az egész test zene. Minden mozdulat a zene kifejezése.
A kocsisom bámuló feje jelenik meg az ajtóban. Intek neki, hogy üljön le, és igyék egy üveg bort.
Az öreg se nem lát, se nem hall már. Rég elmúlt ifjúságának hamvadozó tüze lobbant föl az inaiban. Nekivadulva lejt és széleseket fordul a kocsma földjén. Most már a sarkába futott a kedve. Forgatja, kopog is vele, s ahogy összeütögeti, bizonyosan ráképzeli foltos, rossz csizmájára a legénykori sarkantyúját. Elnéztem volna sokáig a mulató öreget. De íme, mindennek vége szakad: egy rémlátó szemű öregasszony jelenik meg az ajtóban. Csípőre teszi a kezét és rikolt:
– Ej, vén lator! No lám!
Az ember abbahagyja a táncot. Pislog, mint aki álomból ébred, és egyet simít a haján hátrafelé. Szó nélkül engedi, hogy a fejére nyomják a süveget, és szó nélkül ölti fel a bekecsét.
– Mingyár gondoltam, mihent mondták, hogy eladta kend a szamarát! – prédikál az asszony. – Hová is ment vóna máshova...
Az öreg bágyadtan és kedvetlenül ereszkedik le a helyére. Az asszony a bekecs alá nyúl és az öreg mellényéből kiszedi a pénzt az utolsó krajcárig.
– Hány liter a bor? – fordul az asszony aggódó szemmel a kocsmároshoz.
– Öt – feleli a kocsmáros a szakállát hegybe simogatva. – Öt liter bor meg három szivar.
– Még szivar is! Nézze meg az ember! Még szivar is!!
Fizetett.
A cigánynak is odadobott egy hatost, aztán felhúzta az öreget a padról.
– Co fel, vén lator!
Az öreg fölkelt. Az asztalról fölvette a félbemaradt szivart és útközben odavetette a cigánynak.
Kilépett az ajtón szótlanul, engedelmesen.
Szeretem az igazságot
Egy leány lépeget könnyes szemmel be a faluba. A bal arca piros, a jobb halovány. A hóna alatt lepedőbe kötött motyó.
Csinos leány, noha kissé görbe a lába, mint a korán dolgos paraszt-leányoké szokott lenni. A ruhája fehér-virágos eperszínű szoknya, és egérszínű rojtos télikendő. A lábán csizma. A kezében egypár nagysarkú cipőt lógat.
Nem is a házak előtt halad, hanem a havas-sáros kocsiút közepén. Bizonyára azért megyen ott, hogy ne szólítsák meg.
A bolt előtt mégis rákiált egy asszony:
– Mi bajod Etel? Elkűttek?
A leány nem felel, csak a könnye szaporodik meg válaszul.
Sietve halad a templom felé. A templom közelében befordul egy kis nádfödeles parasztházba.
A falu negyedóra múlva tudja, hogy Etelt elküldték a kastélyból.
A szomszédos házakból átkíváncsiskodnak az asszonyok.
A leány sír odabent. Az ágyfejre borul, úgy sír.
Sem az anyjának nem felel, se másoknak. Unja is a faggatást: fölkel és beül a kamarába.
– Majd elmondom! Ne fartassanak mostan!
S be is támasztja az ajtót.
Az asszonyok ijedt tyúkokként csodálkoznak egymásra.
Mi történhetett?
Etel a kastélyban szolgált a nyár óta. Az új uraságnál.
Az új nagyságos asszony német. Bécsből való. Egyszer hogy az urával sétált a mezőn, Etel arrafelé vitte az ebédet az apjának.
– Milyen csinos figura ezen a zöld réten, - mondotta az asszony.
S valóban azon a száznegyven holdas zöld szőnyegen az a rózsaszínruhás leány... képrámába illő látvány volt.
Az uraság akkor kezdte tanítani a feleségét magyar szóra.
– Mondd neki: Hova mégy lelkem?
S hogy a leány hozzájok érkezett, a nagyságos asszony csakugyan megszólította:
– Hofa méty lelkem?
