Kántás Balázs hetedik, Félkomfortos magánpokol című verseskötete minden eddiginél összefogottabb, kiforrottabb, egységesebb. Tematikusnak is nevezhetjük, mert mindegyik ciklusában – Magánbeszéd, Közbeszéd, További beszéd helyett – külön perspektívából világítja meg ugyanazt a kérdését: van-e kiút ebből a „félkomfortos magánpokol”-ból?

Napjainkban időszerű urbánus költészetről beszélni – Kántásé mindenképpen az. Hasonlatai, montázsszerű képei, lírájának absztrakt és konkrét terei, mondanivalója egyaránt a nagyvárosi létformához, életérzéshez kötődnek. Szóhasználata, magatartása, költői attitűdje keresetlenül, magától értetődően urbánus. A kortárs nagyvárosi ember problémáit ragadja meg, a huszonegyedik század globalizációval, relativizmussal, triumfalizmussal, ugyanakkor kiüresedéssel és életerő-hiánnyal fémjelzett színfalai között.

A kötet erre a linkre kattintva rendelhető.

Következetesen nem használ külön címeket, a versek első szava, mondata tölti be ezt a funkciót. Vannak az egész köteten átívelő fogalmak, motívumok, képek, melyek a legtöbb versben konkrétan vagy utalásszerűen felbukkannak, vissza-visszatérnek, mint a részegség, alkohol, kocsma, őrület, éjszaka, magány, Isten, pokol, kutyák, rongyos, megváltás, üvegszemek, utca. Feltűnően sok helyen szerepel az angyal, az őrangyal alakja (Arzénos földbe, Kettészakítva, A vágánskocsmák, Céltalanul járod, Profán miatyánkot). Az angyalok kopott lódenkabátban róják a körutat, és a glóriájukat is elhagyták már: „Valami leszázalékolt, / szakállas arkangyal / sörrel a kezében / melléd furakszik.” Máskor pedig „leszázalékolt, szélhámos / angyalok gyűlnek köréd”, vagy éppen „aktatáskás, fehér-por-arcú / őrangyalok állnak eléd”.

Külön figyelmet érdemelnek a kötet egyrészt kérő, kereső, másrészt kissé provokatív, profán istenes versei. Képeikben és témáikban a kortársak közül többek között Petőcz András és Vörös István ilyen típusú lírájával rokoníthatók, akiknél szintén nem klasszikus formában jelenik meg az Isten, hanem mintegy vágyként, utalásként, szimbólumként, az alkoholos mámor, a rezignáció, a lelki sötétség közepette. Így próbálja elérhetőbbé, saját maga számára szerethetőbbé, megközelíthetőbbé tenni:

 

„Részeg Isten beszél hozzám,

Kavicsokat hint elém.

Nem értem egy árva szavát sem,

Hisz’ nem beszélek istenül.

 

Üveget nyújt, sörrel kínál -:

Ezt már vélem érteni.

Létrejön valami köztes nyelv,

Vallástalan párbeszéd.”

 

„Ma valamiféle szakállas,

Hajléktalan ( - ISTEN - ) felülvizsgálja

A teremtés jegyzőkönyvét.

 

Lapokat tép ki, satíroz,

Átír, megszünteti, amit

Korábban megnevezett.”

 

Kántás költeményeiben nem a „világ” alakul és hasonul a transzcendens létezőkhöz, hanem az égiek válnak antropomorffá, sőt, nemcsak emberszerűvé, hanem egyenesen nagyvárosivá, eggyé közülünk.

A Félkomfortos magánpokol egészére jellemző a magány, az elszigeteltség leírása, az ember-ember, Isten-ember közötti érdemi párbeszéd lehetőségének megkérdőjelezése. Mintha csak az „én” önmagával folytatott dialógusa jelentene menedéket, de inkább látszatmenedéket. Korunk leképezése a cyber-világba menekülés:

 

„Mániásan szörfölsz

az interneten,

nyitogatod a külvilág felé

vezető utolsó kaput.

