Budapesti balladák
Az Átkelés Budapesten című új Térey-ópuszt novelláskötetként ajánlották a könyvheti kínálatban, így a könyvet felütve meglepve konstatáltuk a verses formát. Ugyanakkor nem volt meglepetés: a költő életművének markáns szeletét teszi ki a verses epika, és ha az Átkelés… új húrokat penget is, lényegileg mégis szerves része – tápláló mellékfolyója, ártere – az Asztalizene, a Jeremiás, a Protokoll trilógiájának. De megtalálhatjuk a kapcsolatot a Moll című verseskötet költeményeivel is, és a kötet záródarabja vélhetően bekerül majd a beharangozott, Legkisebb Jégkorszak című verses regénybe (melyből már több részletet publikált a szerző).
Téreyt 2013-ban hallottuk először hosszabban beszélni városélményeiről, s bár ezen a vetítéssel egybekötött előadáson eltűnt budapesti épületek helyszínein kalauzolta végig közönségét, a képkockákhoz fűzött néhány mondata mögött bőven felsejlett egy novelláskötet lehetősége. Az már az előadásból is kitűnt, hogy a költő viszonya „fogadott” városával jóval a felszín alá, és bizonyos értelemben fölé nyúlik. „A következő történetekben az a derűs kísértetváros nyílik meg, amelyik alattunk vagy mellettünk létezik” – írja Térey a könyv ajánlójában. A város szinte minden eddigi művének meghatározó szín-tere, legyen az képzeletbeli metróállomás Debrecenben, mitikus szerepkörrel felruházott Frankfurt és Berlin, „Drezda februárban”, vagy épp Brüsszel. Az is sokatmondó, hogy a Nibelung-lakópark színházi változatát egy-egy emblematikus budapesti helyszínen – a Sziklakórházban és a bezárt „Lipóton” – láthatta a közönség.
A cím „átkelés” szava nagyobb szabású történelmi-földrajzi vállalkozás képzetét kelti, s erre erősít rá a kötet belső borítóin megjelenő Budapest-térkép. E rajzolat még nem a Google-korszak lenyomata, nem műhold-, csupán madártávlat, amely magán viseli az emberkéz nyomait, és szinte művészi alkotásnak hat a magasból rápillantó szemlélőnek. Az okos navigációs rendszerek korában a barangolás rituáléjához tér vissza történeteiben a szerző, még akkor is, ha a verses novellák többsége épp a (földrajzi távolságokon túlmutató) bejárhatatlanságra, a partok közötti átkelés nehézségeire vagy lehetetlenségére fókuszál. A Mondj nemet a vasárnapjukra történetében Rádler, a fiatal értelmiségi nem tudja rávenni magát, hogy elzarándokoljon a Terézvárosból Rákospalotára, „a világ végére”, ahová Nóra, a nála tíz évvel idősebb franciatanárnő hívta meg nyárspolgár családjához egy vasárnapi ebédre. A Partraszállásban Bárány, az özvegy énektanár úgy dönt, elvonul a város zajától, és letelepszik a Háros-szigeten legalább egy hónapra, ám a lakáskulcsát leejtve becsípődik a derekában egy ideg, és félholtan kell visszavonszolnia magát a városba.
Az apró drámák mögött mindig ott bujkál a humor, a szatíra tónusa hol a tragédia, hol a komédia felé toldódik. Kicsinységükben megrendítőek a Térey kibontotta emberi történetek, melyek a járdakő repedései közül kisarjadó fűszálakhoz hasonlóan törnek a nap felé. Natasát, a gázgyári telepen élő lányt egyszerre hagyja el volt fiúja és haldokló macskája („Ah! Perfido!”); a decens, példás életű budai főorvost telefonos zaklató veszi üldözőbe (Egy makulátlan ember); Regős, a rendező tomboló ifjúsága helyszínén, a Fekete Lyuk nevű szórakozóhely maradványain forgat, amikor színésznő barátnője fellázad ellene, és megtagad egy pornójelenetet (Kígyóverem).