Etel már piros volt mikor közeledett is. A váratlan megszólításra megrebbent a szíve. Az asszonyra emelte a szemét, s válaszolt boldogan:
– Apámhoz gyönyörűm!
Nem illett ez a szó. De a finom-szép arcú, csipkeruhás nagyságos asszony annyira elbájolta, hogy öröm-ijedtében csak a lelke szavával felelhetett.
Az asszony nem értette a választ. De tetszett neki a piruló arcú tiszta parasztleány. S tetszett a leány hangjának a melegsége is. Aztán az ételre fordult az érdeklődése.
Az ura tolmácsolta a szavát.
Etel válaszolta, hogy bablevest visz. S le is vette a fedőt.
A nagyságos asszony nevette, hogy eggyes ember annyi bablevest megeszik.
Csak mikor már Etel tovább haladt, akkor kérdezte meg az urát, hogy mit jelent:
– Gyönyörűm?
Még azon este megjelent Pócsiéknál a parádés-kocsis, hogy menjen fel Etel délelőtt tízkor a kastélyba.
– No beütött az áldás a házba! – szólt vígan Pócsi gazda.
Kisgazda volt, afféle négyláncos földű. Máshova ugyan nem bocsátotta volna szolgálatba a leányát, de a kastélyba... A kastély a szerencsének a fészke.
Csak még az a kérdés volt hátra, mit szól rá Lukács?
Lukács a lánynak a vőlegénye. Újborra lenne az esküvőjük.
Lukács csakhamar nyitja is a fakilincset. Tatársüvegű, vasszeg-bajszú legény. A ködmen úgy áll rajta, mint a harang. Dehát úgy áll a ködmen az első télen, és úgy szép. Feszít is benne Lukács.
Különben is büszke legény. De becsületes szemű. Hogy egyszer ült másfél esztendőt, nem számos. Kocsma erányában történt, és hát egy ujjnyival beljebb csúszott a kés, mint ahogy szándékolta. Minden évben történt ővele efféle, s nem került az ügy a törvény elé. Mindenki tudja, hogy ha kissé hörcsök is Lukács, nem rossz-csont. Sőt éppen azért voltak azok a kis véres kellemetlenségei is, mert nem tűrte el, ha valaki rendetlenkedett.
– Szeretem az igazságot! – mondta olyankor.
És felgyűrte a karján az inget. Fogta a botját, vagy nyúlt a fanyelű késért a csizmaszárba.
És a falu az ő pártján volt mindig. Rendetlenség történt: Lukács rendet szabott. Nem kellett volna annyira, dehát ami igaz, igaz!
Mikor elítélték is, nem föllebbezett.
– Tudom én, hogy ez az igazság – mondta megnyugvással.
S mivelhogy csakugyan jobb is elevenen ülni a kopár börtönben, hogysem feküdni holtan bármily szép virágos halom alatt, Lukács leülte a rovást keserűség nélkül.
Lukács benyitja az ajtót. Jóestét köszön és ül a tatársüvegben, harang-ködmenben az asztal mellé. Pípázik.
Pócsi gazda is pípázik.
– Hát az Etelt szógálatra kérik – kezdi Pócsi gazda. – Itt járt Soódy nagyságos uraságnak a kocsisa. Az ám. Hát azér hívattalak, Lukács, hogy hát izé, mit szólsz? Odaadjuk-e? vagy hogy ne adjuk?
Etel áll a búbos homályban, és fénylő szemmel nézi Lukácsot.
*
No mesébe illő gyöngyélete következett a kastélyban Etelkának! Nem kellett dolgoznia semmit. Csak amit az asszony kivánt: tedd ide, tedd oda, egykis söprés, egykis porolás, - csupa gyermeknek való munka.
Vasárnap délutánonkint, mikor Etel hazalátogatott, nem győzte elbeszélni a sok csudát, hogy hogyan élnek a kastélyban?
