A reakció majdnem géniusza
A kiváló tárcáiról ismert publicista, nyelvész, az Irodalmi Jelen olvasószerkesztőjeként dolgozó Hudy Árpád német nyelvből fordította le, kommentálta és tette közzé a nálunk eddig ismeretlen kolumbiai szerző gondolatait, elmélkedéseit születésének századik évfordulójára. A kötet „a modernitás remetéjének” nevezi Nicolás Gómez Dávilát, azon különcök egyikét, akiket Váradi Róbert felsorol (többek közt Cioran, Kierkegaard és Schopenhauer) az ÉS október 25-i számában, a kötetről írott recenziójában. (A lét energiaminimumán)
A biztos anyagi háttérrel rendelkező, gazdag polgári családból származó Dávila huszonhárom éves korától kezdve haláláig ideje nagy részét a Santafé de Bogotában lévő villájának könyvtárában töltötte, ahol górcső alá vette a világot, és feljegyezte kritikai észrevételeit. Hosszú ideig úgy tűnt, hogy csak az asztalfiókjának. Meglepő, hogy nem tartott közvetlenebb szellemi kapcsolatot honfitársával, a világhírű íróval, az 1982-ben Nobel-díjat nyert Gabriel García Márquezzel, sem a szomszédos dél-amerikai állam, Peru neves alkotójával, Mario Vargas Llosával. Őket ugyan a történelem viharai távolabbra kényszerítették, de művészetük nagy hatással volt az európai irodalomra, beleértve a kortárs magyar prózát is.
A kötet webshopunkból megrendelhető.
Dávilát az ismeretlenségből bátyja, a szintén írogató Ignacio emelte ki, aki 1954-ben Notas címmel 100 példányos magánkiadást készített az addig megírt szövegekből. Ezt később, az 1970-es évek végétől újabb, bővített kiadások követték, majd Dávila lánya, Rose válogatott az aforizmákból az olasz kiadás számára. Ezután a bécsi Karolinger Verlag révén német, utóbb francia, lengyel nyelvű kiadások következtek. Dávilát bogotai otthonában többször is meglátogatta egy német tisztelője, Martin Mosebach, s az ő esszéjének címéből (Remete a lakott világ szélén) eredeztethető a mostani magyar kiadás címadása. Hudy Árpád gondosan feltérképezte az anyagot, idéz a Die Zeit 2004-es (Az utolsó reakciós), illetve a Spiegel 2006-os Dávila-értelmezéséből.
Dávila komplex világlátásához nagyban hozzájárultak Európában töltött évei. Hatéves korától szüleivel Franciaországban lakott, Párizsban a bencéseknél mélyítette el ismereteit. Több nyelvet elsajátított, dánul S. Kierkegaard miatt szeretett volna megtanulni, hogy műveit eredetiben olvashassa. Közel állt hozzá a dán filozófus világszemlélete, így ez a szentencia is: „[a]z emberi egzisztencia az örökkévaló és a mulandó koegzisztenciája, és a szorongás és kétségbeesés az örökkévalóság kiáltása földi életünkben”. (Halálos betegség) Leginkább a kötet harmadik fejezetében (Az ördög hisz Istenben) érhető tetten hatása.
Valójában Dávila legtöbbet az antikvitásból merített, Platónról így vélekedik: „Az egész filozófia egy széljegyzet Platón Dialógusaihoz”. Mellette még Kantot fogadta el orákulumnak: „A modern filozófia csupán kiegészítések sora Kant gondolkodásához”.