A kötet a Libri Kiadó gondozásában jelent meg
A történetek sűrítettsége változó, hol egyenesen balladaként szólalnak meg, hol az epikusabb elbeszélő hang erősödik fel. A kötet legballadisztikusabb – és egyben legmegdöbbentőbb – darabja az Aki élő, zajjal jár: ebben egy szellemjárta svábhegyi villa titkára derül fény. Amikor a házat megvásárló fiatal házaspár elhívja mérnök rokonát az átalakítási munkák miatt, az felismeri a régi liftaknát, ahol a Gestapo megkínozta, és ájultan rogy össze. A démonokat űző „hess” szó Arany-allúziójával Térey egyértelműen balladásítja a szöveget, de hőseihez való viszonyában is felfedezhető az Arany-rokonság: az elbeszélő a szenvtelen krónikás szerepét ölti fel, ítélkezésnek és szánakozásnak nincs helye, a moralitás a mélyrétegek titka marad.
A verses elbeszélések nem teljesen függetlenek egymástól: vissza-visszatér egy-egy szereplő, akiről többet is megtudunk, és a földrajzilag máshol más fénytörésbe helyezi a karaktert. A finoman átvezetett szálakból azonban nem áll össze egységes szövet, nincsenek kész regénnyé fonódó sorsok, csupán felvillanó epizódok, amelyből az olvasó konstruálhatja meg a maga történeteit. (Hasonló eljárással találkozhatunk Kötter Tamás Rablóhalak című novelláskötetében, melyben a „füzért” csupán mint lehetőséget villantja fel a szerző, s épp a szereplők közt felsejlő kapcsolati háló üres helyeivel, kifejtetlenségeivel késztet továbbgondolásra.)
A helyi érték Téreynél mindig viszonylagos: a tizenkettedik kerület elit „Beverly Hills”-e nem magasodik a nyolcadik kerületi Tisztviselőtelep lapálya fölé, még ha fogaskerekűvel emelkedik is fel ide az ember. „….a hely szelleme bennünk van” – mondja az Aki élő zajjal jár című novella férj szereplője, s ezzel fel is dobja a kötet kulcsmondatát: a történetek helyének szelleme mintha „megágyazna” az ott forgolódó hús-vér figuráknak, akik egyszerűen betöltik az utcakövek, épületek, enteriőrök díszletei közé megírt sorsukat.
A hely szelleme Téreynél a múlt és a jelen összekapaszkodása által kezd remekül működni (ahogy a „szellem” szóba egyaránt belehallhatjuk a régmúlt kísérteteit és a jelen atmoszféráját). A hurokban egy „hurokvágány ölelésében” jeleníti meg a főhős életének félresiklását; a Jószolgálati nagykövet két barátnője egy divatos kávézó távolabbi asztalánál pillantja meg hajdani iskolatársát, aki az iskolai menza lúzere volt. A kötet leginkább lírai darabjában, az Early Winterben a főhős volt felesége nyomában jár az asszony hiányával küzdve, s miközben hajdani lakásuk ablakán les be, a sötétben hajladozó ágak árnyát szeretkező párnak véli.
Az Átkelés Budapesten szövegeihez szervesen kapcsolódnak a Fortepan archívumából válogatott fotók. A kép–szöveg dialógusában ismét a genius loci, az atmoszféra erősödik fel – olykor a tájnak, a jelenetnek, a figuráknak csak egy kicsiny, ám annál kifejezőbb darabkája tárul a szemünk elé. Képkivágatok ezek, ahogy a történetek is sorskivágatok: egy-egy szilánkba több évtized eseményei sűrűsödnek bele. S bár a fotók java része a hatvanas-hetvenes évek világát kelti életre, a térképen mozgó figurák dilemmáikkal, ballépéseikkel, kétségeikkel együtt kortalanok. A város időtlenségére felel e kortalanság: változhat az utcakép, átalakulhatnak az épületek, felverheti gaz a vágányokat, azokat a bizonyos felszín alatti rétegeket érintetlenül hagyja a korok divatja. Térey ilyesfajta városnézésre invitál, s annak, aki kedveli a multimédiás kalandokat, a kiadó még egy virtuális térképpel is rásegít az élményre. A lényeget azért a kötetben érdemes keresni.
Laik Eszter