Hogy az asszonynak mennyi a gyűrűje, selyme, bársonya! Hogy fehérítővel porozza a képét, azért olyan szép. Hogy nem dolgozik semmit, csak hol olvas, hol öltözködik, hol a körmöcs-kéjét fényesíti, hol az ongorát veri. És minden este fürdik. Az ura reggel fürdik hidegben, ő meg este melegben. Délutánonkint meg lovagol, de csak féloldalt ül a lovon. Néha meg vadászik is az urával, és úgy elsüti a puskát, hogy a szeme pillája se rebben meg tőle. Aztán mindenféle csudás ételeket esznek: sületlen húst, káposzta-virágot, penészes sajtot. A csigát is megeszik, mint a cigányok. Reggel meg kávé helyett herbatét isznak, pedig nem betegek.
A Soódy nagyságos úr meg még furcsább ember. Reggel mikor fölkel, fölkap egy gyermekfej-nagyságú nehéz vasgombócot, de nem is egyet, hanem kettőt, minden kezébe kettőt, aztán azt emelgeti, meg leeresztgeti sarkig, hogy az a kopasz feje csaknem a földet éri. Hol meg a leve¬gő¬be lökdösi, mintha valakit el akarna lökdösni vele. Esténkint meg ahelyett, hogy lefeküd¬ne, átsétál vacsora után az ó-toronyba. Ott nézegeti egy nagy csövön a holdat. Olyankor be kell fűteni már előre. A bécsi inasnak nincs rá kedve. Csak aszongya hogy:
– Ké!
Ké annyit tesz, annyit tesz magyarúl, hogy:
– Eridj te!
És Etel megyen is. De csak a zúgó felett ne kellene átmenni! Azt mondják, meg se lehet mérni, olyan mély. Etel mindig megszédül ottan. De inkább meg is kerüli a tavat. Csakhogy mikor nagy a hó, bajos benne járni.
Az úr egyébiránt olyan ember, aki a világnak mind a négy szegletét látta. Tengeri hajón élt tizenöt esztendőt és kapitány volt vagy ezredes. Persze tengeri kapitány, vagy tengeri ezredes. De jó ember. Csak kevés beszédű és sokat alvó. Délig is horkol néha. Az igaz, hogy későn is fekszik le, - a holdassága miatt.
Mindezt bő csacsogással mondta el Etel vasárnaponkint, s a hallgatóság ámuldozott.
Irigyelték is Etelt a faluban. Legjobban persze a bérét irigyelték. Huszonöt korona minden hónapra. Karácsonkor meg még külön: egy igazi aranygyűrűt kapott a nagyságos asszonytól, pirosköveset. Az úrtól meg egy húsz koronás új aranyat.
De hát még amit ígértek! Ha legalább is két évet szolgál, a kastélyból adják a móringot.
Mennyit?
Nem mondták. De zsákkal áll ott a bankó.
Mi történt hogy Etel így egyszerre kicsöppent a mennyországból? Mi történt?
???
Pócsi gazda maga indul nagybúsan Lukácshoz. Lukácsnak talán megnyilatkozik a leány.
A legény már jön is. Az utcán találkoznak. Lukács szemöldöke össze van ráncolva.
– Megverték? – kérdezi sötéten.
– Nem, azt nem gondolom. Ámbátor hogy... Semmit se tudunk, - feleli az apa.
A legény megkocogatja a kamara-ajtót:
– Etel! Én vagyok itt.
A kamara-ajtó kinyílik. Tártan is marad. Etel ott ül a korpás zsákon, és sírdogál. Nem felel a legénynek se.
– Csak azt mondd meg legalább, hogy megvertek-e?
– Nem. Csak pofon ütöttek.
– Kicsoda?
– Az úr.
– A teremtésit neki! Hát mér ütött pofon?
A leány hallgat.
A legény bevonja a kamara-ajtót. Leül a másik korpás zsákra. Pípál komoran és nagy szivatokkal.
Végre megszólal:
– Loptál?
– Nem.
– Kárt tettél.
– Nem.
A legény gondolkodik egy percet.
– Feleseltél az asszonnyal?
– Nem.
És újra sír a leány keservesen.
– Vége mindennek! – sírja. – Vége minden szép reménységünknek.