A huszadik század első felének élénk szellemtörténeti élete megfelelő alapnak bizonyult meglátásaihoz. Spengler A Nyugat alkonyával megkérdőjelezte a nyugati kultúrtörténet fejlődésének fenntarthatóságát, ezzel máig hatóan befolyásolta a szellemi elitet. Hatással volt a román származású francia író, filozófus, E. Cioran kételyfilozófiájára, az olasz Julius Evola individualista eszmerendszerére, s legfőképp a francia filozófus, René Guénon gondolkodására. Guénon a kifulladt nyugati civilizációt szembeállította a hagyományőrző keleti kultúrával. A modern világ válsága című könyvében (1946) szisztematikusan végigköveti a nyugati gondolkodás eltorzulását, melynek okát a princípiumoktól való elhajlásban látja. Összefüggő rendszere sok ponton érintkezik Dávila megállapításaival. Ezzel kapcsolatban a magát reakciósnak tartó kolumbiai gondolkodó ezt írja: „A reakciós – a felvilágosodással vitatkozva – nem az egyetemes elvek létezését tagadja, hanem azt, hogy a felvilágosodás által hirdetett elvek ezek részei lennének”.
A szerző az élet szinte minden területét kritizálja: a világ szekularizálódását, az egyház modernizációját, a demokratikus társadalmi berendezkedést, az anyagiasság eluralkodását, a gazdasági válságot, a tömegkultúra igénytelenségét. Különbséget tesz Nyugat és Kelet szemléletmódja, kultúrája között, a kötet kilencedik fejezetében ezt olvashatjuk: „A kínai festészettel összehasonlítva a nyugati pusztán a zseniális vulgaritás benyomását kelti”. Napjainkra nézve is helytálló észrevétel a következő: „Korunk legjelentősebb történelmi ténye (…) egy új kínai állam létrejötte”. „Kína világias és civil szelleme szociális és politikai elképzelésekké alakítja a vallásos eszméket” – állapítja meg éles szemmel.
Megállapításai igen szellemesek, találóak, de e kötet alapján Dávila nem annyira eredeti gondolkodó, mint említett kortársai. Ennek megítélésében Hudy, a lelkes fordító kommentárjaiban egy kissé túloz. Nem nevezhető rendszeralkotónak sem, ennek okát a szerző A filozófia életmód című fejezetben megmagyarázza.
A kötet műfaja önmagáért beszél: széljegyzetek, glosszák, aforizmák, miniesszék, helyenként frappáns szentenciák találhatók benne. A tizenharmadik oldalon összeér a szerző, a fordító és a szerkesztő szándéka: „az ókori filológusok segédeszközét, a tekercsek, fóliánsok szélére vagy sorai közé iktatott kommentár” módszerét alkalmazzák. Hudy Árpád is rendre fel- és átvezet, összekapcsol, véleményez, ellentétez, kiegészít. Kérdés azonban, hogy helyes választás volt-e ez a szerkesztési módszer? Nem lett volna szerencsésebb egy Előszóval bevezetni az olvasót a kolumbiai szerző világába, majd szabadjára engedni az amúgy nagyszerűen összeállított tizenkét fejezet gondolatfutamait, esetleg számokkal, apró jelekkel elválasztani őket? Mennyit segíthetett volna egy összegző utószó? Követendő minta lehetett volna La Rochefoucauld Maximák című kötete, magyar fordításban Szávai János utószavával. Úgy az egész kötet áttekinthetőbbé, elegánsabbá, vonzóbbá vált volna.
A tipográfia viszont segít az egyes részek elkülönítésében. A Dávila-gondolatok fettel (félkövérrel) szedettek, kurzívval (dőlttel) található a vonatkozó szakirodalom, és normál betűtípussal a kommentárok. Más kérdés, hogy szükséges-e megtámogatni Dávila megállapításait, nem veszítenek-e így súlyukból.
Ha meg kellene határoznunk Dávila kultúrtörténeti helyét, szerepét, akkor őt „majdnem géniusznak” nevezhetnénk, metafilozófusnak, akinek életműve a „nincs és mégis van” határmezsgyéjén mozog, aki önkéntes elzárkózása folytán leginkább önmagával kerülhetett ellentmondásba. Erre jó példa az olvasásról szóló, tizedik fejezet. Élete súlyos paradoxona ez: „A legrosszabb helyzet: egyszerre érezni, hogy igényünknek megfelelni lehetetlen, és hogy mégsem vagyunk képesek lemondani róla”.
A közreadott válogatott írásokon érezhető valamiféle apologetikus attitűd. A modern világ elleni tiltakozása gyakran nem más, mint egy egzisztencia önvédelmi reakciója. Emiatt néha túlzásokba is esik a szerző, gyakran sarkosan fogalmaz, például akkor, amikor a filozófiától a következőt várja el: „Csak abban a filozófiában bízom, amely igazolja az elementáris vallási nézeteket”.
Bőven találhatóak a kötetben nagyon tiszta, szellemes, aforisztikus megállapítások, így a következők: „A legnagyobb modern téveszme nem az, hogy Isten halott, hanem hogy az ördög az.” Vagy az emberről szólva: „Senki sem hiszi magát annak a kevésnek, ami valójában”, illetve egy szarkasztikus megállapítása: „A megbocsátás a megvetés kifinomult formája”. Egyik nagyszerű szentenciája szinte szó szerint egybecseng a francia Simone Weil gondolatával: „Szeretni annyi, mint úgy látni egy lényt, ahogyan Isten látja.”
A rövidebb aforizmák, glosszák hatásosabbak, mint a miniesszék, és sajnos a fordítás helyenként nem adja vissza tisztán a gondolatot. Például a 27-28. oldal két szakasza, a 37. oldal „extravagáns katasztrófák” jelzős szerkezete, a 46. oldal politikáról szóló részlete, a 85. oldal olvasóról szóló eszmefuttatása. Ennek hátterében mindenekelőtt a németből való átvétel húzódhat meg.
Mindezek ellenére a 12 fejezet mindegyikében találunk meghökkentő, többnyire provokatívan kritikus, gyakorta ironikus vagy önironikus meglátást. Dávilát, mint kortársait: Evolát és Guénont is a világban tapasztalható igazi intellektualitás hiánya sarkallta írásra, a „profán” filozófia és a „profán” tudomány eluralkodása, a modern civilizáció merőben materiális jellege, haszonelvűsége, valóságos szörnyeteggé válása.
Hudy Árpádot a legnemesebb szándék vezérelte, amikor válogatást készített a magyar olvasók számára. A kötet izgalmas részletei a Dávila korában ugyancsak tabudöntögető gondolatok arról, hogy a nép nem demokratikus, illetve ide sorolható az evolucionizmus kudarcának ismertetése is. Előbbiről így beszél Dávila: „A demokrácia az a rendszer, amelyben az igazságos és az igazságtalan, az ésszerű és a képtelen, az emberi és a bestiális mibenlétét nem a dolgok természete, hanem választási eljárás határozza meg.”
Dávila nem kímél senkit és semmit. Szóvá teszi az igazságtalanságot – beleértve nemzetet, eszmét, emberi gyarlóságot, vallási megalkuvást. Az utóbbiról így ír: „Miután nem sikerült elérnie, hogy az emberek tanítása szerint éljenek, a jelenlegi egyház elhatározta, hogy aszerint tanít, ahogyan az emberek élnek.” Ezek a tőrszúrásszerű megállapításai napjainkban ugyanúgy érvényesek, s talán vannak, amelyek igazán csak most teljesülnek be. Mert az ember – antropológiailag – nem változik. Mellesleg ez is Dávila-tétel.
Azért akad melléfogása is a kolumbiai filozófusnak. Az irodalmi műfajokról szólva a regény halálát jósolta meg, ennek ellenére ma különösképpen sokszínű a regényvilág: ábrázolás, technikai újítás, tartalom tekintetében is.
A kötet szerkesztésének lélektani szépsége, hogy a zárófejezetben a szerző szemünk láttára vívódik, lelkileg lemezteleníti önmagát, vallomást tesz. Végül kimondja, ami géniuszának magányosságra ítéltségéből fakad: „Egy nagy értelem karikatúrája vagyok”. E könyv olvasása után talán mi is másként látjuk a világot, s benne magunkat is – s remélhetőleg nem egészen karikatúraként.
A modernitás remetéje – Nicolás Gómez Dávila: Széljegyzetek a töredékek katedrálisához Fordította és kommentálta: Hudy Árpád. Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2013.
Mosonyi Kata
