Ugrás a tartalomra

Nyerges Gábor Ádám: Sziránó (részlet)

A magyar próza – úgy általában – nagyon súlyos, enigmatikus és búvalbélelt. Ha az ember sokat fogyaszt belőle, el-elnehezül. Aki jóllakott a komolykodással, és egy kis levegőhöz szeretne jutni, mindenképp olvassa el a Sziránót. Az eddig költőként ismert Nyerges Gábor Ádám prózai debütálása ez az olvasmányos és lendületes, laza és sztoridús könyv. Mindjárt egy kulcsregény, egyben iskola- és nemzedékregény.

És hogy ki is az a Sziránó? Igen, „az orros faszi” alteregója. Egy általános iskolás kamasz, „Karinthy Frigyes első számú földi helytartója”. Egy még csak tizenéves, de máris önironikus materialista, akit az osztálytársai hogy, hogy nem, de sohasem hívtak Sziránónak. Az ő egyszerre humoros és szomorkás kalandjai – „farsangi cikiségek”, „biztonsági flörtök” és egyebek – elevenednek meg e kisregény lapjain.

Darvasi Ferenc


 

BAMM! BAMM! BAMM! BAMM!

            Szészil újfent... Azaz, előbb inkább tisztázzuk a név problematikáját, amely a négy emberpróbáló gimnazistaév alatt a következő etimológián ment keresztül: Molnár (ez el is hagyható, nem szerette, ha a vezetéknevén szólítják) Bence > Benceci > Enci/Ceci > (utóbbiból:) Cecil > Szészil (hadarós magánbeszélgetésekben egyszerűen Szilre rövidítve); továbbá a Cecilből némi szimultán nyelvi különfejlődéssel ugyancsak létrejött Cilke alak. Na, tehát innen folytatva:

            Szészil újfent megvadult. Egyszerre volt ez mindennapos és mégis szokatlan esemény, tekintve, hogy Szészil eleve mindig megvadult állapotban létezett, így maga a tény, hogy most is, mint egy vadállat, őrjöng, nem keltett volna túl nagy feltűnést. Az őrjöngés módja viszont annál inkább. Szészil ugyanis hangos volt és (testalkatához igazítva, stílusát tekintve is) ormótlan, továbbá neveletlen és lelőhetetlen. A srácok egyik felét verbálisan, másikat fizikailag terrorizálta. Persze a terror szó itt túl erős, legalábbis erre figyelmeztetne Sziránó, ha módjában állna már létrejötte pillanatában korrigálni az itt elbeszélteket. Szészil viselkedése ennél jóval árnyaltabb és összetettebb rejtvény volt, a maga nemében – ahogy ezt Sziránó is sejtette – nemesebb a terrornál. A terrorhoz brutalitás kell, jegyezné meg Sziránó, de nem lenne igaza. Inkább rettegés. És Szészil, bár olyan istenigazából sosem gyepált el senkit, és a sértései is megmaradtak a más esetben, más szájából hangozva mindenkiről lepergő, vulgáris köz-szinten (seggfej, faszarc, pöcsfej stb.), a rettegést mégis fenn tudta tartani. Az eljárás titka – ha ugyan annak számít ez – a gátlástalanság volt. Szészilnek ugyanis, a maga már-már nemes, elegáns neveletlenségében (nem hagyható említés nélkül, hogy Sziránó minden bizonnyal botrányosan enyhének találná a neveletlenség kifejezést Szészillel kapcsolatban) a legszabadabb ember volt a világon. Nemcsak hogy nem érdekelte, egyenesen fel sem merült benne, hogy lehetne különbség egyik és másik kommunikációs helyzet között. Tanóra közben, ha a gurgulázó röhögéssel elegyedett hév éppen úgy hozta, ugyanolyan magától értetődően ordította Schneidernek két padsorral hátrébbra, hogy „bazmeg, te már megint nem mosakodtál, Schnercli, mekkora kibaszott faszszopó amorett vagy már, hehehehe”, mint ahogy a nagyszünet áldásos, kakofón hangörvényébe bújva többen is megengedtek maguknak hasonló tónusú szövegeket. Meg hát a többiekkel ellentétben Szészilnél sosem lehetett tudni, hogy önfeledt szeszélyében mennyire veszi komolyan az ilyen kijelentéseket, netán csak viccnek szánta-e őket. A dolog azonban gyanúsan úgy festett, hogy Szészil bizony valóban porig akart alázni mindenki mást. A barátait is beleértve. Nem kivételezett senkivel, elvből elutasította a protekció minden formáját. A sors, illetve inkább Szészil iróniája folytán azonban a fizikai inzultusokban részesülők (akiknek rendszeresen ráült a kezére, vagy akkorát lökött rajtuk, hogy nekiestek falnak, ajtónak, aminek épp, mikor épp nem tollal szurkálta őket) és a verbálisan rendszeresen megfenyítettek kölcsönösen irigykedtek egymásra. És Szészil nem kivételezett: a tanáraival (szüleivel, bolti eladókkal, telefonos ügyintézőkkel, családi barátokkal és legtöbb későbbi munkaadójával, későbbi barátnőkkel) sem finomkodott, talán csak annyiban, hogy velük – tiszteletét kifejezve – beérte a szavakkal (lökdösni, rugdosni nem szokta őket).