Lukács ráordít:
– Dehát miért? Mi rosszat cselekedtél.
– Semmit.
Bajos is azt egyszerre elmondani, hogy mi történt?
Hát az történt, hogy a báró a feleségével behintózott tegnap estefelé a városba. Etelt is magukkal akarták vinni. Mert komédia van a városban, és a báróné szereti a komédiát. Etel sohse látott affélét, csak cseprűrágót látott egyszer tíz éves korában a kocsma udvarán. Aztán az utolsó pillanatban mégis meggondolta az asszony, hogy jobb lesz, ha Etel otthon marad: elkészíti a teát, és befűt a hálószobába.
Hát Etel otthon is maradt.
Tizenegy órára kellett megterítenie az asztalt és odakészíteni a teát meg a piritusz-főzőt, meg a sonkát, tojást az asztalra. És akkorára melegnek kellett lennie a hálószobának is.
Etel mindezt el is végezte gondosan.
De a nagyságos úrék késtek. Talán bent maradtak vacsorára is a városban.
Etel megnézte a kályhát. Megrakta újra. Megrakta bőven.
Aztán megbontotta az ágyakat.
Ahogy az asszonya ágyát bontja, kellemes ibolya-illatot érez. Máskor is érezte azt. Tudta is, hogy az asszonya be szokta locsolni valami illatvízzel a párnáját. De aznap este erősebb volt az illat és édesebb.
Milyen jó lehet ilyen szép fehér párnán aludni! - gondolta Etel elandalodva.
S leült a székre az ágy mellé. Odahajtotta a fejét a párnára.
De nem aludt el. Egyre fülelt. Hallgatta negyedóránkint az óra verését.
Szép nagy falióra függött a hálószobában. Hosszúkás mint a hegedű. És halk zengéssel verte az időt.
Elverte már a tizenkettőt is.
Etelnek egyre nehezült a szemepillája.
Az óra az egyet is elütötte.
Az uraságok még mindig odavannak.
A kettő is elzendül.
A negyedórák is.
Már nem jönnek haza, - gondolja Etel kábultan. Bent maradtak, ott is hálnak.
S az álmosságtól, kályha-melegtől, ibolya-illattól bódultan kissé beljebb feküdt. Csak féloldalt. Aztán olyan volt neki, mintha a saját ágyában nyugodna, de rosszul feküdne. Bágyadt kézzel gombolta ki a réklijét, s oldta le a szoknyáját. Beljebb feküdt az ágyba, - a saját ágyának érzett ágyba.
S nem hallotta többé mennyit ver az óra.
Egyszercsak az óra leereszkedik a falról. Két hosszú lába nő neki. Odalép az ágyhoz, s kiált nagy mérgesen:
– No lám a szemtelen.
S Etelt kirántja az ágyból. Csattantja pofon úgy, hogy Etel az ajtónak hanyatlik.
Az óra már akkor átváltozott nagyságos úrrá.
- - - - - - - - - - -
Lukács dühösre kerekedett szemmel hallgatja a szaggatottan elmondott történetet.
A végén fölkel. Zihál mint a bika. A tatársüveget feljebb csapja a fején. A ködmenét össze-gombolja.
- Hogy elküldtek, azér nem szólok, - monda szinte lángot fújva az orrán. - Megfogadhattak, el is küldhettek. Azér nem szólok. De hogy pofon ütöttek...
S megrázta az öklét.
Elment.
*
A földesúr éjfél felé belefáradt a csillagok szemlélésébe.
De hogy igen tiszta volt az ég, nem hagyta abba. Csak azért kelt föl a helyéről, hogy néhány percre pihentesse a szemét.
A parkra nyíló ablakhoz lépett s keresztbe fonta a karját.
A park fehér volt a dértől. Délelőtt borult volt az idő és olvadós. Este felé kitisztult az ég. A fák vizesek voltak, mintha verejtékeznének. S íme este a holdfény egy fehér parkot világít meg. Minden fa fehér, mint a virágzó szilváskert. A tó tojásdad kékfekete tükörlap, s benne is mélyen ragyognak az ég csillagai. A híd is fehér az ablak alatt, mintha alabástrommá változott volna.