 

Egykedvűen kopogtatsz

a klaviatúrán –

az várod, valaki talán

beenged a képernyőbe?”

 

Sokkal biztonságosabbnak, elfogadottabbnak tűnik ebben a világban a távolságtartás, a tárgyiasítás, és a pillanat kínálta örömök szenvtelen, kissé program- és kampányszerű élvezete. Az utána következő csömör, űr és undor pedig már magánügy, nem az olvasókra, nem a közönségre tartozik. Ez a „csak azért is korhely leszek” magatartás Baudelaire, Rimbaud vagy Ady lírájára emlékeztet.

Néhány erőtlenebb hasonlattól, képzavartól eltekintve – „leszázalékolt kóbor kutyák, körözési listákon szereplő galambok” – a versek egységesek és kivétel nélkül minimalisták, szikárak, tömörek. Kántás inkább fogalmakkal, mint képekkel dolgozik, a vizualitás helyett a gondolatfutamokat, az idő kiragadott, rögzített mozzanatai fölötti elmélkedéseket helyezi előtérbe. Néhol túlzásba hajlik a „szerep”, a mondanivaló mégis érthető: a lírai én vélt vagy valós léte bódulat nélkül már-már elviselhetetlen:

 

„Szétárad benned

A profán, fapados kinyilatkoztatás,

Szanaszét gurulnak

A sötétkék nyugtatók.

 

Test szerinti feltámadás illúziója

Írja magát az agyadba -:

Lefognak a steril,

Klóros vízbe mártott kezek.”

 

„Nem tudod már,

A tenyeredből

Rózsa vagy parlagfű sarjad,

És főleg hová, mi végre?”

 

 

A kötet verseit átható rezignáltság, a látszatlét miatti kiábrándultság, az éjjeli körutak és kocsmák egyhangú, sivár világa mögött mégis ott van a várakozás, a bizonytalan tapogatózás, a félszeg remény:

 

„Átéled a kibomló teremtést,

ezer létező közül kiemelkedsz.

Hangokkal telik meg

benned az a testnyi űr.”

 

Az élc, az odamondás, az irónia jellemző a kötet többi versére. A Politika, a Titkosítod, a Főméltóságú, a Minimálbéres, az Állni kifejezetten epés, keserű meglátásokat rögzítenek, társadalombírálattól, haragtól se mentesek, de annyira már érettek, hogy nem csak másokat, a rendszert vagy egy hivatalt kritizálnak, hanem maga a lírai alany is öniróniával, kétkedve, fenntartásokkal fordul önmaga felé.

A bizonytalan határvonalak világában összefolynak a hallucinációk, a valóság, a virtualitás, a gép előtt ülő ember alakja, a részeg művészek, az angyalok, az istenek, sőt, a tárgyak és a fogalmak is. Ebben a helyzetben a lírai én nem kevés cinizmussal és iróniával szemléli önmagát:

 

„(Kiterítve

Fekszik a költő,

Átmenetileg legalábbis.

 

A levegőben

Orrfacsaró

Iróniaszag.

 

Lépjétek át a testet,

Aztán rúgjatok be / le,

-: ti is.)”

 

A Félkomfortos magánpokol elsősorban a fiatalabb olvasóknak adhat sokat, mivel magában hordozza, rögzíti az úgynevezett Y-generáció életérzéseit: az útkeresést, a hajszolt, zavaros nagyvárosi életnek az én belső stabilitását szétforgácsoló hatásait. Áttekinti az éjszakai kocsmavilág egyszerre nyugtalanító és közösségteremtő, vigasztaló valóságát, és mindazt a tapasztalaton túli, belső vágyakból, alkoholos mámorból, az élet értelmének lázas kereséséből fakadó erőt, mely éppen az emberi esendőség, gyengeség felvállalása.

 

Kántás Balázs: Félkomfortos magánpokol. Irodalmi Jelen Könyvek, 2013.

 

Csepcsányi Éva