            Cilke azonban lélektani hadműveleteit mindig tudat alatt végezte (ahogy Sziránó pontosítana: nem gonoszságból, csak a nevelés hiányából, tehát nem szocializált gonoszságból, hanem eredendőből). Érzelmi skáláját tekintve a kicsattanó jókedv, leplezetlen, harsány káröröm és az elkényeztetett gyerekek számon kérő, felháborodott dühe közt csapongott. Most viszont egészen másként volt vadállat.

 

BAMM! BAMM! BUMM! DURR! BAMM! (szün) BAMM! (újabb szün) BAMM! BAMM! BAMM!

 

            Bence, halkabban, szólt rá ekkor Kuruc (magas, vékony, majdnem kopasz, az átlagnál erősebben izzadó testneveléstanár), de mivel a számtektanárral (ismertebb nevén: Relé Elek) és a portással egyetemben ő is tartott valamennyire az ifjú (de nem voltaire-i értelemben vett) vadembertől, feddő szavait épp az egyik sűrűbb BAMM-DURR sorozattal egy időben mondta el, így egyszerre rá is szólva, meg nem is. A többiek, bár rettegni rettegtek, mégsem féltek Cecilkétől, így oda-oda lopakodtak a kipirosodott, teljes extázisban dühöngő, leginkább hurkaformájúan kövérkés, azonban testsúlyához képest meglehetős erős és fürge fizikummal megáldott fiú két-három méteres körzetébe. Azért jobbnak látták nem megszólítani.

 

BAMM! A kurva anyját! BAMM! BAMM! A picsába. BUMM! A kurva anyja picsáját...ba. Lófasz! BAMM! BAMM! DIRR! DURR!

 

            Na, most már tényleg elég legyen, mert lebontod itt nekem a tornatermet, Tarzan, szedte össze végre maradék bátorságát Kuruc, és immáron tisztán hallhatóan ráordított Szilre, akitől nemcsak a  természete miatt tartott, hanem alapvető ódzkodása okán is, tudniillik a kövérektől. (Tegyük azért hozzá, hogy szegény Kuruc Jenő Tanár Úr és Gimnáziumi Sport-edző Úr számára nagyjából olyan volt, ha kövér – továbbá: alacsony, nyápic vagy szemüveges – tanulóval hozta össze a sors, mint mikor az egyszeri antiszemita – ne köntörfalazzunk: mint Furkó tanár úr – zsidónak feltételezett személyekkel találkozik. Egy darabig már-már túlontúl kedves és előzékeny is velük, hogy elterelje magáról a gyanút, mely szerint ő megkülönböztetné ezeket, de közben végig attól tart, hogy egyszer már tényleg nem bírja tovább az állandó kompenzálást és egy ponton majd visszafojthatatlan erővel fog kitörni belőle az elemi gyűlölet. Kuruc azonban egész pályafutása során sohasem tört ki, ellentétben Furkóval, aki egy idő óta, pláne mióta már az órák előtt is ivott, nemcsak utána, hetente minimum egyszer.)

            Jólvanna, bazmeg, felelte Szil az utóbbi szót már csak félhangosan, de annyira azért mégis hallhatóan artikulálva, hogy ne csak a diákok, hanem maga Kuruc is meghallja, ahhoz azonban mégsem elég kivehetően, hogy a tanár presztízsveszteség nélkül visszakérdezhessen: Hogy mondod? Csak éppen annyira volt érthető a válasz, hogy Kuruc Jenő testnevelés és gimnáziumi satöbbinek az órából még hátralévő harmincakárhány percben minduntalan azzal a tudattal kelljen diákja szemébe néznie, hogy ők is hallották, hogy én is hallhattam. Egy gyáva szar vagyok, egy utolsó senki.

            A kosárlabda már csak olyan, tette hozzá még azért, kétségbeesetten kapkodva imént széttört, nagyjából húsz éve folyamatosan, fáradságos munkával építgetett, kevéske önbecsülése után, az már csak olyan, hogy valamilyen oknál fogva tönkremegy, ha rugdossák. Úgy-hogy fe-jezd-be. Már az előbb befejeztem, úgyhogy, és Szészil ezen a ponton még győzte annyi lélekjelenléttel, hogy olyan grimasszal görbítse el a száját, ami nonverbálisan úgy tesz pontot a mondat végére, hogy: úgyhogy mész a picsába te gyáva, beszari tetű. Azért csak hűtsd le magad, kölök, mosd le az arcod egy kis hideg vízzel, aztán öt kör futás, és te kezdesz csereként. Zmg, sóhajtotta maga elé az öltözőben díszelgő, koszos mosdókagyló felé indulva Szészil, majd belépve a nagyjából negyvenévnyi áporodott aromát őrző és összetéveszthetetlenül jellegzetes légállagot kialakító helyiségbe, még a becsület kedvéért megerősítette magát iménti megnyilvánulásában: bazmeg. Bazmeg.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.