– Az ördög azt a hidat! – mormogja Soódy, – mindig elfelejtem, hogy karfát kell rá csinál-tatnom. Ilyen deres időben megcsúszok egyszer rajta...
E pillanatban egy ember-árnyék jelenik meg a híd túlsó végén. Hegyes tatársüveg van a fején. A ködmene, - akárcsak egy harang. Hosszú bot van a kezében.
A következő pillanatban lassan belesűlyed, beleolvad az ember a híd alatt sötétlő árnyékba.
– Bizonyosan pisztrángra merít a gazkópé! – gondolta Soódy.
A zúgóban szapora a pisztráng. A falubeliek rájárnak, ha nem őrködik a kertész. Persze ilyenkor kinek is jutna eszébe, hogy őrködjön?!
Visszaült a teleszkóphoz, és ráirányította az Uránuszra. Nézte vagy tíz percen át.
Aztán fölkelt.
Bezárta a teleszkóp felső és alsó végét. Cigarettára gyújtott. Fölvette a bundáját. Kilépett az obszervatóriumból.
Csak egy kampós turista bot volt nála.
Gondolatokba mélyedten andalgott a kastély felé.
A park csöndes volt, csak a zúgó mormogása hallatszott. Közelebb már hallani lehetett hogyan zúzódnak halk zizegéssel a víz jéglemezei amint leesnek négy méternyi mélységbe, a tóba.
Mikor a hídhoz ér a zúgó partjának árnyékából előjelenik az ember. Fölhág a sziklára. S ahogy egy szökellő mozdulattal a hídon teremne, nagy lóbőrcsizmája megcsúszik. Csak kétfelé üt a levegőben, s visszatűnik az árnyékba.
Nagy toccsanás...
Soódy elhőköl, lebámul.
Az ember üvölt odalenn:
– Á-á-áó!
Hátborzasztó hangok. Mintha nem is emberi szájból törnének elő, hanem valami vadállatnak a torkából.
Soódy lefut a sziklák közt kanyargó úton. Talán ha odanyújtja a botját...
De már az ember nem látszik. Csak a víz tajtékzik, bugyog, és örvénylik szilajan.
A következő pillanatban fellükken a víztajtékból a tatársüveg. S újra hangzik az üvöltés:
– Á-á-áó!
Soódy ledobja a bundáját. Beugrik.
A jeges víz szétcsap.
Soódy úszik, mint a cápa. Elkapja az embernek a jobb kezét. A ballal már az ember maga fogódzana Soódyba, de Soódy félreüti. A két felső karján ragadja meg a fuldoklót. Az egyik a süveges, a másik a Soódy kopasz feje. A két szempár egymásra mered.
És a víz lassan forgatja őket, mintha valcert táncolnának. Az arcukhoz olykor jéglemez surlódik.
– Taposd a vizet! – rikoltja Soódy.
Végre kint vannak a forgatagból.
Soódy követ érez a lába alatt. Rálép. Kivonja az embert.
Az ember hákog, krákog, liheg. Ahogy ott ül a földön, fölemeli a bal lábát, aztán a másikat. A víz kiömlik a csizmaszárból. A vízzel együtt kihull egy fényes vasú kés is.
Az ember fölveszi a kést.
Mormog valamit.
Visszadugja a csizmaszárba.
Fölkel.
Üveges szemmel mered Soódyra.
A tekintete mint a kitömött farkasé.
Soódy hogy nagyjából leverte magáról a vizet, a bundájába bújt. A parasztra nézett, hogy mért mereszti úgy rá a szemét? Várta is, hogy leveszi a süvegét az ember, és köszönetet mond.
De az csak nézett mint a kitömött farkas.
Aztán megfordult szótlanul, és lomha lépésekkel cammogott el a fák közt a falu felé.
A deres úton nagy fekete foltok maradtak a nyomában.
Soódy csodálkozva nézett utána:
– Micsoda hálátlan fajzat!
Forrás:
